Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-02-14 / 7. szám
G ügyvéd a közérzületnek kifejezést adott, a jobbak szemeiben könnyek fénylettek, drága ajándékai a polgári elismerésnek, s legszebb jutalmául az önzetlen munkálkodásnak. Másképen nem tudván megjutalmazni az egylet távozó elnökének fáradozásait, nevét jegyzőkönyvileg egy külön lapon határozta megörökíteni, s egyszersmind tiszteletbeli elnökévé választotta meg. Elnökül a kitartó hazafiasságáról, s ingatlan becsületes jelleméről s ügybuzgalmáról ismert Krasznay Gábor választatott meg, azon erős reményben, hogy vezérlete alatt az egylet csak folytonosan emelkedni fog. Szükségesnek ítéltetvén egy alelnöki hivatal létesítése is, e tisztségre Zajács József ismert jó hazafi, felvilágosodott értelmű, szorgalmatos és lelkiismeretes polgár választatott el. Pénztárnok Bencs János is végképen leköszönvén sok fáradsággal járó hivataláról, jóllehet a közbirodalom újólag őt tisztelte meg, de miután gazdálkodási elfoglaltatásai miatt azt tovább el nem fogadhatta, helyére közegyetértéssel Barzó János jeles és becsületes polgártársunk választatott meg. Az egylet közgyűlését megkoronázta végre azon nemes keblű emberhaláli határozat, miszerint a múlt évben meghatározott pénzből, 100 frtot a könyvtár javára, 50 frtot a tiszai vízkárosultak, 50 frtot pedig a honvéd-menház javára szavazott meg. Íme ily eredményeket mutat fel a társulási szellem úgy az anyagi, mint a szellemi téren! Adjon Isten a nyíregyházai polg. dlv. egyletnek továbbra is kitartást, buzgóságot és egyetértést, hogy a nagy czélt, a polgári osztálynak illető helyére leendő emelését elérhesse. Graphus . . . Nyirfalombok, v. döglősök j t cukrászok, kávésok sem restek, rendszeresen és szabatosan beigazolni, hogy ők mily hatalmas trianderek, kik még az öreg jó Maróthit is kiforgatják sarkából, megmutatván ellenében, hogy az öszvezésben nem neki, hanem annak az örménynek volt igaza, ki vevőinek , az ő ékes „haruc“ kiejtésével számol vala ilyeténképen: „nuc megnue, az tizennuc, tizennuc meg nuc az huszonnuc, summa summarimi, harmincnuc“ . . . Fény, zaj, dal, zene, bók, hízelgés, mámor, önámítás szerelem, yankee számítás, naivság, kaczérság, tettetés, ábrándozás, kiábrándulás, házasság, lakodalom, boldog párok, halvány kisirt szemű menyasszony, és köszvényes vőlegény, ujongó násznép ... oh boldog farsangi idő ! Meséljünk róla egyetmást. . . * * A napokban folytonosan havazott Januárius ur, — mi természetesebb hát, mint az, hogy Handabanda lovag, mielőtt báli toilette-je rendezésihez kezdene, megszánkáztassa a delnőket, kik közt, mint szokta mondani: „két kézzel kell tartania szivét, nehogy elveszítse.“ — Ott repül az elegáns szán, minőt régen láttunk, az a négyes fogat is semmivel sem alábbvaló annál, mely a parbflyi utczán na. 708. van kipingilva a Ilelus Márton czégtáblájára. És mi magas boldogság ragyog annak a kis szőke leánynak arczán, . . . hátha épen arra gondol, hogy ebben a szánban nem sokára kettecskén ülnek a szán tulajdonosával, ... no a mama édes mosolya is azt árulja el, hogy épen nem idegenkedik anyai áldását adni a „fiamuramra“ . . . hiszen fiatal, szép, miveit, és a mi fő, gazdag is . . . Gazdag? . . . nem hallják kegyetek, hogy azok a csörgők a méneken egyre azt kiabálják: „Schuld, Schuld , Schuld“ . . . míg a bakon csörgető livréesinas ostora mérgesen szólal közbe közbe: „banqueroute, banqueroute” . . . most ismét még érthetőbben: „Schuld, Schuld, Schuld . . . banqueroute, banqueroute !“ . . . Persze, hogy nem hallják, de ha hallanák sem hinnék, hogy az a gazdagság, az a hőszerelem,, az a grand seigneuri miveltség, mind mind csak farsangi bohózat, melynek árát nem más, mint ők fogják megadni busásan, úri módon. . . Hanem mintha nem valami kedves mulatság volna itt a havon ácsorogni. . . Menjünk keztyűtf és nyakkendőt vásárolni . . . — Méltóztatik nagyvád bálba menni ma este ? — Quelle idéo! hogyan gondolhat tőlem ily „absurd’, lépést? Én vegyüljek-e „gemein“ nép közé?. . Én? . . . ha ha ha ! — Ezer bocsánat nagyság, miután Q. és X. nagyságaik is ott lesznek, azt hittem . . . — No tudja, ők maguk is olyan „burger“ fajták, tehát mehetnek, de már én csak kikérem magamnak az ilyen „noble“ mulatságot. Még valami „mesterember“ vagy „ujpolgár” hívna táncolni, ha-ha-ha . . . adieu mon eher! Bizony pedig azok a „burgeri fajták“ nem vásárolnak kontóra, mint madame Hétszilvafái, mormogja magában a kereskedő. Tehát még mindég „*ék vér“ és „kasztszellem“ — okoskodunk az utszán haladtunkban — no még jobb, legalább este a dalidóban nem találkozunk eféle „élő múmiákkal.“ ... Brr . . . mi volt ez? Egy hatalmas durranás, s utána csak úgy süvölt mellettünk a göbecs-zápor. . . . Teringettél! most kicsibe múlt, hogy a báli keztyü örökre rajtunk nem veszett! . . . Hanem szerelmetes ifjú barátom! annyit veféki nagy dignitása mellett is mindenesetre megtehetne, hogy azt a „disznó lábat“ vagy mit, kisé prudensebb és circumspectusabb módon sütné el, azt a göbecstöltést pedig szalonkavadászatra reserválná.... Hátha most lepuffantott volna bennünket, ki tánczolná este a „vort” ? —. Jóság uralkodott, mely semmi kívánni valót nem hagyott. Egyszerű volt a bútorzat, de minden darabon meglátszott ama tündérkéz, mely a gyönyörű udvarkert virágaiban volt a maga nagyszerűségében észlelhető. Midőn Gyula Szenveinének Gabriella által, mint élete s megmentője be lett mutatva, az ifjú kellemetlen meglepetését alig tudta elpalástolni. Gyula mindennapi földhöz tapadt ember volt ugyan, de költői lélekkel bírt, és semmi sem bántotta jobban, mint a próza, élveket hajhászott, pillangók után futkosott, a fellegek és a szelek szárnyain járt, eszményi alakokat keresett, s ha ilyenkor rideg prózára talált, elégedetlen volt magával, a világgal és mindennel, a mi környezet. Szenveiné Gyulát szokott modorával fogadta, megköszönte nemes önfeláldozását leánya megmentésében , azután elbeszélte férje szerelmét, halálának érzékeny epizódjait, kezét szorította meg az ifjúnak, azután leült karosszékébe és folytatta munkáját, a harizsnyakötést. Szenveiné mit sem sejthetett azon szerelemből, mely az ifjak keblében óriási hirtelenséggel magasra csapkodó lángokká nőtte ki magát. Egymáshoz közel foglaltak helyet, közöndös tárgyakról beszéltek, de minden szó, minden tekintet, minden mozdulat szerelmet sugárzott, a szemek delejes találkozása, a keblek sóhajtásai édes vágyról, boldogító reményről szólottak, nem hallva bár, de oly hangosan társalogtak sziveik sűrű dobbanásaikban, hogy feledve lett az édesanya, és Gyula forró csókot nyomott a Gabriella hófér kis kezére, de azon pillanatban felugrott ülőhelyéről s rövid bucsuzás után, midőn a Szenveiné részéről máskori látogatásra is felkéretett, eltávozott. Az első látogatás rövid volt, ilyennek kellett lenni az illem szabályai szerint. Olyan boldog volt a két ifjú kebel, olyan szép jövő szelíd képe mosolygott reájuk, e rövid együttlét mindent megmondott nekik, amit óhajtottak, csak a fejér galamb repkedett nyugtalanul és a bearózsák hajtották le fejüket ismét, midőn Gyula mellettük elhaladt. Gyula többé nem titkolta érzelmeit Péter előtt, bevallotta, hogy Gabriella magasztos szerelmének tárgya, s minden földi salaktól megtisztulva akar ez oltárkép előtt imádkozni egész életében; biztosította barátját, hogy érzelmei oly tiszták, minőnél tisztábbakat Isten nem teremthetett, üdve, élete boldogsága, jövője, mindene e ! Vagy ujdonnatos kalapunkat raiiálja ? Vagy ennek a mellettünk robogó úri nászseregnek tűzvéri ménéi megbokrosodnak _s akkor aztán lesz kéz- láb- és nyaktörés, ijedelem, visítás, káromkodás, és a mi még nagyobb kocsitörés és lesántulás. . . . Mit ? azt mondja ön, hogy ön is ott lett volna akkor? Dejszeu amire lőcsláb! köszönöm én az ilyen „burizó“ és „szilvoriumillatum vigasztalást! . . . Már most i hivatva érzem magamat ön mellett maradni és felügyelni , hogy ezt az átkozott „kölyöktegut“ újra meg ne töltse. .... majd aztán az én gondom lesz a templomból idejében távozni és göbecsmentes tájakra retirálni.... hiába nevetnek kegyetek angyalszép hölgyeim megtanultuk Szadovánál és a Boccheben a hadviselés ama csalhatatlan hatású fortélyát: „szégyen a futás, de hasznos!“ A templomajtón előttünk vonul be mind a két násznép. Egyszerű, fénytelen emberekből áll az egyik, míg a másik merő rang, merő csillogás! ... Az egyház szolgája komoly ünnepélyes hangon esedez, égből áldást az uj párokra. . . . Vájjon megadatik-e az áldás ott fenn? . . .Vájjon melyik pár lesz boldogabb ? . . . Azok a szegény sorsúak oly bensőséggel, mondhatnék, áhítattal tekintenek egymásra, hogy bizonynyal hosszú évek múltával is édes gyönyörrel fognak egymáshoz szólni : „ahová menendesz’ oda megyek, és valahol lakándasz, ott lakom; a te néped az én népem, a te istened én istenem; ahol meglalandasz, ott halok meg, ... az egy halál választ el engemet te tőled.” ... És a fényes pár? . . . A hölgy arczán siri halványság, ajkai reszketnek . . . szegény szánandó áldozat! .... a férfi alig képes álczázni diadalmas, gunyoros mosolyát . . . ármányos róka! azért, ürülsz ugyebár, mert „jó fogást“ tettél! . . . Eli, mit okoskodunk hosszason és mellé hasztalanul is, ... el innen biztos helyre, mert különben ismét czélba talál venni az a „disznólábas“ nebuló. . . . De merre? ... A násznép észak felől jött. . . tartsunk mi délnek, majd csak betalálunk valahova. . . . Eccel ki lépdel amott azokkal a félreismerhetlen darulépésekkel ? Ki volna más, mint Fövenykova barátunk, onnan a futó homok regényes vármegyéjéből! Úgy van! Ember be! Állj meg Palkó ! Nem hallja. ... De mit keres ez itt most, holott sem heti vásár, sem dohánybeváltás ? . . . Megvan!... elunta rideg agglegénységének hét sovány esztendejét, és most leányt nézni jött a bálba. . .. — Ugyebár drága kedves öcsécském ! — de ne fillents szokásod szerint — te most nem ok nélkül hagytad souverain nélkül futó homok herczegségedet. ? — Hát aztán ? — Te a bálba jöttél . . . — Hát aztán ? — Még pedig leányt nézni . . . — Hát aztán ? — Hát aztán, hát aztán, te szerencsétlen tiatás, te az Alsiráth beretvaél-hidjára menendő elkárhozott lélek! Hát hiában élt te éretted a mi feledhetlen Fáy Andrásunk, hogy még azt sem tanultad meg tőle: „barátot bor közt, bort sajt után, lovat istállóban , nagy urat mulató fürdőben , — leányt bálban, ne válassz , ne ítélj ...?!? . Z. Y. (Farsangi ijedelem és üröm. Különböző ladargások az az manoevrek. Egy kis szánkázás, — emberek ábrándjai és száncsörgők beszéde. A kék vér. Göbecs-zápor és a disznólábas egyéniség. Két lakodalmas menet, — melyik pár lesz boldogabb? Egy vad ember. Futóhomok departementből. Mit mond Fáy András ? Farsang .. . Mintha a leszámítolási határnapra üres tárcsával ébrednének fel, — úgy döbbennek meg és sápadnak el e jelszóra a leányos apák, míg azok a viruló, mosolygó Piroskák, Mariskák, Erzsikék, Juliskák, Boriskák, Gizikék, Klárikák, Jolánkák, Sárikák (ah) alig bírják fékezni örömüket, és annak a nyughatatlan baloldali elemnek lázas dobogását. . . Hát a mamák, s illetőleg nagymamák és nagynénék minő finom tapintattal szövik, mily szakértő ügyességgel vetik ki selyempuha hálóikat; mint várnak és remélnek, félnek és irigykednek a szerint, a mint a,czélba vett „aranyhal“ feléjök közéig, vagy más tájakra csapósig, — mig azok az ármányos aranyhalak, de sőt a köznapi kárászok, keszegek és sügérek is csak mosolyognak tervezett megfogatásukon, s legfeljebb akkor szompolyodnak meg, ha egy egy nagy bftjuszú oktondi harcsa, szunyókáló potyka, vagy pipogya „czigány hal“ áldozata jön könyelmü fickándozásának. Mint sietnek a kereskedők, férfi- és nőszabók, divatárusnők, műikertészek, fodrászok, czipészek, bérkocsisok, zenészek, ánspannigerek (Morogó bátyó nyelvén: taligások) útjába állani annak az aranyesőnek és bankózápornak, mely mint egykor mennydörgő Zeus korában, most nagy Mammon ő fönsége idejében — kövér süni cseppekben özönlik alá a városokban, (falura nem jut, csak ősz , tövér szekszedli-harmat, s az is ritkán). . . nosza a ven . szegeztük tekintetünket látni fogjuk az árnyakat, a bánat sötét felhőit, de ezek másnemű fájdalom fellegei. Szenveiné faluról jött be M. . . ra lakni egyetlen leánya neveltetése végett, miután férjét elvesztette. Kevesen ismerték, mert valami zajos helyet nem foglalt el a társaságban, egyszerű háztartása mellett kevés barátai voltak, kik múltjának kutatásával nem sokat törődtek. Annyit azonban mégis sokan megtudtak, hogy Szenveiné fiatal éveiben meglehetős külsejű, de nagyon kényelmű nő volt, az arcszépítő szerek iránt különös előszeretettel viseltetett, s azoknak mértéken túli használatát mondják a rézbőre szokatlan színe előidézőjének, mert a természet által megtagadott szépségek elővarázsolhatása végett még a kuruzsulásokhoz is folyamodott; magát meglehetősen érdekessé tudta tenni s udvarlók dolgában nem is látott szükséget, kiket egymás után mindig tudott boldogítani, most kaczér mosolyával, majd egy reményt adó pillantással, most egy hosszas kézszorítással, majd vonzó és lekötelező nyájas szavaival. Férje szigorú erkölcsű ember volt mint egy spártai, s nem valami közönyösen vette nejének különben ártatlannak látszó kacérkodásait, s e miatt sokszor zúgott a zivatar, és hullott a ménykő a családi élet paradicsomában, annyira, hogy Szenvei az utóbbi időkben a búskomorság legmagasabb fokára jutott, s azt beszélik, hogy családi szentélye megrablása feletti keservében öngyilkossá lett, s hogy Szenveinének férje ,szeretetéről, utolsó perczeiről költött elbeszélései merő hazugságok valának. Ő az eseményt eléggé eltudta palástolni, leánya nem is sejtett abból semmit, de a világ előtt egy titok sem maradhat elleplezve, egy vagy más körülmények rendesen felderítik azokat. Szenveiné látszólagos vidám kedélye mellett is életunt nő volt, leányán kívül, kit bálványozott, semmi nem érdekelte, e mellett rendkívül fukar volt, sokszor egy szál gyertya hetekig eltartott, a holdvilág fényénél, vagy setétben kötöttek leányával; s mig az ifjú hölgy fele>e a holdfénynél ábrándjai világában kalandozott, ő gyakran elaludt karos székében, s képes lett volna ott egész éjét eltölteni , ha leánya által ily alkalmakkor fel nem keltetett volna. Gabriella mind arezvonásaiban, mind jellemében ■ atyját örökölte, de azért édesanyját gyöngéden szerette, ki a szeretetet megérdemelni igyekezett is. A szobában, melybe Gyula lépett, a legnagyobb tiszt F. hó 11 - eikén városunk és a vidék tömeges részvéte mellett, megtartatott a „rokkant honvédek imaháza javára” a helybeli honvedek által rendezett tanczvigalom; örömmel győződtünk meg ez alkalommal, hogy a „honvéd” név még mindig elég kegyeletnek örvend, mert bátran elmondhatjuk, hogy a nagy vendéglő tánczterme, az 1868-diki honvédnál óla, oly szép sámu vemdégkoszorút nem látott, mint jelen alkalommal, hol derült jó kedv fűszerezte az együttlétet; a mulató szosziizies tiszta, szerelemtől függ, s halála lenne azon pillanat, melyben oltárképétől meg kellene válnia. Péter bár szavakkal hitt Gyula lelkesült érzelmeiben, de bent gyanút táplált ezen érzelmek állandóságára nézve. Nem szólt semmit, sőt Gyulával gyakran elment Szenveinéhez, segédkezet nyújtott neki, midőn Gabriellának kedves meglepetéseket akart szerezni. Tudva azt, hogy Gabriella legfőbb gyönyönyörét a virágok képezék, egy éjjel összehordták a város minden rózsáját s azzal behintették a folyását, a kertutakat, minden helyet annyira, hogy midőn Gabriella korán kiment virágaival társalogni, igazán térdig járt a rózsában, a miért meg is dorgálta az ifjakat, szörnyű véteknek tartván annyi rózsának meggyilkolását. — Szegény virágok száraikon még meddig elélhettek volna? és én most mint egy zsarnok gázolok kedvenczem hullája felett, — ezután megfenyegeté őket piczi kezeivel, hogy a virágokat a kert ékességeit többé le ne pazarolják. A két ifjú szót fogadott, többé nem hoztak virágot, a kertekből, de kimentek a mezőre búzavirágból, vad szekfűből és szarkalábból, vad folyondárból, parlagi rózsából és ki tudná hányféle mezei virágból kötöttek csinos bokrétát, melyet mindig oly üpesen tudtak a lugas asztalára csempészni, hogy Gabriella soha sem tudta őket rajtakapni. A boldog szerelem legszebb napjai voltak ezek, melyeknek emléke a sírig megmarad a kebelben. Ki hinné a mámor ezen pillanataiban, hogy a szerető szivek közzé még a csalódás keserű érzete állhatna egykor, mint egy haragvó angyal kétélű pallosával ? Napfény, ború, öröm, vágy, csalódás, boldogság és fájdalom a mi sokszor váltakoznak az élet utain! Az ifjú keblek boldogságát nem zavarta semmi sem, Gyula a lugasban élvezte kedvesével a szerelem drága perczeit, Péter a fejér galambot simogatta, mely azonnal örvendve repült vállára, mihelyt megérkezett, fülébe sugdosott érthetetlen dolgokat, de Gyula elől futott, e kimagyarázhatlan ellenszenv feltűnt mindnyájuk előtt, tréfát csináltak belőle, de Gyula bosszankodott, Péter pedig gondolkozott. (Folytatjuk) Vegyes hírek.