Tiszavidék, 1871 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-22 / 4. szám
VII. évfolyam ga*.d. akad. könyvkereskedése DEBRECZENBEN, hová az előfizetési pénzeket kérjük beküldeni. S Minden a „Tianavidék“-et érdeklő kéziratokat, a szerkesztőségi irodába Debreczen, Czegléd-utsza 47-dik sz. alá kérünk beküldeni. TISZAVIDÉK. Vegyes tartalmú hetilap. Megjelen rendesen Vasárnap. Nagyobb terjedelmű, mint szintén több ízben megjelenő hirdetések. alku szerint a legjutányosabban közöltetnek. Kiadó hivatal ifj. CSÁTHY KÁROLY 4. szám. Január 22.1871. Nyilttér alatt minden három hasábos garmandsor 15 kr. és 1 ^ 30 kr bélyegdij. ------- # Előfizetési díj 1 6.— 113.Évnegyedre......................1.50 ^ ^ Postán küldve Félévre . . Hirdetési dijak előre fizetendők: minden 5 hasábos petit sor egyszeri iktatásnál 5, többszörinél 4 kr. — Bélyeg- I . dij 30 kr. Előfizethetni E Nyíregyházán Illincz Gyula könyvkereskedésében főpiacz. Debreczenben ifj. Csáthy Károly gazdasági akadémiai könyvkereskedésében,Pesten Grill Károly m. k. udvari könyvárusnál és Petrik Gézánál hol egyszersmind hirdetések is felvétetnek. Egyebütt a postahivatalok utján, legczélszerübb öt krajczáros utalvány által. „TISZAVIDÉK“ czimü nyíregyházi vegyes tartalmú hetilap Vll dik évi folyamára. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési föltételek: postán küldve negyed évre — — — 1 frt. 50 kr. o. é. fél évre — — — 3 „ egész évre — — — 6 „ SS" Előfizethetni helyben Iliinez Gyula könyvkereskedésében, egyszersmind minden királyi postahivatalnál. SS* Az előfizetési dijakat kérjük minél előbb, ifj. Csáthy Károly könyvkereskedésének Debreczenben bérmentesen beküldeni. A „Tiszavidék“ kiadóhivatala. Nyíregyháza, jan. 22.1871. (*C) A messziről jött híreknek épen úgy mint a messziről jött embereknek soha sem lehet teljes hitelt adni, az optimista múltban jelenben és jövőben fellegvárak építésével csalja, kecsegteti önmagát s másokat, míg a pessimista önalkotta rémeivel kétségbe ejti önmagát s rósz érzést kelt a közönségben, — de e kettő után volna még egy harmadik liga is, az úgynevezett „Cicero pro domo suost ez aztán megingatja az igaz hívők seregét s megtanítja nem hinni sem az egyiknek sem a másiknak, hanem mind a kettő állításából kivonva o roszabbakat s ezekből kezdi alkotni a valóság vagy legalább a valószínűség szilárdabb zömét. Ha politikai lapjaink harcztérről érkezett híreit figyelemmel kisérjük, lehetetlen azok irányczikkeiből azon kételyt ki nem olvasnunk, melyet azok úgy a poroszok, valamint a francziák győzelmei felől táplálnak ; — szóval alig veszünk örvendetes tudósítást a francziák győzelme felől, máris kétséget ébreszt bennünk ugyan a napról keltezett porosz tudósítás, mely tele szájjal saját győzelmét vagy csekély veszteségét hirdeti, — minek következtében mind a kettőt kényszerülünk szigorúan megvizsgálni, hogy végtére is azt állíthassuk felölök, hogy bizony baj lehet ott mégpedig nagy baj mind a két részen s aligha volna ellenére bármely félnek is, ha a kiállt borzasztó viszontagságok után a szomszédok közül valami Nagy Sándor kerülne, ki a bebonyolított gordousi csomót megoldaná, mielőtt az a dulakodó felek végrehelletét elfojtaná. Egy előkelő lap után ismét kedvező tudósítást közölhetünk, mely a keleti franczia hadseregek győzelmét hirdeti, mely szerint Bourbaki, a lyoni hadműveleti vonalat keresztültörve, Werder csapatait megverte, s a badeni határszélen a német területre lépett át. E tudósítást azonban még mindég kétesként említi az idézett lap s valószínűségét egy Berlinből érkezett táviratra utalva állapítja, melyben az áll, hogy Belfors ostroma bizonyos elodázhatatlan akadályok miatt valószínűleg abban hagyatik. Valjon mi lehet hát azon elháríthatatlan akadály ? kérdi az idézett lap, hanem az, hogy a Werder serege megveretett. Ha a Bourbaki győzelme kétségbe vonhatatlanná válik, —■ s ha figyelembe vesszük Chanzy jelentését, mely szerint a nyugoti sereg sincs teljesen szétverve, miután az ellenségnek folyvást erélyesen ellent áll, könnyen bekövetkezhetik Werder seregének körülvétetése s megsemmisítése. Az így bekövetkezhető esemény felette nagy előnyére válhatna a franczia ügynek, miután a német földrei betöréseknél biztosítva volnának az ellenség követésétől, azt pedig felednünk perczig sem lehet, hogy háromszázezer franczia fogoly van a német területen. Homo proponit deus disponit. A londoni conferentiát, miként a „Times“ folyó hó 18-áról kelt sürgönye után értesülünk, Granville békés irányú beszéddel nyitja meg, — minek folytán reményünk lehet, hogy az európai hatalmak képviselői a conferentián a franczia és poroszok között a békés kiegyenlítést okvetetlenül megkisérlendik, — pedig miként a „Tagblatt“ közli ugyancsak Londonból, hogy Favre a conferentián való részvételt elutasította volna, elhatározását azzal indokolván, hogy miután a conferentián a béke kérdése is szőnyegre fog hozatni, ő bármennyire is óhajtja a békét, és annak megszerzését súlyos áldozatok árán is szükségesnek tartja, — mindamellett nem vállalja magára az oly békekötés ódiumát, amely terület átengedéssel járna. Más párisi tudósítások még azt is közlik, hogy Favre csak az esetben hajlandó Londonba menni, ha Paris bombáztatása megszüntettetik, bár a „Times“ folyó hó 18-kán Páris bombáztatását katonai szempontból is a legnagyobb tévedésnek állítja, mindazonáltal egyidejüleg az angol kabinet kijelenti, hogy Favre a conferenciáról eshető elmaradása esetében, ne mulassza el valamely semleges hatalom képviselőjét értesíteni Francziaország szándékáról. A poroszok úgy látszik megsokalták ama szives vendégszeretetett, de még jobban azon roppant öszvegek fizetését, melyet magas vendégekre Napoleon császárra eddigelé pazaroltak, minek folytán miként állítják, kijelentetett neki, hogy fel is ut le is ut; ugylátszik a nemzetárulót elébb utóbb eléri a nemezis Az (M. u.) eredeti részletet közöl, melyben érinti Favre és Trochu előbbről tett tiltakozását Páris bombáztatása ellen, melyben kijelentik egyidejűleg a háború folytatását s mely mind a községben kiszögeztetett, — ezt követve egy újabb tiltakozás is jelent meg, — mégpedig Napóleontól, ki Páris azon müveinek lerombolása ellen tiltakozik, melyek a franczia nemzetnek oly temérdek kincsébe kerültek — ?!? — amig mi az excsászár e tiltakozásán elmosolyodnánk, az alatt Bismark ur kijelentette magas vendégének, miszerint tiltakozása semmibe sem vétetik, miután September óta megszűnt császár lenni. Ugyan milyen arczczal tette zsebre az egykor büszke császár e szegénységéről s megaláztatásáról szóló bizonyitványt ? Hir szerint az angol parlament február 9-kére hivatik egybe. Nehány szó irodalmunk érdekében. (f. Mindannyiszor örömtől dagad keblünk, amennyiszor nemzeti irodalmunk terén egy uj virágra akadunk, mely szellemi illatjával felüditve, szép s magasztos eszméket ébreszt a honfiúi s bonleányi keblekben, mely azokat nagy tettekre buzdítva, bennünket azon édes reményben ringat, hogy nemzetünk szellemi s anyagi emelkedésének dicső napját el fogjuk érni. Van-e hatalmasabb eszköz egy nemzet emelkedésére mint maga az irodalom? melynek számtalan ágai éltető gyökerekként terülnek el a hon szent terein, hogy minden egyes kis erő egy bizonyos ponton ismét egyesülve éltethesse a nemzet nagyságának, dicsőségének s jólétének amaz óriási fatörzsét, mely a dicsőség babérjait, az örömvirágait, s a boldogság gyümölcsét termi, egy naggyá, szabad és hatalmassá lenni törekvő nemzet számára. De váljon virulhat-é a virág, élhet s emelkedhet-e a fa, szabad jég, táp és napsugár nélkül ?—nem lesz-e a fa gyenge, korcs, csenevész, ha éltető gyökerei tápot nem nyerve elszáradnak ? valóban igen — a törzs bármi erős kezdett már lenni, végre is kiszárad, elkorhad megsemmisül, s midőn az elenyészett s csak hírben él a nemzet nagysága s dicsősége, jó helyette egy uj nemzedék s az fogja oda ültetni létesének symbolumát az ősi szent helyre. A szabad léget (szabad sajtót) mely a nemzet fájának életéhez oly múlhatatlanul szükséges, végre meg hagyta érnünk e hon engesztelt istene, de hogy a táp és éltető napsugarát (saját irodalmunk pártolását) mikor érjük meg? ez a legnehezebb kérdések egyike, melyre fájó szívvel csak azt felelhetjük: majd megjó ez is, ha az idegen nemzetek irodalmát egyszer a divat leszorítja a térről s e nemzet megtanulja önmagát becsülni, önértékét felfogni, s érdemeit kellően méltányolni. Egy Jókai, egy Eötvös, egy Józsika, egy Arany, Tompa, Vörösmarty, Petőfi sat az újabb irók s költők közzül, egy Horváth Mihály, egy Toldy sat. a tudományos irók közül nem mindegyik egy egy gyémát-é a nemzet szellemi koronájában, melyek a valódi honfiú lelki szemei előtt elhomályosítják az idegen nemzetek erőltetett fordításainak kavitsait, de melyeket, sajnos, hogy önmagunknak nagy része nem akarja elösmerni s ezt becsüli legkevésbé, pedig íróink a nemzet valódi napszámosai, ők művelék nyelvünket, ízlésünket, tudományunkat; ők adják művelődésünk irányát. S mindezekért mi a jutalom?— hja igen kevés vagy épen semmi — majd ha mindnyájan meghalnak, érdemesítik műveiket itt-ott a megszerzésre, akkor találnak benne nagyszerűséget, mint a Madách ember tragoediájában, akkor kezdik magasztalni a földtől az égig s érnek pár kiadást, azután emelnek szerzőiknek éretszobrokat, mint Csokonainak megülik százados névnapjukat, mint Beethovennek, elnevezik a csiiapot Jókainak, a salonrokkot Eötvösnek, a silót Józsikának, a czilindert Horváthnak vagy tudja isten kinek, ez igy tart egy kis ideig, mint 1861-ben, azután elmúlik, s szegény jó napszámosaink ki vannak fizetve hasznát vehetik a Styx vizén túl. — Addig pedig leszorítjuk eredeti színműveinket a színpadokról, Emichnél, Ráthnál, Pfeifernél s a többinél ott hagyjuk rágatni eredeti műveinket, — s megvesszük helyettök Paul de Kokot, Suet, Dumast, Waltert Scotot, Ponson du Terailt satbit; járatunk külföldi lapokat Lipcséből, mintha magunknak nem volna Fővárosi lapunk, Hazánk s Külföldünk, Nagy képes világunk, Divat lapjaink, Magyar Phönixünk, Figyelőnk, Szépirodalmi közlönyünk, Hon, Magyarújság sat., melyek szerkesztői mindent elkövetnek, hogy a közönség kívánalmainak megfelelhessenek, de azért mégis alig cseng-leng itt-ott egy előfizető, az is féligmeddig azt alegalja hogy mennyivel nagyobbszerü, a Bazár, az Über Land und Meer, hja uraim s szép hölgyeim, tessék lapjainknak is oly szép közönséget szerezni, miként azoknak van, s akkor jótállunk, hogy versenyezni fogunk; vélek szóval áldozzunk az idegen nemzetek elmélkedési oltárán, s ne engedjük a magunkon az utolsó szikrát is kialudni. Sokan azt állítják, drágák a magyar művek, drágák a magyar lapok — hát azután , hogy ne volnának azok drágák, mikor azok drágaságát a részvétlenség fokozza fel — ha előfizetés nyílik valamely műre, jól imádkozott légyen a mű szerzője, ha a magas nyomatási s kiállítási költségeket fedezte a prenumeratió, ami azonban a mesék régiójába tartozik (mint hallottuk Aranyunknak egy alkalommal csak két előfizetője volt a tett költségeken felül) mi következik ezután, bizományba adja a szerző munkáját, ad reá 30 — 40 perczentet a könyvkereskedőnek, évekig jár pénze után, mig végre kiderül, hogy: nul von nul get ab! — nemázs nyits! Eredeti műveinket drágálja, nem méltányolja a közönség, amig a 20 kres külföldi regénytárt, melyet a Colpteur-ek szakgatott füzetekben (hol hozzák hol nem) hazáikhoz, s után útfélen fütyölő mellett árulják, ezt nem drágálja a közönség, s elfogy belőle 10000 példány, — ó ez olcsó! ez végtelen olcsó! erősíti egynémelyik s mikor a vásári munka utolsó füzetét nagy járáskelés s könyörgésre megkapta s összeszámítja mit adott voltaképen az egészért az talál belőle kiderülni, hogy hisz azért az árért Jókai Fekete gyémántait is meg lehetett volna szerezni, pedig az remek egy ma ám! — Olvastad ? — Nem leiz én — — Hát honnan tudod? — Gerzson bácsi mondta, — Hát az honnan tudja ? — Honnan tudja ? hát onnan tudja ! hogy Kondorosy Pál Karczagról benn volt Debreczenben véletlenül betért a Csáthy boltjába, ott meg véletlenül megvette a Fekete gyémántokat, haza vitte, átolvasta, tetszett neki s nem bánta meg érte az öt forintot, — igen de a könyv nem volt soká nála, mert alig hogy átolvasta meglátogatta ötét