Nyírvidék, 1884 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1884-01-13 / 2. szám
V. évfolyam. Előfizetési feltételek : postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre 4 frt. Félévre 2 . Negyedévre 1 . A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. 2. szem.Nyíregyháza, 1884. január 13. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETLAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETEIK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenkint egyszer vaslapon. """" Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő fölszólamlások Piringer János és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához(nagy-debreczeni utcza 1551. szám) intézendők. Hirdetési dijak : Minden négyszer halálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirdetés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajczár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám) , tvábbá: Goldberger A. V. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz ivárosaiban is. Dorn & Comp által Hamburgban. A lap szellemi rést képező küldemények, a szerkesztő czime alal kéretnek beküldetni. Bérmentetlen Ieve/ cs;d ismertt kezektől fogadtatnak el. A kéziratok csavlagos kívánatra s az illető költségére küldepk vissza. Akit kevesen szeretnek, II. hazaszeretetet megta Hol és miként lehet anulni ? E kérdésre ígértem közelebb feleletet adni. Az ígért feleletet a következőkben adom meg. A hazaszeretetnek legelső és elengedhetlenebb föltétele, vagyis egyik legfőbb nyilvánulása: a hazai, a nemzeti nyelvnek, minden más idegen nyelvek fölött való elsajátítása, fejlesztése és terjesztése, szóval: szeretete. „Nyelvében él és hal a nemzetMondja hazánk egyik leglelkesebb, legmelegebb szivü, sőt mondhatni korának legmagyarabb költője : Kölcsey Ferencz. Igaza van. A hazai nyelv oly nélkülözhetlen alkat-eleme a nemzeteknek, mint a napnak a fény, mint a virágnak az illat, mint az állati életműszerveknek az éleny. Valamint a nap fény nélkül, a virág illat nélkül, az élet éleny nélkül, megszűnt nap, virág és élet lenni, ugy nincs, nem lehet nemzet saját nyelv nélkül. Aki nem beszéli, nem érti nyelvét annak a nemzetnek, országnak, hazának, amely közt s a melynek területén és kötelékében él, az nem is szereti azt, legalább nem szeretheti lelke teljéből és szive mélyéből. Hasztalan mondja nekem a szepességi német, a felvidéki tót, az erdélyi oláh, az alvidéki rácz és a ruthén, hogy ők éppen olyaű, igaz, lelkes és feláldozó fiai a magyar hazának, mint a debreczeni, kecskeméti, szegedi, hódmező-vásárhelyi, szentesi, csongrádi sat. nép. Megczáfolja ez állításukat az a nyelv, amelyet beszélnek. Ha csakugyan oly igaz és hű fiai e hazának, miért nem olvastak be anyi század óta nyelvileg is a nemzet zölébe? Miért nem cserélték fel az ősök által e hatba behozott nyelvet a hazai nyelvvel? Hiszen jó ország, amelynek nyelvét beszélik, nemcsak nemzet, de sőt szívósan védik és őrzik, rájuk néz,negszünt haza lenni már akkor, amidőn őseik Magyaországba jöttek tűzhelyet, jogvédelmet és jólétet késni, amit bizonnyal fel is találtak. És azt lhezem én itt eme nemzetiségi töredékektől, hol mit adtak cserébe e hazának azokért a jogoké, szabadalmakért és megélhetési eszközökért, amit az ország törvényei nekik adtak? Talán azt, hogy itt meggazdagodtak, elszaporodtak és felddlogultak ?! Igaz, hogy Magyarország nem kivár tőlük mindazokért semmit. A magyar nemzet ámlig legmostohább volt maga iránt. Mindig készen volt mások nézetéhez, szokásaihoz és sajátságihoz alkalmazkodni, mint saját jogai fölött őrködi. De ha nem követelte tőlük a magyar nemzet, a hazai nyelvnek föltálen elfogadását és tiszteletben tartását, saját és felfogott elékük, a közös haza védelme alá hevezett vagyonuk, életük, művelődésük és jövő exilencziájuk fölötti nyugalmuknak biztosítása, kétégkívül megkövetelhették volna, hogy teljesen beokádjanak abba a nemzetbe, amelynek kötelékéhez irtóznak, amelynek köszönhetik anyagi és szellemi előhaladásukat, amely jó szívvel megosztá velük polgári és politikai jogait. Ők azonban ezt sem tették, és ezzel anyagot nyújtottak oly harczhoz és küzdelemhez, amely nem csak a békés egyetértét zavarja meg, de lehetetlenné teszi magának az álomczélnak, t. i. a szellemi és erkölcsi műveltségnek s az általános egyesülésnek, tehát az egységes állami nagyságnak elérhetését és biztosítását. Csak ha mindanyian egy nyelven beszélünk, szerethetjük egymást igazán, tisztán és nemesen, tehát a közös anyát, a hazát is. Egyenlő jog, egyenlő kötelesség, egyenlő törvény, egyenlő erkölcs, egyenlő nyelv, egyenlő érzelem, közös levegő, zös élet-czél: ezek az igaz hazafiságnak közös köalkat-elemei. És kérdem, egyenlően felelünk-e meg honfiúi kötelességünknek, ha míg a tiszta magyar ajkú honfi a magyar irodalmat ápolja és pártolja szeretetével és részvétével, addig a szepességi német a német, a tót a cseh, az oláh a román, a rácz a szerb, s a ruthén az orosz irodalmat istápolja, a nemzeti, a hazai, a közös irodalom hátrányára és veszélyére ? Mert azt csak nem fogja tagadni senki, hogy a magyarországi nemzetiségeknek is életczélja a művelődés. Ha pedig ezt, a művelődést a hazai nyelv és irodalom mellőzésével és nélkül akarják elősegélni: talán hazafias kötelességet teljesítenek ? Nem! Tehát megcsalják a magyar elemet, annak hagyván fenn az ország fennállását biztosító nemzeti közművelődésnek fejlesztésével járó terhek viselését. Már- már az egész művelt világ csaknem egy közös családdá alakul, a különféle népek óhajtásai, vágyai és panaszai kicserélése által, s a magyarországi nemzetiségek mégsem akarnak beolvadni a nemzettestbe. Bizony-bizony nagy bűnt követ el az, aki az emberiség haladásának s a természeti törvények követelményeinek útját akarja állani! Ne ámítsuk sem önmagunkat, sem a nemzetiségeket. Félre a képmutatással, amely a testvériség nevében, kezet fog a nemzetiségekkel. Mondjuk ki az igazat, a valót. Amely államban, mint Magyarországon is, annyi különféle nemzetiségű, ajkú, következéskép érzelmű nép lakik: ott a teljes egyenlőség, egység és közös jólét soha sem érvé. A „NYÍRVIDÉK 44 TÁRCZÁJA. Az anyai szeretet hatalma. (Hindu beszély.) (Folytatás.) Ezt tapasztalta Ajodhja is, Aude az indu hegyi tartományok nyugtalan fejedelme. Palotája fénylett aranytól, s drága kövektől, küszöbén ültek egész zajjal az udvarnokok, és tánczosnők, asztala a legválogatottabb ételek és italok alatt görnyedett. Válogathatott a legszebb nők közül, de szive zárva maradt minden öröm előtt s fényes termeiben letelepedett a ködös arczu unalom, ásitva az örömpoharak, a bayacsírek tánczai között. Ajodhját nem volt képes felderíteni semmi, s hoszasan futott az erdőkbe embereivel, felkeresni az Aranjarágát, az erdők királyát, a tigrist, s a veszély elszóródását kereste fel. Szomorú mulatság, mely a legyőzött ellenség kiontott vérével el is végződik, s az unalom folytatja kiállhatatlan uralkodását ismét. Előhivatta végre a bölcs Bráminokat, s elolvastatta velük a Véda négy könyvét, az Angákkal, vagyis toldalékukkal és a Nivuktival, a nehezebb helyek magyarázatával. Végig hallgatta a Maha Bharátát, Nál-Damajautit, a Ramajána eposzokat. Mind hasztalan. Ott maradt a Wibhitakafa sötét árnyékában, hol a gonosz szellemek tanyáznak, a Nandánát, a mennyei kertet, a szívnek megnyílását és derűjét, nem tárhatta fel előtte a Mahabharáta varázsvilága sem. Végre találkozott egy bölcs brámin, ki azt tanácsolta neki, vegyen zarándok ruhát magára, s menjen el Jagdhernát (isten) templomába, kinek szemei csillogó rubinok, csak az letét képes szivét megnyitni az élet és öröm előtt. Végre szót ígadott. Zarándok ruhát öltött magára s elindult a Ganjes partjain Jagdhernát, a rubinszemű bálványisten temploma felé. Harmadnapra egy kies völgy kebelébe ért, magas sziklafalak által bekerítve. Meglepte őt a völgy szépsége, nyugalma, viráció állapota, de még fokozódott meglepetése, midőn egy terebélyes Banaán sátor oszlopai között haladva, megláta ismét a szent folyót, s annak habjai között egy különös alakot, mely lotoszvirághoz hasonlított emberi bakban. Nyájasan folyták körül üde tagjait a szent folyó habjai, mintha csókjaikkal borítanák el. — Az az Ápszárák egyike — sóhajtás megtelt körülte a vdék fénynyel, a lég virágillattal, a pálmák suttogó lomb koronái madárdallal, szive határtalan sejtelemmel. Ugy árt, mint a fényes paradicsommadár, midőn Muszkát-igeten repülne át, elkábul s ittasan annak virágai közé hanyatlik. Öntudatlanul térdre borult, s ugy lesze epedve a mennyei tüneményt. —Midőn az Istenek, a halhatatlanok, az Amritához, a mennyei italhoz akarnak jutni, megzavarják leheletökkel a vizeket, s előjönnek a habok bűbájos tündérei, s megkészítik az istenek italát. íme itt a vizi tündérek egyike . . . Minő lény? Minő varázs veszi körül? Minő illatos, kábitó körülte a jég . . . Ez, vagy senki ... ez fogja előttem megnyitni Naudana ajtait, melynek küszöbén nem léphet át az unalom, s melyen tul halhatatlan gyönyör lakozik. Csendesen közeledett a szent folyó partjaihoz, s elragadtatva szívta magába, mint a Boa áldozatát, bűbájos alakot. Egész lénye szemeiben pontosult össze. Ha asonlított a belől égő házhoz, melynek ablakaiból pusztító lángok csapódnak elő. Elfelejtkezett mindenről, a jaddernaati szent helyről, a rubin szemű istenszoborról ; vágyai mint elvadult mének ragadták a szent folyó hidjai közé, a fényes vizi tündér után ; mitsem gondolva avval, hogy az égi nemzők és földi lények között ledönthetlen korlát létezik, s a halhatatlan istenek Nírvána sötét poklával büntetik meg a vakmerőt, ki kezeit az istenek tulajdonára nyújtja ki. A szenvedély vad természeti erő. Nem gondolkozik az semmit, csak cselekszik, ássa saját körmeivel a késő bánat örvényét. — Megállj óh vizi tündére a halhatatlan nők, én Aude fejedelme vagyok, Indra felkentje. istenek— Távozz, bárki légy, én visz árja* (földműves árja) neje vagyok; Indra a felleggyűjtő és villámrepitő színe előtt esküdtem neki örök hűséget. — Ah lotosz szemű tündér, ha te földi lény vagy, miért veszi lényed körül a túlvilág derűje? Miért ragyog szemeidben Indra villáma, mely felgyújtja a szivet ? Miért csendül ajkaidon soha nem hallott túlvilági dal ? Miért változik körülted az istenek kertévé e vidék ? Te, vagy soha senki . . . enyém leszesz. — Te nem rettegszek vakmerő Indra villámaitól sem ! ? — Ha a Nírvána minden sötétsége borítana el, te egy pillanattal megvilágosítanád azt is. Enyém isnek kell lenned. S ellenállatalan erővel gázolt a szent folyó habjai között a bájos vizi tündér felé, s átkarolva a bűvös alakot, sietett elérni a partot, mit sem törődve annak átkaival. Mit gondolt ő avval, hogy az ártatlanság átka felhat Bráma szent egeibe. Hogy zokogott az a viszhang a partot elfedő pálmaerdőkben! Hogy hívta fel villámait a felleggyüjtő Indrának. (Folyt. köv.)