Tiszavidék, 1870 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1870-05-23 / 21. szám
szólamlásai, mint azt már több megye és város — legközelebb Debreczen városa képviselete — alkotmányos köteleségüknek tartották megtenni, ne hangozzanak el kiáltóssó képen a pusztában, mert ha e törvényjavaslat csakugyan szentesített törvénnyé válik, Magyarország állapota hasonló leend azon hajóéhoz, mely evezőjétől és biztos kormányzójától megfosztva, a habok által tova hajtatik ugyan, s halad tova, de elébb utóbb zátonyra jut.tástól.Óvjon isten bennünket ezen zátonyra jut. B. A dohánytermelésről. A Szárítás Közönséges eljárás és ennek hiányai. Említtetett, hogy nálunk a leveleket rendesen nagyon is sünire fűzik, ami annál nagyobb hátrány, mint hogy ez esetben a nedvdús bordák a levéllapok közzé jutnak. Mert zsinegekkel gazdálkodunk! E fő hibához még egy másik is járul: szerfelett hosszú, gyakran 3 ölnél hosszabb zsinegeket használnak. Mert az állványokhoz szükséges fával gazdálkodunk. Ámde a levelek további kezelése ez esetben a halfogások és hibás eljárások szakadatlan lánczolata, úgy, hogy inkább a véletlentől mint sem az ember munkásságától függ, vajon a termés némileg értékes lesz-e vagy nem. A frissen felfűzött zölddohányt azonnal a nap és szél behatásának teszik ki; a zsinegeket úgy e czélra külön készített állványokra, vagy az eresz alá, vagy pedig sövényekre sőt olykor mindjárt a dohány földön a szárakra aggatják ki szárítás végett. A zsinegek gyakran 2 — 3 hétig maradnak e helyzetben, a mig t. i. a levéllapok által eltakart bordák nedvüket elvesztik s annyira megtépkednek, hogy a dohányt födél alá lehet helyezni a nélkül, hogy félnünk kellene, miszerint a bordák a nagy nedvesség folytán megrothadnak vagy legalább elkorhadnak. E hátrányokat azzal akarják elkerülni, hogy a levéllapokat szétbontják a zsinegeken bordáikat kifelé fordítják, vagy pedig a zsinegeket koszorú alakban aggatják fel s e koszorúkat gyakran megforgatják, hogy a levelek elváljanak egymástól; ezzel azonban az elkínzott dohányt csak a végromlástól óvják meg, részkezelésből eredő lényeges hibáit ellenben többé sohasem fogják mellőzhetni. megpillantottam, a buja növényzet, az illatos jég, a föld majd,minden részéből ide sereglett vendégek tarka vegyülete a magas hegyek, melyek e kis paradicsomot körül ölelik, minden de minden olyan nagyszerű vab; s kivált midőn nehány török főurat pillantottam meg fényes nemzeti öltözetben, keleten képzeltem magamat, és a fel s alá sétáló nők mindenikében egy egy bájos hurit véltem látni, a ki az izlamok paradicsomában boldogítja öleléseivel az igazhitűeket. Átalában az egész vadregényes Cserna völgy elbájolta lelkemet, de valami belsőbb nyugtalanság vett erőt rajtam, mely miatt kellőleg nem élvezhetem a látottak nagyszerűségét. Míg nagybátyám a vendégek névsorának átvizsgálására sietett, mert meg akarván lepni családját jövetelünk felöl semmi tudósítást nem küldött, rám parancsolt, hogy a Herkules szobra elött várjam be őt, s ha történetesen nejét és leányát észrevenném, a szobor mellett úgy alkalmaztassam állásomat, hogy azok reám ne ismerhessenek. Én tehát a vendég szobák által kerített nagy térségre siettem s a kijelölt helyen kalapomat szememre húzva figyelmező állásba tettem magamat; mig ez óriási érczszobrot bámultam, azon gondolkoztam, minő modorban lépjek fel Otília előtt; mig e tárgyba mélyedve elmerültem, valami ismeretes női hangok zengése csapta meg füleimet, melyek hallattára keblem legdrágább emlékei, legszebb álmai csillámlottak fel előttem; észrevétlenül fordultam a hangok felé, azt hive álmodom, ah mert hisz a női hangok az én Lenkém hangjai valónak, ö rajta kívül ugyan ki tudott volna úgy szólani, hogy szivem minden csepje lázasan lükteti? . . . . Nem csalódtam, a nő Lenke volt, egy őszbe vegyült ötvenes öreg ur karjain lejtve s körülrajongva az udvarlók egész seregétől. Épen felém közeledtek. A talány előttem megfejthetetlen volt. A szabadon kifüggesztett levelek széleit a nap megperzseli és világos sárgára festi; az elárnyékolt részek, amennyire a jég behatolhat, kelletine hamarabb száradnak és zöldek maradnak, mialatt ott, hol a levelek érintik egymást, a nedvesség nem párologhatván el eléggé gyorsan a levélanyag kissebb nagyobb mértékben felbomlik, barnul vagy megfeketedik. A napon hosszabb ideig szárított levelek mindenkor e meglepő színvegyületet mutatják fel, melyet a további kiképezésnél sohasem sikerül teljesen mellőzni. A hosszú zsinórokat nem lehet egyenesre kifesziteni, a levelek a hajlásokba csúsznak s ott összeszorulnak; a felületen tulságig kiszáradt s ennél fogva kemény és merev levelek már leggyöngébb érintésnél is könyen megsérülnek, hát még ha a szél amúgy istenesen meglóbálja! Valahányszor eső vagy zivatar támad, a felületesen megszáradt zsinegeket a száritóházba kell áthordani, mely alkalommal a czepelés alatt a levelek leggyöngébb részei elmorzsolódnak. Ha pedig a levelek az esőnek maradnak kitéve, megfeketednek s ha a nedves időjárás hosszasan eltart, elrothadnak. Innen van hogy ha mindjárt a termés a legjobban sikerül is, a levelek szép nagyra nőttek és szerencsésen betakarittattak, az alföldön szokásos eljárás mellett a nyereség ép sérületlen és egyenlő szinü levelekben aránylag mégis oly csekény mivel csak itt ott és merő véletlenségből jut egy egy levél oly kedvező helyzetbe, hogy el nem romlik. Nyirfalombok. XIII. Dicsének a közemberekre és vaspályákra. A szunyókáló Nepomuk. Hallgatni arany. Nehéz a színházba jutni. Kérelem a színházi bizottsághoz. A színházba. Fenszóval nem kell gondolkozni. Mindenféle diskursusok megjegyzések, malitiák. A csaszlan induló, és az ő hatása. .... Savary, Foulton, James Watt, Stephenson, ti felfedezői és kiaknázó a gőz óriási hatalmának, legyen áldva emléketek! . . . Fenkölt szellemetek parancsolt az elemek romboló dühének, megdöntötte a tér és idő száz évezredes uralmát, lerontotta a válaszfalakat a népek és világrészek között, utat tárt a nyelv, vallás, szin, hagyományok, fajgyűlölet és ezer meg ezer érdek által szétszakgatott emberiségnek egyetlen nagy családdá tömörülésére... nagy férfiak, legyen áldva emléketek! ... A feneketlen sárban, a vendég marasztó homoktengerben, daczára a kocsis „atyáskodó“ intésének, alig képes haladni az elkényszeredett fogat, — mi a vaspályán szélgyorsan robogunk; künn a phlegmájából kihozott utas ugyan áldja azt a záporesőt, mely még belső zsebében is csűrön vizzé tette a fináncz-keselyü karmaitól megmentett magyar dohányt, ... a szelet, mely az ujdonnanlul farkas bundáiéi is azt kérdi: „ki a legény a csárdában?“. . . no meg azt a kedves porköd-idényt, melynek okvetlenül akkor kell bekövetkeznie, mikor ő utazik..— eső, szél, pormentesen, egész angol comforttal szivarozunk a kényelmes cupékban, ... nagy férfiak legyen áldva emléketek! Leány anya nélkül, fürdőben, férfiak között, mit jelentsen ez ? A nő minden ízülete, minden porczikája tökéletes Lenke volt, csak a hosszú baj fonadék tűnt el, melyet két ágba lebocsátva viselt, de most a kalap alá volt eretetve. Lábaim reszkettek, fejem szédült, szivem majd megrepedt, minél közelebb jöttek hazam, annál inkább Lenkére ismertem bene. Eszem többé nem volt helyén, elébe akartam rohanni, keblemre szorítani az egész világ előtt, hisz úgysem telik el egy év már midőn ö az én kis feleségem leend; már egy lépést tettem előre ezen önkívületlen állapotomban, midőn e mozdulat által a nő figyelmét magamra vonván, rám tekintett; szemeink találkoztak, a nő halott halvánnyá lett, s a meglepetés egy hangos kiáltását el nem titkolható, de rögtön megfordult, s környezetéhez e szavakat intéző. Uraim! látcsövemet szobámba feledem, vissza kell érte mennem, mert e festői táj szemlélete igy mit sem ér! Utána az egész társaság visszafordult, a nő alig tudott lépni, egész sulyjával az említett öreg ur karjaira támaszkodott, s eltűnt a vendég szobák egyikében. Én megdermedve állottam helyemen, s tökéletes másává lettem a mellettem büszkén emelkedő Herkules szobrának azon különbséggel, hogy az éretből volt alkotva, én pedig fejér márvány szobor valók. Ekkor úgy tetszett, mintha a szobor megmozdulna, érczkarjával megragadta vállámál, s magasra emelve meghintázott a levegőbe, s feldobott mint egy lapdát magasra, a zuhanás közben elmosódtak előttem a táj alakjai, s szétzúzott fővel hullottam az óriás-szobor kemény talapzatára; ekkor rám rohant a Herkules oroszlánja, szivemet összetépte, azután megnyílt a szobor talapzata, lehulltam a mélységbe, és a hideg sír bezárul felettem. (Folytatjuk.) . . . Hírneves Aragó I mi bölcsen mondod, hogy de az emberiség igazságos akar lenni, a XIX-dik századot „Watt századának“ kell neveznie. . . — Rego humillime spectabilis uram öcsém ! — riaszt fel merengésünkből egy öreg passagier-társunk borotvált állal, álomtól kihúzott szemekkel s félreismerhetlenül felföldi kiejtéssel — micsoda állomás következik most? — Hadház. — Hat ház? Közel Debreczenhez? — Minden esetre . . . — Tyhü, cauis,totum caput! hiszen én csak Tokajig szándékoztam . . . Átkozott szunyókálás,. . . pedig hogy meg mondta Kassán az öregem , azután Nepomuk, el ne aludj az uton ... ma van első Április . . . — Oh kérem, másokon is történt már ilyesmi, például mikor egy oklondi táblabiró Pesten gőzösre ült, s midőn azt hitte hogy nem sokára Bécsbe érkezik, szerencsésen eljutott Paksra, — természetesen, miután nem a fel hanem a lefelé menő gőzösön foglalt helyet. .... Nem tettszett ezt a furcsa históriát hallani? —t Hogy ne hallottam volna, hiszen én voltam az az „oktondi“ táblabiró . . . hallja maga! (Ezer veszedelem se már takaros baklövés volt. Most már mi mondhatjuk: canistatum caput ! Még kegyed is kinevel kedves Amália ? Igaza van, ne szólj szám nem fáj fejem“ , . .y . * , — Huh ! hogy megfáztam — dohog ismét Hadház — ’ Paksi bátyó — ebben az átkozött ördög szekérben ! Hsak bizony! messze vagyunk még mi a cziviliság államoktól. Lám a porosz keleti vaspályán már régen süttetnek a kocsik apró vaskályhákban elhelyzett izzó homokkal, s nálunk oly hideg a coupé mint valami „farkasverem.“ (Hja bizony jó nagy apó! a poroszok meglehetősen értenek a fűtéshez, . . . . nekünk is ugyan „befütöttek“ Sadovánál!) .... Csingling, csingling, hangzik a hadházi állomáson a csengetyű kozmopolita nyelve, s utána azonnal a konduktor „közösügyes“ hivatalos kiáltása : Hátház, eine minute ! Nepomuk bátyó köszönés nélkül, duhogva mormogva távozik, . . . szerencsés utat uram! . . sebaj, csakhogy elment! De édes kedves Amelia ! valahogy el ne árulja előbbi baklövésemet, inkább páholyt váltok részére a színházban, hogy annál kényelmesebben nézhesse Árgyl urfit és az aranyhajú Tündér Ilonáját. . . . Az ám ! csakhogy mire mi a derék ősmagyar városba, Kálvin Rómájába beérkeztünk, a földszinti bemenetén és a karzaton kívül minden hely le van foglalva. ... No ezért befáradhattunk kilencz mérföldről! Hét órától tizenegyig folyvást talpon állani, vagy az a magas régióig és vissza ezer grádicson végig sétálni podagrás lábbal . . . . köszönjük szépen a mulatságot! Azonban, amint értesülünk, holnap ismétlik a darabot, s akkor majd jókor gondoskodunk jegyekről. . . . Jókor? Igen, ha lehetne! Hiszen Íme a pénztár még meg sem nyílt, s máris — reggeli kilencz órakor — elannyira „ostromzár“ alá van vetve, hogy oda ugyan délig sem férkőzhetünk. Tehát várjunk, a vérás különben is elég erős oldalunk, . . . legalább a „sült galamb“ irányában. Dejszen várhatunki itt akár estig, hiszen a jegyváltók perczenkint bomlottal szaporodnak.. . . Uraim, tisztelt színházi bizottsági nagyon kérjük úgy magunk, mint a nagy tolongásban démonsirozott fejöltönyök, elgázolt fövegek, ruvnált krinolinok, tönkretett fejékek, megboxírozott Oldalbordák, letaposott tyúkszemek nagy nevében, — legyenek szívesek, ha nem is mindenkor, legalább a „kasszadarabok“ napján, két helyen nyittatni pénztári...........Már néhány percz múlva tizenkét óra s mégsincs jegyünk. . . . Hurrah! van már, még pedig gombszakadás ruhafestés, megtaszigáltatás, oldalba meg hátba kötnyököltetés gőzfördője nélkül, . . . az igaz nem páholy, hanem csak támpásszék-jegy, no de ezért is ezer hála Zöldy Miklós barátunk szivességének és ügyes taktikájának ! . . . Bár csak már egyenesen mehetnénk a színházba ! . . . . Elvégre itt vagyunk. Mi szép, mi gyanyítvű színház ! Ali válogatott és díszes közönség! Hanem drága Amélia, miféle rózsás arczu és deres hajú delnők azok ott a páholyokban ? Fiatal öregek vagy öreg fiatalok? divattal.— Fiatal hölgyek XlV dik Lajos korabeli hajporos — No hiszen átkozott divat I „remeke a rész ízlésnek, melyet a nőt kiforgatja alakjából, mintha csak egy csapással akarná megfosztani minden költészettől.“ — Csitt kérem ne gondolkozzék „fenszóval, mert itt is úgy járhat könnyen mint ma a vasúton............ (Többé egy árva szót sem szólok, nem én még ha azt mondanák is szemembe: te falusi fajankó!) Hanem hát annál élénkebben conversal előttünk, mellettünk, mögöttünk, még pedig már a darab folyama alatt, az érdemes publikum............ — Nézd csak a kis Zsuzsát, milyen jó! fest. — De vajon kit fixiroz oly állhatatosan? — Én teremtem! ilyet az apám lelke sem látott. — Ninj! hova tűnt el az Ármány király? Mama ehetném és ihatnám is. . . . — Pszt, oszt! éljen, pompás, fura, újra, dacapó, tapsolás, lábdobogás, holkopogás, prüszkölés, kaczagás, éljenzés, a függöny legördül, s a diskursus újból kezdődik............ — Hogy tetszik nagysádnak a darab? — Superbe, felséges, noh mie dagenesen ! — Nagysád ízlése mindenben kitűnő. (Elhinnénk, ha nem ön volna lovagja.) — Kegyed tehát nem örül a főiskola kiépítésének. — Nem, sőt félek, hogy általa a szellemi haladás lesz elbénítva, s huzamosan, talán félszázaddal is hátrább vetve. Nem anyagilag, hanem szellemileg kellett vala építenünk, újabb tanerők berendezése, párhuzamos osztályok felállítása stb. stb. által. (Hm Inni aligha igaza nincs uram!) — Hali barátom! tekints oda, Melissa mily bizalmasan suttog egy honvéddel............ — Balgatag ! hiszen saját édes testvére! Oh én szilaj vad tulok!Szép dolog az önismeret! Kezdődik a második felvonás, de biz abból még annyit sem értünk mint az elsőből. Hátul valami, angolszász linju