Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-11-21 / 47. szám

tábori ágyuk nélkül, s hogy ő sem a metzi kapitulatió­­ért, sem a bourgeti vereségért nem felelős. Mire való volt tehát, kérdik ellenfelei s némileg helyesen, az ön csodálatos terve ? Miért irta ön alá nevét oly prokla­­matióknak, mely felhívott bennünket, hogy ha győzni nem tudunk is, legalább halljunk meg hősi halállal ? Miért börtönözte be ön, mint amitókat, azon egyéne­ket, kik híreket közöltek a tartományokban, a­me­lyeknek valódiságát most ön is bevallja? Semmi eset­re sem kényelmes sem Trochura, sem collegáira néz­ve e kérdésekre megfelelni. Bellemare tök elm­ozdittatott; mint látszik ő a bourgeti affaire bűnbakja. Noha a főparancsnokság embereinek állítása szerint a tüzérség állomását azért nem foglalhatta el kellő időben és nem tarthatta meg, mert Bellemare tbk nem volt képes azt előteremteni, nem pedig azért, mintha nem kérte volna fel. A slen­­drián és routine játszotta régi játékát. St. Denii nem küldhetett ágyukat, mivel kívül esik „Páris territori­ális védelmén,“ mig Bourget nem. Hasztalan futkos­tak Bellemare tisztei ide s tova; az idő eltelt, mig a különféle formalitásokon keresztül estek úgy hogy csak 11 órakor délelőtt, midőn a falu már ellenség kezében volt, indulhattak az ágyuk a csata helyszí­nére. Jól esik, midőn az ember el van vágva a kül­világtól, visszaemlékezni ez apróbb jellemzéseknél, saját szülőföldének hadügyességére és katonai fő­parancsnokságára. Gyönyörű gazdálkodás. (D. —n.) Mint tudva van, nem rég mintegy 90,000 lovat vásárlott be a kincstár hadiczélra 200—250 fi­jával. A politikai viszonyok folytán a hadászati viszonyok is úgy alakultak, hogy a bevásárlóit drága paripák felesle­­gessekké váltak egy időre; hogy a tömérdek széna- és ab­rakfogyasztó állat a kincstárnak még több kiadásba ne ke­rüljön, elrendeltetett azoknak szöszön-boron való eladása darabonkint 100 — mond száz forintjával. Ugyde, miután a tömegben tömérdek oly gebe is volt, mely legfeljebb mint taligás ló látszott csupán alkalmaz­­hatónak, ezen áron sem kelhetett el, s egy-egy lovon 150 — mondd százötven frt veszteség is volt. A lószállitók oly lovakat adtak be használhatók gya­­nánt, a melyeket szakértők látva, egészen elszörnyüköd­­tek e gyönyörű eljárás fölött, mely az államgazdászatnak emelésére nem a legfényesebb adat. És a szállítóknak ily botrányos visszaélése mindad­dig ismételődni fog, míg kellő ellenőrködés nem lesz al­kalmazva. Legczélszerűbb lenne, ha a lóvásárlások köz­vetlenül az illető katonai parancsnokságok által szakértő egyének közremunkálása mellett történénnek, azoknak fe­lelőssége mellett. Egyébiránt tömérdek pénzt meggazdálkodnék az ál­lam az által, ha mentül több katonai ménest alakítana, mint ezt Oroszországban teszik s így el lenne érve, hogy né­hány év múlva a lószükségletet ily ménesből lehetne a lo­vasság számára előteremteni. Már magában véve az is igen nagy nyeremény lesz, ha eleinte 3—4 év múlva a koronkint fogyatkozó lólét­­számot egyedül ily ménesekből lehetene pótolni; idő múl­va pedig mind kitűnő tartós fajokat adhatunk lovassá­gunk alá. TÁRCZA. Hervadt levél. . . . Hervadt levél száraz ágon, Sárga fűszál a gyepágyon, Szálló felhő fent az égen... Andalogva nézlek régen, Hervadt levél, sárga fűszál, Az én éltem is ilyen már, Szálló felhő fent az égen, Oly múló, mint reménységem (Munkács.) Oláh Béla FLORETTE vagy IV. Henrik első szerelme. Forditotta: H. Kiss Kálmán. (Folytatás.) Még egy más czélszerübb mód is lenne a hadiszük­ségletre megkivántató lovak előállítására. Ugyanis, ha min­den lótenyésztő közönségnek kötelességében lenne min­den évben bizonyos számú lovakat illő áron a kincstárnak átszolgáltatni. Ez által nagyon lehetne hatni a lónem­esi­­tésre s a lótenyésztőknek is ujjabb keresetág nyílnék, sőt j a tenyésztők közt ez által kétségkívül oly verseny lenne­­ előidézve, mely mig a nemzetgazdászatra csakis üdvös hatálylyal birna, egyszersmind az állam ugyan oly áron,­­ mint eddig, sőt talán még jutányosabban, sokkal jobb lo­vakra tehetne szert. Mi egyszerűen csak nézetünket akartuk elmondani, a­mely szerint az eddigi botrányos lószállításoknak útját bevágni lehetne, miután meg vagyunk győződve, hogy az államnak nincs kidobni való pénze s azt, mint ily módon sárba dobni kénytelen volt, jövőre inkább adóságainak törlesztésére fordíthatja. A szeretet-házak. %* B.-Füreden e bő 20-án megnyittatott egy gyer­mek-nevelő intézet, úgynevezett „szeretet ház.“ Valóban nagyszerű ez eszmének társadalmi jelentősége. Ha látjuk az utczai isten­ s embertől elhagyott gyer­mekeket, kikre a titkos jövőben oly bizonytalan sors vá­rakozik, — ha hírét veszszü­k, a becsületes foglalkozás nélküli embereknek, kik egy bűnből a másikba esnek, mert ön fentartásból kényszerülve vannak arra, — ha el­­csenevészni, idő előtt elhalni látjuk ifjúságuk delén a henyeségben lelkileg s testileg tönkre jutotaltakat;— ön­kéntelenül feltámad bennünk azon gondolat: ki tudja mily hasznos tagjai lehettek volna ezek a polgári társadalom­nak, ha gyermekkorukban jó nevelést nyerének. Az ily anyagilag s erkölcsileg elhagyott gyermekek nevelése lesz feladata a b.-füredi „szeretet-h­áz“-nak. Molnár Aladár közokt. osztálytanácsos e tárgyban felhívást intéz s adakozásra szólítja fel a közönséget, hogy minél több hasonló intézet létesíttessék Az elhagyottak ügyét felkarolni mindnyájunk kötelessége s ha mint a fel­hívó helyesen mondja, Svájcz 3 millió lakosa között leg­nagyobbrészt magán­egyletek által fentartott 80 szegény nevelő intézetben jelenleg is 3017 elhagyott gyermek ne­veltetik, nem lehetne-e a tizennegyedfél milliónyi lakos­ságú Magyar-Erdélyországban is, a közönség buzgalmának segélyével a sok ezer veszendőből kezdetben tán egy pár százat, majd később egy pár ezret megmenteni, s munkás cselédekké, földmivesekké, és iparosokká nevelni fel? hogy addig, mig több hasonló intézetet lehet felállítani, minél több gyermek vétethessék fel a már meglevő inté­zetbe, ezt a közönség adakozása segítheti elő s gyűjtők és adakozók felkéretnek, hogy a begyülendő pénzeket decz. 30-ig b. Eötvös Lorándhoz (Pest Erzsébet tér 10. sz.) vagy Szilassy Aladárhoz (Úri utcza 21. sz.) vagy b. Huszár Imréhez (Török utcza 1. sz.) küldjék. A többi in­tézet létesítésére Molnár Aladár indítványozza, hogy ala­kuljon egy országos társulat, melynek feladata legyen. 1- szür kezdeményezéseivel, közreműködésével, s a men­­nyiben szükséges, anyagi gyámolítással is az ország kü­lönböző vidékein szeretet házak állítását eszközölni, ré­szint az által, hogy erre egyes községeket vagy társula­tokat buzdít s erkölcsileg s anyagilag segít. 2-szor is min­denekelőtt alkalmas nevelők kiképezéséről gondoskodni. 3-szor gyűjtéseket eszközölni, és szükség esetén a tör­vényhozástól is segélyt kérni, és 4-szer átalában össz­­hangzatosan vezetni. Egyszersmind felkéri mindazokat, kik az ügy iránt érdekeltetnek, hogy ez indítványhoz saj­tó útján hozzászóljanak, hogy az eszme tisztíttassék még mielőtt valósításhoz fognának. VI. A­les. Midőn délben az öreg Lukács a vérkertből ebédelni jött, boszusan monda: „ki az velem tréfál?!— A hi­­vatlan kertész ismét dolgozott; az ágyak jól felosztva, egyengetve, keritve, s a virágok jól beültetve vannak. — Már korán, mielőtt kijöttem volna, — végezve volt a mun­ka, és a kertész láthatatlan. — Már igy nem jól megy a dolog, bizonyosan csillagfénynél dolgozik !“ Midőn estve Florette a korsóval a garonni kúthoz ment, sejté, hogy a kertész az ifjú herczeg lenne; mert körülbelöl a kert e fájáról jött ablakához. A mint az udvar alkonyatkor az ünnepélyről haza­tért, Henrik legalkalmasabbnak tartotta a várkertet azon­nal bejárni. — A Garonne forráshoz érve, ott találta Flo­rette kalapját. Fölvevé, keblére szok­tá, és megcsókolá azt. — A mennyire a sötétben válogathatott, letépte a legszebb virágokat, s a várból egy azúr szalagot hozván, azokat koszorú alakban a kalapra szok­tá. — Aztán a kertész lakához siklott. Ott az ablakok zárva valának Mindenki aludt. Ő a kalapot az ablakra függesztette. Következő reggel Florette korában felkelt, mint a nap föltette magában öreg atyjának örömet csinálni, föl­fedezni, s elárulni az éji kertészt. E mellett egy kis kí­váncsiság is volt benne , a miért a fiatal leányokat vádolni épen nem lehet. — Volt még talán más gondolatja is, me­lyet senkinek sem­ mondott. A legnagyobb csendben felöltözött, s az ablakot ki­nyitván meglátta kalapját az azúrkék szalaggal s körötte a virágokkal. Most emlékzett reá, hogy a múlt estve azt a Garenness forrásnál feledte. Mosolygott elébb a virágon, majd a szalagon s aztán az egészhez egy csodálkozó ké­pet csinált. — „Ah! — sóhajta — most is korábban járt itt mint én. Ő már volt itt.“ Mégy egyszer megnézte a virágot, s aztán leoldá, s egy friss vízzel telt pohárba helyezé, s az égszin kék sza­lagot összehajtván, a többi egyszerű ékeihez tévé. Aztán felhágott az ablakba, az ablakból ki a padocskára, a pa­­docskáról a földre. Az épület ajtaja még zárva volt, s Florette nem akart a nyitogatással zajt ütni. Gyorsan haladt az ösvényen, majd határozatlanul állva maradt. „Én mindenesetre­ későn jövök. Atyám azt mondá, hogy’­ő bizonyosan csillag fénynél dolgozik. Már minden csillag letűnt, a napkelte közel van. Minden bokor hajnal pírban ég, s én későn jövök.“ — így gondolkozva elhatárza ismét visszatérni, de mégis mindig előre ment a kertben „Ha még­is valóban ő volna !“ Mit fog felőlem gon­dolni, hogy ily korán jövök ? ! Lehetetlen azt gondolnia, hogy ezt éretté teszem? . . Azt nem gondolhatja. Azt nem teheti. Haza fogok menni fölveszem a korsókat, mintha vizet meríteni mennék, úgy­­ nem fogja gondolni, hogy csak miatta jövök.“ — így gondolkozott, s elhatárza vis­­­szetérni, de mégis mindig csendesen előre ment a Garonne forrás felé. Már hallotta a forrásnak locsogását. Már látta a bok­rokon át­ az uj virágágyakat a forrás kul körül. Örömijed­ten megpillanta a virágágy előtt a földön egy kapát. „Tehát többé nincs itt? . . . Munkája még kezdetle­ges. ... Ő maga már nincs itt, különben látnám. Talán virágot ásni ment, melyet itt körül ültetend ? Elrejtendem magamat, sőt meg fogom lesni.“ — Így gondolkozott Flo­rette, és csendesen lépdegélve az ingó puha fűben egy magas zöld szilfa liget mögé húzódott. Mit csinálnak Romiban? (Sz.K.) A franczia-porosz véres dráma irtózatos zajá­ban alig is tűnt fel előttünk a római hadjárat; úgy tetszett, mintha kis­korú gyermekek villogtatnák ott életlen fa­­kardjukat a kor­szellem nagy nevében Rómába vonuló olasz csapatok előtt. Ez a hadjárat valóban becsületére válik felvilágoso­­dott századunk történelmének. Itt a szellemfegyver győ­zött, s nem ontá ki milliók vérét. Mig az örök város papi bűnökkel terhelt levegőjét meg nem zavarák a hóditó koreszmék, addig, mint egy büszködt ló, állott tétlenül a római polgárság társadalmi élete, mely csak a vallási botrányokban adott némi élet­jelt magáról. Ujjabban érdekes tudósítások érkeznek a római tár­sadalom jelenlegi állapotáról, melyek szomorú tanúságai a papuralom kártékony hatásának. Róma polgársága lelkületűre nézve igen egyhangú. A politikai nyilvános élet fogalmairól tudomásuk sincs. Egyértelműig hiszik és vallják, hogy a papuralom bukása a kor méltó követelménye volt, de az efeletti örö­müket nyilványitani nem bírnak elég polgári erél­lyel._ Együttesen soha nem beszélnek társadalmi vagy politikai közügyekről, néha végtelen örömükben éltetik­­ a ki­rályt, bensőleg mindenki rámondja az áment, de ez soha nem nyer kifejezést a nyilvános és közös hangban. Mint egy lelánczolt rab, olyan ott az élet. Lelkekben megvan annak eleven érzete, hogy Róma a pápa hiúságá­nak és nagyra vágyásának áldozata, és — m­i saturája a polgári életnek — ezt a hideg közöny következetes meg­tartásával látszanak a világ előtt felmutatni. Ez a közöny most legirtóztatóbb fegyver a papság ellenes kezében.­­ Nem kiszámított dolog ez, hanem az eddigi uralkodás szomorú következménye. Feltűnő lehet sokak előtt, hogy a pápáról épen Ró­mában beszélnek most legkevesebbet. Annyira sem érdek­lődnek iránta, hogy ellenszenvük nyilvánítását pazarolják reá. Úgy tekintik ott csalhatatlansága daczára is megcsa­latott ö szentségét, mint egy túlélt gyümölcsöt az egyház fáján, melynek hasznát már úgysem veheti senki, de nem bántják, hiszen úgy is le fog hullani a legelső szellő lágy érintésére is. A jövőn nem aggódnak, a múltra nem gon­dolnak, a jelen eseményeivel mit sem törődnek, igen ter­mészetesnek találnak mindent, mi az idők méhében szü­letik. E közöny a legsajnálatraméltóbb, de egyszersmind a legfélelmesebb a pápaságra. Ide csak a kormány kell most. Ébresztésére van szüksége a népnek, melyre a politikai nyilvános élet hat­hat legjótékonyabban. A tiszavidéki vasútról. (Sz. K.) A vidéki lapokban­­ úgy látszik divat­­czikké kezd válni a vasutak rohanása Közelebb csak­nem egy napon hozott a posta két ily közleményt a tisza­­vidéki vasút két végpontjáról. Természetesnek találjuk a gondolatok ezen véletlen találkozását épen most, midőn — kivált az alföldön — csak a vasutakon lehető a közle­kedés, s mindenki csak erre fordítja figyelmet. Nagyváradon a tiszavidéki v­asút némely visszaélé­seit ostorozza egy Dr. Mi, úgy szólván, csaknem közép­pontján lakunk e vonalnak, s nem hagyhatjuk érintetlenül az erre vonatkozó felmerült panaszos dolgokat. Ez állítólagos visszaélések egyikét jelzi a püspök­ladányi nagy állomás vendéglőjének drágasága és rossza­sága. — Nincs szavunk e panasz jogosultsága ellen, de És amint elrejtve állt, szivecskéje hangosan dobogott Ha a reggeli szél a falevelek közt játszott, azt vélte hogy a jövőnek mozgását látja. És ha egy madár a magas szilfára szállott, és arról tova reppent, az epedve várt vándor lépteit vélte hallani, s keblét valami ismeretlen ijedtség fogta el. Szemeivel a tárgyakat figyelmesen vizsgálva, — körül kémeit. VII. A meglepetés. A kémkedő Florettének hirtelen finom kezek fogták be szemeit. A szegény gyermek igen megijedt. Egy hang ezt suga füleibe: „most találd ki Florette, ki az?“ Florette eltalálta, de nem mondá meg. A­mint há­tulról szemeire tapadó idegen kezeket szemeiről el akará venni, egy gyűrűt talált az ifjú ujján, s mosolyogva mon­dá : „én jól ismerlek téged. Te Jaqueline vagy , és ujjadon ez azon gyűrű, melyet néked Lubin adott.“ „Csalatkozol !“ — sugá­r hang ismét megette: „És mivel nem találsz el engemet jogomban áll téged megbün­tetni.* — És az ajkak, melyek susogtak, csókot nyomtak Florette szép nyakára. — A büntetés hamar tettben nyil­vánult. Florette rögtön ki akarta magát szabadítani, de úgy be voltak szemei fogva, hogy nem szabadulhatott. Midőn látta, hogy fáradsága hasztalan, mondá: „Bo­csás­d­ Minette I te rósz leány, ismerlek ! Te nekem ama kölcsönt akarod visszaadni, mikor ezelőtt három héttel szemeidet befogtam, akkor midőn te Colasoddal a legna­gyobb beszédben valál.* „Te mindenképen tévedsz !“ susogd ismét a hang, és a hang tulajdonosa ismét három csókot nyomott bünteté­sül Florette szép vállaira. Florette minden csóknál vonogatta magát, szabadsá­gért könyörgött, de nem nyert. Úgy látszik azonban még­sem nagyon vágyott a szabadság után , mert nem nevezte meg a szemeit bezáró kezek tulajdonosát. Talán csak ma­­kacskodni akart, mert a szép lánykák igen akaratosak. Elég az hozzá, hogy ő harmadszor is ingerkedett mondván: „tehát ez senki más, mint Romire, Baldes, a legroszabb s a legpajkosabb teremtmény a városban, s az egész szomszédságban, kinek tegnap a nyitott ablakon át szobájába,­­ hol egyedül ült, s az ég tudja miről gondol­kozott, — mandolát vetettem. Ugye-e megijedtél a mando­­la csőn, s azt gondoltad égből esett alá?“ (Foly.köv.)

Next