Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)

1870-02-14 / 7. szám

G ügyvéd a közérzületnek kifejezést adott, a jobbak szemeiben könnyek fénylettek, drága ajándékai a pol­gári elismerésnek, s legszebb jutalmául az önzetlen mun­kálkodásnak. Másképen nem tudván megjutalmazni az egylet távozó elnökének fáradozásait, nevét jegyzőköny­vileg egy külön lapon határozta megörökíteni, s egyszer­smind tiszteletbeli elnökévé választotta meg. Elnökül a kitartó hazafiasságáról, s ingatlan becsü­letes jelleméről s ügybuzgalmáról ismert Krasznay Gábor választatott meg, azon erős reményben, hogy vezérlete alatt az egylet csak folytonosan emelkedni fog. Szükségesnek ítéltetvén egy alelnöki hivatal létesí­tése is, e tisztségre Zajács József ismert jó hazafi, f­elvi­­lágosodott értelmű, szorgalmatos és lelkiismeretes pol­gár választatott el. Pénztárnok Bencs János is végképen leköszönvén sok fáradsággal járó hivataláról, jóllehet a közbiroda­­lom újólag őt tisztelte meg, de miután gazdálkodási el­­foglaltatásai miatt azt tovább el nem fogadhatta, helyé­re közegyetértéssel Barzó János jeles és becsü­letes pol­gártársunk választatott meg. Az egylet közgyűlését megkoronázta végre azon nemes keblű emberhaláli határozat, miszerint a múlt évben meghatározott pénzből, 100 frtot a könyvtár ja­vára, 50 frtot a tiszai vízkárosultak, 50 frtot pedig a honvéd-menház javára szavazott meg. Íme ily eredményeket mutat fel a társulási szellem úgy az anyagi, mint a szellemi téren! Adjon Isten a nyíregyházai polg. dlv. egyletnek továbbra is kitartást, buzgóságot és egyetértést, hogy a nagy czélt, a polgári osztálynak illető helyére leendő emelését elérhesse. G­r­a­p­h­u­s . . . Nyirfalombok, v. döglősök j t cukrászok, kávésok sem restek, rendszeresen és szabatosan beigazolni, hogy ők mily hatalmas triand­e­­rek, kik még az öreg jó Maróthit is kiforgatják sarkából, megmutatván ellenében, hogy az öszvezésben nem neki, hanem annak az örménynek volt igaza, ki vevőinek , az ő ékes „haruc“ kiejtésével számol vala ilyeténképen: „nuc megnue, az tizennuc, tizen­nuc meg nuc az huszonnuc, summa summ­arimi, harmincnuc“ . . . Fény, zaj, dal, zene, bók, hízelgés, mámor, önámítás szerelem, yankee számítás, naivság, kaczérság, tettetés, ábrándozás, kiábrándulás, házasság, lakodalom, boldog pá­rok, halvány kisirt szemű­ menyasszony, és köszvényes vő­legény, ujongó násznép ... oh boldog farsangi idő ! Meséljünk róla egyetmást. . . * * A napokban folytonosan havazott Januárius ur, — mi természetesebb hát, mint az, hogy Han­dabanda lovag, mielőtt báli toilette-je rendezési­hez kezdene, megszánkáz­­tassa a delnőket, kik közt, mint szokta mondani: „két kézzel kell tartania szivét­, nehogy elveszítse.“ — Ott re­pül az elegáns szán, minőt régen láttunk, az a négyes fo­gat is semmivel sem alábbvaló annál, mely a parbflyi ut­­czán n­a. 708. van kipingi­lva a Ilelus Márton czégtáblá­­jára. És mi magas boldogság ragyog annak a kis szőke leánynak arczán, . . . hátha épen arra gondol, hogy ebben a szánban nem sokára kettecskén ülnek a szán tulajdono­sával, ... no a mama édes mosolya is azt árulja el, hogy épen nem idegenkedik anyai áldását adni a „fiamuramra“ . . . hiszen fiatal, szép, miveit, és a mi fő, gazdag is . . . Gazdag? . . . nem hallják kegyetek, hogy azok a csörgők a méneken egyre azt kiabálják: „Schuld, Schuld , Schuld“ . . . míg a bakon csörgető livréesinas ostora mérgesen szó­lal közbe közbe: „banqueroute, banqueroute” . . . most is­mét még érthetőbben: „Schuld, Schuld, Schuld . . . ban­­queroute, banqueroute !“ . . . Persze, hogy nem hallják, de ha hallanák sem hinnék, hogy az a gazdagság, az a hősze­relem,, az a grand seigneuri miveltség, mind mind csak farsangi bohózat, melynek árát nem más, mint ők fogják megadni busásan, úri módon. . . Hanem mintha nem valami kedves mulatság volna itt a havon ácsorogni. . . Menjünk keztyűtf és nyakkendőt vá­sárolni . . . — Méltóztatik n­agyvád bálba menni ma este ? — Quelle id­éo! hogyan gondolhat tőlem ily „absurd’, lépést? Én­ vegyüljek-e „gemein“ nép közé?. . Én? . . . ha ha ha ! — Ezer bocsánat nagyság, miután Q. és X. nagysá­gaik is ott­­ lesznek, azt hittem . . . — No tudja, ők maguk is olyan „burger“ fajták, te­hát mehetnek, de már én­ csak kikérem magamnak az ilyen „noble“ mulatságot. Még valami „mesterember“ vagy „uj­­polgár” hívna táncolni, ha-ha-ha . . . adieu mon eher! Bizony pedig azok a „burgeri fajták“ nem vásá­rolnak kontóra, mint madame Hétszilvafái, mormogja ma­­­­gában­ a kereskedő. Tehát még mindég „*ék vér“ és „kasztszellem“ —­­ okoskodunk az utszán haladtunkban — no még jobb, leg­alább este a dalidóban nem találkozunk eféle „élő mú­miákkal.“ ... Brr . . . mi volt ez? Egy hatalmas durranás, s utána csak úgy süvölt mellettünk a göbecs-zápor. . . . Teringet­­tél! most kicsibe múlt, hogy a báli keztyü örökre rajtunk nem veszett! . . . Hanem szerelmetes ifjú barátom! annyit veféki nagy dignitása mellett is mindenesetre megtehetne,­­ hogy azt a „disznó lábat“ vagy mit, kisé prudensebb és­­ circumspectusabb módon sütné el, azt a göbecstöltést pe­­­­dig szalonkavadászatra reserválná.... Hátha most lepuf­­fantott volna bennünket, ki tánczolná este a „vor­t” ? —.­­ Jóság uralkodott, mely semmi kívánni valót nem hagyott. Egyszerű volt a bútorzat, de minden darabon meglátszott ama tündérkéz, mely a gyönyörű udvarkert virágaiban volt a maga nagyszerűségében észlelhető. Midőn Gyula Szenveinének Gabriella által, mint élete s megm­entője be lett mutatva, az ifjú kellemetlen meglepe­­­­tését alig tudta elpalástolni. Gyula mindennapi földhöz ta­padt ember volt ugyan, de költői lélekkel bírt, és semmi sem bántotta jobban, mint a próza, élveket hajhászott, pil­langók után futkosott, a fellegek és a szelek szárnyain járt, eszményi alakokat keresett, s ha­ ilyenkor rideg pró­zára talált, elégedetlen volt magával, a világgal és minden­nel, a mi környezet. Szenveiné Gyulát szokott modorával fogadta, megköszönte nemes önfeláldozását leánya meg­mentésében , azután elbeszélte férje szerelmét, halálának érzékeny epizódjait, kezét szorította meg az ifjúnak, az­után leült karosszékébe és folytatta munkáját, a harizs­­nyakötést. Szenveiné mit sem sejthetett azon szerelemből, mely az ifjak keblében óriási hirtelenséggel magasra csapkodó lángokká nőtte ki magát. Egymáshoz közel foglaltak he­lyet, közöndös tárgyakról beszéltek, de minden szó, min­den tekintet, minden mozdulat szerelmet sugárzott, a sze­mek delejes találkozása, a keblek sóhajtásai édes vágyról, boldogító reményről szólottak, nem hallva bár, de oly han­gosan társalogtak sziveik sűrű dobbanásaikban, hogy fe­ledve lett az édes­­anya, és Gyula forró csókot nyomott a Gabriella hófér kis kezére, de azon pillanatban felugrott ülőhelyéről s rövid bucsuzás után, midőn a Szenveiné ré­széről máskori látogatásra is felkéretett, eltávozott. Az első látogatás rövid volt, ilyennek kellett lenni az illem szabályai szerint. Olyan boldog volt a két ifjú ke­bel, olyan szép jövő szelíd képe mosolygott reájuk, e rö­vid együttlét mindent megmondott nekik, a­mit óhajtot­tak, csak a fejér galamb repkedett nyugtalanul és a b­ea­­rózsák hajtották­ le fejüket ismét, midőn Gyula mellet­tük elhaladt. Gyula többé nem titkolta érzelmeit Péter előtt, be­vallotta, hogy Gabriella magasztos szerelmének tárgya, s minden földi salaktól megtisztulva akar ez oltárkép előtt imádkozni egész életében; biztosította barátját, hogy ér­zelmei oly tiszták, minőnél tisztábbakat Isten nem te­remthetett, üdve, élete boldogsága, jövője, mindene e ! Vagy ujdonnatos kalapunkat raiiálja ? Vagy ennek a mel­­­­lettünk robogó úri nászseregnek tűzvéri­ ménéi megbok­­­­rosodnak _s akkor aztán lesz kéz- láb- és nyaktörés, ijede­­­­lem, visítás, káromkodás, és a mi még nagyobb kocsitörés­­ és lesántulás. . . . Mit ? azt mondja ön, hogy ön is ott lett volna akkor­? Dejszeu amire lőcsláb! köszönöm én az ilyen „burizó“ és „szilvoriumillatum vigasztalást! . . . Már most i hivatva érzem magamat ön mellett maradni és felügyelni , hogy ezt az átkozott „kölyöktegut“ újra meg ne töltse. .... majd aztán az én­ gondom lesz a templomból idejében távozni és göbecsmentes tájakra retirálni.... hiába ne­vetnek kegyetek angyalszép hölgyeim­­ megtanultuk Sza­­dovánál és a Bocch­eben a hadviselés ama csalhatatlan ha­tású fortélyát: „szégyen a futás, de hasznos!“ A templomajtón előttünk vonul be mind a két nász­nép. Egyszerű, fénytelen emberekből áll az egyik, míg a másik merő rang, merő csillogás! ... Az egyház szolgája komoly ünnepélyes hangon esedez, égből áldást az uj pá­rokra. . . . Vájjon megadatik-e az áldás ott fenn? . . .Váj­jon melyik pár lesz boldogabb ? . . . Azok a szegény sor­­­­súak oly bensőséggel, mondhatnék, áhítattal tekintenek egymásra, hogy bizonynyal hosszú évek múltával is édes gyönyörrel fognak egymáshoz szólni : „ahová menendesz’ oda megyek, és valahol lakándasz, ott lakom; a te néped az én népem, a te istened én istenem; ahol megl­alandasz, ott halok meg, ... az egy halál választ el engemet te tő­led.” ... És a fényes pár? . . . A hölgy arczán siri hal­ványság, ajkai reszketnek . . . szegény szánandó áldozat! .... a férfi alig képes álczázni diadalmas, gunyoros mo­solyát . . . ármányos róka! azért, ürülsz ugy­e­bár, mert „jó fogást“ tettél! . . . Eli, mit okoskodunk hosszason és mellé hasztalanul is, ... el innen biztos helyre, mert kü­lönben ismét czélba talál venni az a „di­s­z­n­ó­l­á­b­a­s“ nebuló. . . . De merre? ... A násznép észak felől jött. . . tartsunk mi délnek, majd csak betalálunk valahova. . . . Ecce­l ki lépdel amott azokkal a félreismerhetlen darulépésekkel ? Ki volna más, mint Fövenykova barátunk, onnan a futó homok regényes vármegyéjéből! Úgy van! Ember be! Állj meg Palkó ! Nem hallja. ... De mit keres ez itt most, ho­lott sem h­eti vásár, sem dohánybeváltás ? . . . Megvan!... elunta rideg agglegénységének hét sovány esztendejét, és most leányt nézni jött a bálba. . .. — Ugy­e­bár drága kedves öcsécském ! — de ne fillents szok­ásod szerint — te most nem ok nélkül hagy­tad souverain nélkül futó homok herczegségedet. ? — Hát aztán ? — Te a bálba jöttél . . . — Hát aztán ? — Még pedig leányt nézni . . . — Hát aztán ? — Hát aztán, hát aztán, te szerencsétlen tiatás, te az Alsiráth beretvaél-hidjára menendő elkárhozott lélek! Hát hiában élt te éretted a mi feledhetlen Fáy Andrásunk, hogy még azt sem tanultad meg tőle: „barátot bor közt, bort sajt után, lovat istállóban , nagy urat mulató fürdő­ben , — leányt bálban, ne válassz , ne ítélj ...?!? . Z. Y. (Farsangi ijedelem és üröm. Különböző l­adargások az az manoevrek. Egy kis szánkázás, — emberek ábránd­jai és száncsörgők beszéde. A kék vér. Göbecs-zápor és a disznólábas egyéniség. Két lakodalmas menet, — melyik pár lesz boldogabb? Egy vad ember. Futóhomok departe­­mentből. Mit mond Fáy András ?­ Farsang .. . Mintha a leszámítolási határnapra üres tárcsával éb­rednének fel, — úgy döbbennek meg és sápadnak el e jel­szóra a leányos apák, m­íg azok a viruló, mosolygó Piros­kák, Mariskák, Erzsikék­, Juliskák, Boriskák, Gizikék­, Klá­rikák, Jolánkák, Sárikák (ah) alig bírják fékezni örömü­ket, és annak a nyughatatlan baloldali elemnek lázas do­bogását. . . Hát a mamák, s illetőleg nagymamák és nagynénék minő finom tapintattal szövik, mily szakértő ügyességgel vetik ki selyempuha hálóikat; mint várnak és remélnek, félnek és irigykednek a szerint, a mint a,czélba vett „aranyhal“ feléjök közéig, vagy más tájakra csapósig, — mig azok az ármányos aranyhalak, de sőt a köznapi ká­rászok, keszegek és sügérek is csak mosolyognak tervezett megfogatásukon, s legfeljebb akkor szompolyodnak meg, ha egy egy nagy bftjuszú oktondi harcsa, szunyókáló poty­­ka, vagy pipogya „czigány hal“ áldozata jön könyelm­ü fickándozásának. Mint sietnek a kereskedők, férfi- és nőszabók, divat­­árusnők, műikertészek, fodrászok, czipészek, bérkocsisok, zenészek, ánspannigerek (Morogó bátyó nyelvén: taligá­­sok) útjába állani annak az aranyesőnek és bankózápor­­nak, mely mint egykor mennydörgő Zeu­s korában, most nagy Mammon ő fönsége idejében — kövér süni cseppek­­ben özönlik alá a városokban, (falura nem jut, csak ősz­ , tövér szekszedli-harmat, s az is ritkán). . . nosza a ven­ . szegeztük tekintetünket látni fogjuk az árnyakat, a bánat sötét felhőit, de ezek másnemű fájdalom fellegei. Szenveiné faluról jött be M. . . ra lakni egyetlen le­ánya neveltetése végett, miután férjét elvesztette. Kevesen ismerték, mert valami zajos helyet nem foglalt el a társa­ságban, egyszerű háztartása mellett kevés barátai voltak, kik múltjának kutatásával nem sokat törődtek. Annyit azonban még­is sokan megtudtak, hogy Szenveiné fiatal éveiben meglehetős külsejű, de nagyon kényelmű nő volt, az arc­­szépítő szerek iránt különös előszeretettel viselte­tett, s azoknak mértéken túli használatát mondják a réz­­bőre szokatlan színe előidézőjének, mert a természet által megtagadott szépségek elővarázsolhatása végett még a ku­­ruzsulásokhoz is folyamodott; magát meglehetősen érde­kessé tudta tenni s udvarlók dolgában nem is látott szük­séget, kiket egy­más után mindig tudott boldogítani, most kaczér mosolyával, majd egy reményt adó pillantással, most egy hosszas kézszorítással, majd vonzó és lekötelező nyá­jas szavaival. Férje szigorú erkölcsű ember volt mint egy spártai, s nem valami közönyösen vette nejének különben ártatlannak látszó kac­érkodásait, s e miatt sokszor zú­gott a zivatar, és hullott a ménykő a családi élet paradi­csomában, annyira, hogy Szenvei az utóbbi időkben a bús­komorság legmagasabb fokára jutott, s azt beszélik, hogy családi szentélye megrablása feletti keservében öngyilkos­sá lett, s hogy Szenveinének férje ,szeretetéről, utolsó per­­czeiről költött elbeszélései merő hazugságok valának. Ő az eseményt eléggé eltudta palástolni, leánya nem is sej­tett abból semmit, de a világ előtt egy titok sem maradhat elleplezve, egy vagy más körülmények rendesen felderítik azokat. Szenveiné látszólagos vidám kedélye mellett is élet­unt nő volt, leányán kívül, kit bálványozott, semmi nem érdekelte, e mellett rendkívül fukar volt, sokszor egy szál gyertya hetekig eltartott, a holdvilág fényénél, vagy setét­ben kötöttek leányával; s mig az ifjú hölgy fele>e a hold­­fénynél ábrándjai világában kalandozott, ő gyakran el­aludt karos székében, s képes lett volna ott egész éjét el­tölteni , ha leánya által ily alkalmakkor fel nem keltetett volna. Gabriella mind arezvonásaiban, mind jellemében ■ atyját örökölte, de azért édes­anyját gyöngéden szerette, ki a szeretetet megérdemelni igyekezett is. A szobában, melybe Gyula lépett, a legnagyobb tisz­t F. hó 11 - eikén városunk és a vidék tömeges részvéte mellett, megtartatott a „rokkant honvédek im­a­­háza javára” a helybeli hon­vedek­ által rendezett tanczvi­­galom­; örömmel győződtünk meg ez alkalommal, hogy a „honvéd” név még mindig elég kegyeletnek örvend, mert bátran elmondhatjuk, hogy a nagy vendéglő táncz­­terme, az 1868-diki honvéd­nál óla, oly szép s­­ám­u vem­d­égkoszorút nem látott, mint jelen alkalommal, hol derült jó kedv fű­szerezte az együttlétet; a mulató szo­sziizies tiszta, szerelemtől függ, s halála lenne azon pil­lanat, melyben oltárképétől meg kellene válnia. Péter bár szavakkal hitt Gyula lelkesült érzelmei­ben, de bent gyanút táplált ezen érzelmek állandóságára nézve. Nem szólt semmit, sőt Gyulával gyakran elment Szenveinéhez, segédkezet nyújtott neki, midőn Gabriel­lának kedves meglepetéseket akart szerezni. Tudva azt, hogy Gabriella legfőbb gyönyönyörét a virágok képezék, egy éjjel összehordták a város minden rózsáját s azzal behintették a folyását, a kertutakat, minden helyet an­­­nyira, hogy midőn Gabriella korán kiment virágaival tár­salogni, igazán térdig járt a rózsában, a miért meg is dorgálta az ifjakat, szörnyű véteknek tartván annyi ró­zsának meggyilkolását. — Szegény virágok száraikon még meddig elélhettek volna? és én most mint egy zsarnok gázolok kedvenczem­­ hullája felett, — ezután megfenye­­geté őket piczi kezeivel, hogy a virágokat a kert ékes­ségeit többé le ne pazarolják. A két ifjú szót fogadott, többé nem hoztak virágot, a kertekből, de kimentek a mezőre búzavirágból, vad szekfűből és szarkalábból, vad folyondárból, parlagi ró­zsából és ki tudná hányféle mezei virágból kötöttek csinos bokrétát, melyet mindig oly üpesen tudtak a lugas asz­talára csempészni, hogy Gabriella soha sem tudta őket rajtakapni. A boldog szerelem legszebb napjai voltak ezek, me­lyeknek emléke a sírig megmarad a kebelben. Ki hinné a mámor ezen pillanataiban, hogy a szerető szivek közzé még a csalódás keserű érzete állhatna egykor, mint egy haragvó angyal kétélű pallosával ? Napfény, ború, öröm, vágy, csalódás, boldogság és fájdalom a­ mi sokszor váltakoznak az élet utain! Az ifjú keblek boldogságát nem zavarta semmi sem, Gyula a lugasban élvezte kedvesével a szerelem drága perczeit, Péter a fejér galambot simogatta, mely azonnal örvendve repült vállára, mihelyt megérkezett, fülébe sug­dosott érthetetlen dolgokat, de Gyula elől futott, e kima­­­gyarázhatlan ellenszenv feltűnt mindnyájuk előtt, tréfát csináltak belőle, de Gyula bosszankodott, Péter pedig gon­dolkozott. (Folytatjuk) Vegyes hírek.

Next