Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1881-01-13 / 2. szám
II. évfolyam. Nyíregyháza,2. szám. Csütörtök, 1881. január hó 13. TÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN Főmunkatárs: VITÉZ MIHÁLY. Előfizetési föltételek: postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre.......................................... . . , 4 írt. Félévre . ...................................................2 „ Negyedévre................................... 1 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában teendő felszólamlások Piringer János és a Jóim Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához (nagy-debreczeni utcza 1551. szám) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények, a szerkesztő czirat alatt kéretnek beküldetni. Bérmentetlen levelek csak ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek vissza. Hirdetési dijak: Minden háromszor halálozott petit-sor egyszer közlése 6 kr; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények díja soronkint 15 krajczár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó-hivatalunkban (nagy-debreczeni utcza 1551. szám); továbbá: Goldberger A. V. által Budapesten. Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten; valamint Németország és Sveicz fővárosaiban is. Anyagi viszonyaink. (Vonatkozással Hermann Ottó úrnak e lapok 36 számában »nyílt levélt alakjában megjelent »Szabolcs aranybányája* cz. czikkére.) Legyünk őszinték! Reális, tapasztalt ember barátai között is előnyt ad az egyenes, őszinte jellemnek, a hizelgő, a szépelgő felett, habár amaz ottan-ottan gyengéit, tévedéseit, meztelen, leplezetlen nyíltsággal tárja is elébe! — Vagy talán épen ezért becsüli a nyiltszivat látszólagos nyersesége, cinius magaviselete daczára is többre. Mi is tehát, midőn megyénk anyagi viszonyairól szólunk, mint megyénknek hű fiai s igaz barátai, legyünk őszinték, még ha darabosnak látszanánk is. A nagy Széchényi mondta s a történelem és a tapasztalás igazolja, hogy nagygyá, szabaddá, függetlenné egy gyest és nemzetet kellő értelmi qualificatió mellett a kedvező anyagi helyzet tehet. A tudatlansággal és szegénységgel karöltve jár a szolgaság. — Ez axióma, elvitázhatlan. Az érzelmi tökéletesedés, a szellemi fejlődés mellett ennélfogva a vagyoni gyarapodás is hazafias, nemzeti czél és érdek is. Akadályai vannak mind a kettőnek, mert mind a szellemi, mind az anyagi gyarapodás küzdelemmel, önmegtagadással, nehéz munkával jár. Akadályai — mondom — vannak mind a kettőnek, kiváltképpen napjainkban! De vigyázzunk! Ki ne ejtsük kezünkből ezt a két módját az emelkedés, fejlődésnek , mert akkor végünk van! Vége a hazának, vége a nemzetnek! Úgy, hogy a ki hazánk határán megálland, majd eme nevezetes szavakat veheti szájába: „tegyelek le minden reménységről ti, kik átléptek itt.“ (Dante.) Ennek ellenében azonban nekünk jelszavunk, hogy: „nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett.“ Voltak idők, bizony voltak midőn Szabolcsmegyében is, vigabb élet vala, mint ma. Voltak idők! ..... Adó nem volt . . . . Ellenben volt robot................A taksás, úrdorgás beszántott, bevetett, betakarított. Volt erdő, volt nyáj, gulya, és ménes! Fizették az árát, mint a köles. Ma más világ van. Kiki magának. „Kaparj kurta, neked is leszsz.“ De e változott viszonyokat nem akarjuk, vagy talán csak nem tudjuk megszokni. Régen egy kis földmivelés, s a nagy mérvű baromtenyésztés dúsan jövedelmezett. Ma ?! A hajdani nagyterjedelmű legelők mívelés, szántás-vetés alatt állanak. És ez nem hiba. De az hiba, még pedig öreg hiba, hogy kis, és nagy birtokos egyedül csak,kizárólag arra a kis őszi és tavaszira támaszkodik! Megyénkben sokkal inkább, mint mámásutt. Ha aztán ezek, az őszi s tavaszi nem ütnek be, azonnal előtérbe lép a szükség, az ínség, a nyomor. Ne tagadjuk! Legyünk őszinték! Egyébb, főleg állami bajaink mellett, gazdálkodásunk egyoldalúsága is oka anyagi számos bajainknak! Régen kisegített a bajból a barom, juh, disznótenyésztés. Ma mindezekből semmi sincs. Némelyek, kivételesen dohánytermelést űznek tél-túl, azzal segítnek magukon. A többség egyedül őszije s tavaszveteményére támaszkodik. Ez hiba. De ine tudva van már az „Egyetértés“ utján ország-világszerte, s lapunk által a megyében, hogy nekünk homokbuczkáinkban „aranybányáink“ vannak, mint a nagyhírű természettudós s szinte oly nagy magyar Herman Ottó úr jelezte. A viliké W. Vincze úr vegyelemzése szerint asztali bornak elegendő szeszt tartalmaz. A homokbuczka, kellő művelés mellett, bőven termi. És a mi mai világban fődolog a philloxerától mentes. Ne engedjük elaludni megyénkben e kérdést! No! nyílt emberi itt az idő most vagy soha! szőlőd a philloxerától mentes. In hoc Signo vinces — Talpra! Az alkalom meg van. A szakértői útlevél is meg van, hogy borod a világkereskedésbe jusson. Életrevalóságodtól, gyakorlati bölcsességedtől függ, hogy tudod-e az alkalmat tenjavadra fordítani. Ha nem tudod!? Nincs benned életrevalóság. Véged van. Isten se ment meg az örök haláltól! Piaczot, piaczot! s borodból tőkét csinálhatsz. Borból tőkét teremteni, — előttem, ki szinte a nyírt és nyílt embert ismerem, nem újság. Én ismerek szőlősgazdát, kinek 5—6 vékás szőlője több hasznot hajt, mint egy másiknak féltelekalja földje! S mennyi ilyen alkalmas szőlőnek való terület van még a nyíregyházai, székelyi, bogdányi, téti, napkori, leállói, magyi, bogáti, szakolyi, karászi, gyulaházai sat. határokban! Ott vannak a nagy homokhalmok parlagon. Pedig hogy szőlőültetésre alkalmasok mutatja a gyulaházai határban 7—8 év előtt. K. A. által kiosztott 30 holdnyi siligó, mely ma már kész és kies, termékeny szőlő! Ez igazán hasznavehetlen siligo volt. Intő és jó példa. Termeljünk bort, ne csak az importra, a torokra, hanem exportra is. Aranybányák azok a buczkák. Ha mégis aranyhegyek volnának ugye ?! —I.—R.— A „NYÍRVIDÉK“ TÁRCZÁJA. Válasz Y. M.-nek. Levelező lap van a kezembe. Régi dolgokat juttat eszembe. Ismerek minden vonást, betűt, Búsan nézem, látom időm letűnt ! Hárman voltunk, kik a ravatalon Elsírtuk könnyeid szent fájdalom, Ráborítva a szemfedő gyulcsot, Sírba tettük a kimúlt „szabálcsot,ti Régen volt az, feledjük a régi bajt! A százas fa soha többé ki nem hajt! V. betű a levél alá írva, Látszik rajta, hogy vén ember irta, Vagy úgy hozza divat és barátság, Hogy a betűt girbe-gurbán rántsák ? úgy állott mint girbe-gurba nyírfa, Melynek ága ráhajol a sírra. Mondják a sírban Van feltámadás, fiiig élhetünk ! ott lenn had várja más ( Feledjük el a jobb időt mint a bajt) A száras ű sóba többé ki nem hajt. Sírról szóltam, a sír rideg setét, Fátyolt a múltra, fátyolt feketét! Azt mondhatnák, hogy sivalgók vagyunk, Orve alatt dicsérjük önmagunk. Töprengve mutat szüntelenül A múltakért elsatnyolt kor hevUs. A holtaknak nyugalom kell s bűket. Szép az élet szomorú a vége! Lehullott a nyírfa levői mag tavaly, Had gyászolja a lombtalan nyírfagaly, Hó lepellel van a föld behúzva, Vihar nyomán szikrázik a puszta, Tél van ott künn ok de elhigyjétek, Zordon, de van gyönyöre a télnek, Piros borral hol töltve a pohár, Pezsdül a kedv, a gond csak lopva jár, Bár szép leány vidám zene mellett, Szépnek látom, szeretem a telet, Lehullott a nyírfa levél még tavaly, Had gyászoljon a lombtalan nyírfa galy ! Szomjas vagyok boron jár az elmém, Elébb tettem a lánynál azégyelném ! Rátok mondva nem becsültek sokra, Tündér rózsák kemecsei csókra, — Kinek vágya szép hű gondos asszony. Egy szálat e csokorból válasszon, Mig nézem e családias képet, Érzem rideg, bús a nőtlen élet. Lehallott a nyírfa levél még tavaly, Árvák vagyunk mind a ketten nyírfa galy. Habozva foly „vinom de Kemecse* Nagy illata, zamata mint becse. Hiszen gazdánk is szívesen adja. Hordó szagú, — eczet dús zamatja. — Szerencsémre elvesztettem bicskám, A zsebembe ma ki nem nyílik mán Megiszom ha méreg volna, méreg ! Megvénülök fabatkát sem érek ! Igyunk pajtás feledjük el most a bajt, ▲ száraz fa sóba többé ki nem hajt, Hol a czigány kérdezni haboztam, Haj, de szilaj kedvem pezsdUl mostan ! Ki mondta azt menjen „ebadóba,“ Elrémitett e szó, hogy adóba, Benne vagyok magam is a lében, Nem iszom, ne adjatok bort nékem ! Te húzd czigány, húrod csengő hangja! Legyen e kór sirató harangja! Lehullott a nyírfa levél még tavaly, Had gyászoljon a lombtalan nyírfa galy, Tüzesen mint babám szeme párja, Húzd rá czigány a tán ez is megjárja. Dalaidtól szív és elme kábul, Húzd rá czigány, húzd a legjavábul! Hagyd el, hagyd el, alig állunk már mi, Csizmánk szakad, nem lesz miben járni. Kifizetlek, de ne nézd kevés-e ! Elfagyott most mindnyájunk vetése! Elfagyott el, üres tárcsánk ez a baj, Várjunk mig majd kifakad a nyírfa galy Ki tudja az ember hová juthat, Szemelő! ha téveszti az utat; — Van előtte száz is, na most válassz — E pár sorral szándékom csak válasz, S összehordok itt mindent, barátom Vén muzsikus lettem ebből látom, Ki mindennap egy-egy nótát feled, Bomlott kézzel a hangból húz fejet. Szakadt húrral búsan rezg a végsőhaj. Tőled nyerhet lombot csak a nyírfagaly. Lövey Sándor«