Nyírvidék, 1884 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1884-01-13 / 2. szám

V. évfolyam. Előfizetési feltételek : postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre 4 frt. Félévre 2 . Negyedévre 1 . A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. 2. szem­.­­Nyíregyháza, 1884. január 13. (SZABOLCSI HÍRLAP.) TÁRSADALMI HETLAP. A SZABOLCSMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETEIK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenkint egyszer vaslapon. """" Az előfizetési pénzek, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő fölszólamlások Piringer János és Jóba Elek kiadótulajdonosok könyvnyomdájához(nagy-debre­czeni­ utcza 1551. szám) intézendők. Hirdetési dijak : Minden négyszer h­alálozott petit-sor egyszeri közlése 5 kr ; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bélyegdij fejében, minden egyes hirde­tés után 30 kr fizettetik. A nyílttéri közlemények dija soronkint 15 krajczár. Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére kiadó hivatalunkban (nagy-debreczeni-utcza 1551. szám) , tvábbá: Goldberger A. V. által Budapesten, Hansenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz ivárosaiban is. Dorn & Com­p által Hamburgban.­­ A lap szellemi rést képező küldemények, a szerkesztő czime alal kéretnek beküldetni. Bérmentetlen Ieve­/ cs;d­­ ismertt kezektől fo­gadtatnak el. A kéziratok csav­lagos kívánatra s az illető költségére küldepk vissza. Akit kevesen szeretnek, II. hazaszeretetet megta­ Hol és miként lehet a­nulni ? E kérdésre ígértem közelebb feleletet adni. Az ígért feleletet a következőkben adom meg. A hazaszeretetnek legelső és elengedhetlenebb föltétele, vagyis egyik legfőbb nyilvánulása: a ha­zai, a nemzeti nyelvnek, minden más idegen nyel­vek fölött való elsajátítása, fejlesztése és terjesz­tése, szóval: szeretete. „Nyelvében él és hal a nemzetMondja ha­zánk egyik leglelkesebb, legmelegebb szivü, sőt mond­hatni korának legmagyarabb költője : Kölcsey Ferencz. Igaza van. A hazai nyelv oly nélkülözhetlen alkat-eleme a nemzeteknek,­ mint a napnak a fény, mint a vi­rágnak az illat, mint­ az állati életműszerveknek az éleny. Valamint a nap fény nélkül, a virág illat nélkül, az élet éleny nélkül, megszűnt nap, virág és élet lenni, ugy nincs, nem lehet nemzet saját­ nyelv nélkül. Aki nem beszéli, nem érti nyelvét annak a nemzetnek, országnak, hazának, amely közt s a melynek területén és kötelékében él, az nem is szereti azt, legalább nem szeretheti lelke teljéből és szive mélyéből. Hasztalan mondja nekem­ a szepességi német, a felvidéki tót, az erdélyi oláh, az alvidéki rácz és a ruthén, hogy ők éppen oly­aű, igaz, lelkes és feláldozó fiai a magyar hazának, mint a debrecze­ni, kecskeméti, szegedi, hódmező-vásárhelyi, szentesi, csongrádi sat. nép. Megczáfolja ez állításukat az a nyelv, amelyet beszélnek. Ha csakugyan oly igaz és hű fiai e hazának, miért nem olvastak be anyi század óta nyelvileg is a nemzet zölébe? Miért nem cserélték fel az ősök által e hatba behozott nyelvet a hazai nyelvvel? Hiszen j­ó ország, amelynek nyelvét beszélik, nemcsak nemzet, de sőt szívósan védik és őrzik, rájuk néz,negszünt haza lenni már akkor, amidőn őseik Magyaországba jöttek tűzhelyet, jogvédelmet és jólétet k­ésni, amit bi­zon­nyal fel is találtak. És azt l­hezem én itt eme nemzetiségi töredékektől, hol mit adtak cse­rébe e hazának azokért a jogoké, szabadalmakért és megélhetési eszközökért, amit­ az ország törvé­nyei nekik adtak? Talán azt, hogy itt meggazda­godtak, elszaporodtak és fel­ddlogultak ?! Igaz, hogy Magyarország nem kivár tőlük mindazokért semmit. A magyar nemzet ámlig legmostohább volt maga iránt. Mindig készen volt mások nézeté­hez, szokásaihoz és sajátságihoz alkalmazkodni, mint saját jogai fölött őrködi. De ha nem követelte­­ tőlük a magyar nem­zet, a hazai nyelvnek föltálen elfogadását és tisz­teletben tartását, saját és felfogott elékük, a közös haza védelme alá hevezett vagyonuk, életük, művelődésük és jövő exilencziájuk fölötti nyugal­muknak biztosítása, kétégkívül megkövetelhették volna, hogy teljesen be­okádjanak abba a nemzetbe, amelynek kötelékéhez irtóznak, amelynek köszön­hetik anyagi és szellemi előhaladásukat, amely jó szívvel megosztá velük polgári és politikai jogait. Ők azonban ezt sem tették, és ezzel anyagot nyújtottak oly harczhoz és küzdelemhez, amely nem csak­ a békés egyetértét zavarja meg, de lehetetlenné teszi magának az álomczélnak, t. i. a szellemi és erkölcsi műveltségnek s az általános egyesülésnek, te­hát az egységes állami nagyságnak elérhetését és biztosítását. Csak ha mindanyian egy nyelven beszélünk, szerethetjük egymást igazán, tisztán és nemesen, tehát a közös anyát, a hazát is. Egyenlő jog, egyen­lő kötelesség, egyenlő törvény, egyenlő erkölcs, egyenlő nyelv, egyenlő érzelem, közös levegő, zös élet-czél: ezek az igaz hazafiságnak közös kö­al­kat-elemei. És kérdem, egyenlően felelünk-e meg honfiúi kötelességünknek, ha míg a tiszta magyar ajkú honfi a magyar irodalmat ápolja és pártolja szeretetével és részvétével, addig a szepességi német a német, a tót a cseh, az oláh a román, a rácz a szerb, s a ruthén az orosz irodalmat istá­polja, a nemzeti, a hazai, a közös irodalom hát­rányára és veszélyére ? Mert azt csak nem fogja tagadni senki, hogy a magyarországi nemzetiségek­nek is élet­czélja a művelődés. Ha pedig ezt, a mű­velődést a hazai nyelv és irodalom mellőzésével és nélkül akarják elősegélni: talán hazafias kötelessé­get teljesítenek ? Nem! Tehát megcsalják a magyar ele­met, annak hagyván fenn az ország fennállását biztosító nemzeti közművelődésnek fejlesztésével járó terhek viselését. Már- már az egész művelt világ csaknem egy közös családdá alakul, a különféle népek óhajtásai, vágyai és panaszai kicserélése által, s a magyar­országi nemzetiségek még­sem akarnak beolvadni a nemzet­testbe. Bizony-bizony nagy bűnt követ el az, aki az emberiség haladásának s a természeti törvények követelményeinek útját akarja állani! Ne ámítsuk sem önmagunkat, sem a nemzeti­ségeket. Félre a képmutatással, amely a testvéri­ség nevében, kezet fog a nemzetiségekkel. Mondjuk ki az igazat, a valót. Amely államban, mint Ma­gyarországon is, annyi különféle nemzetiségű, ajkú, következéskép érzelmű nép lakik: ott a teljes egyenlőség, egység és közös jólét soha sem érvé. A „NYÍRVIDÉK 44 TÁRCZÁJA. Az anyai szeretet hatalma. (Hindu beszély.) (Folytatás.) Ezt tapasztalta Ajodhja is, Aude az indu hegyi tartományok nyugtalan fejedelme. Palotája fénylett aranytól, s drága kövektől, kü­szöbén ültek egész zajjal az udvarnokok, és tánczosnők, asztala a legválogatottabb ételek és italok alatt görnye­dett. Válogathatott a legszebb nők közül, de szive zárva maradt minden öröm előtt s fényes termeiben letelepe­dett a ködös arczu unalom, ásitva az örömpoharak, a bayacsírek tánczai között. Ajodhját nem volt képes felderíteni semmi, s ho­szasan futott az erdőkbe embereivel, felkeresni az Aran­jarágát, az erdők királyát, a tigrist, s a veszély elszóró­dását kereste fel. Szomorú mulatság, mely a legyőzött ellenség kiontott vérével el is végződik, s az unalom folytatja kiállhatatlan uralkodását ismét. Előhivatta végre a bölcs Bráminokat, s elolvastatta velük a Véda négy könyvét, az Angákkal, vagyis tolda­lékukkal és a Nivuktival, a nehezebb helyek magyará­zatával. Végig hallgatta a Maha Bharátát, Nál-Damajau­tit, a Ramajána eposzokat. Mind hasztalan. Ott maradt a Wibhitakafa sötét árnyékában, hol a gonosz szellemek tanyáznak, a Nandánát, a mennyei kertet, a szívnek megnyílását és derűjét, nem tárhatta fel előtte a Ma­habharáta varázsvilága sem. Végre találkozott egy bölcs brámin, ki azt taná­csolta neki, vegyen zarándok ruhát magára, s menjen el Jagdhernát (isten) templomába, kinek szemei csillogó rubinok, csak az letét képes szivét megnyitni az élet és öröm előtt. Végre szót ígadott. Zarándok ruhát öltött magára s elindult a Ganjes partjain Jagdhernát, a rubinszemű bálványisten temploma felé. Harmad­napra egy kies völgy kebelébe ért, magas sziklafalak által bekerítve. Meglepte őt a völgy szépsége, nyugalma, viráció állapota, de még fokozódott meglepe­tése, midőn egy terebélyes Banaán sátor oszlopai között haladva, megláta ismét a szent folyót, s annak habjai között egy különös alakot, mely lotoszvirághoz hasonlí­tott emberi bakban. Nyájasan folyták körül üde tagjait a szent folyó habjai, mintha csókjaikkal borítanák el. — Az az Ápszárák egyike — sóhajtá­s megtelt körülte a vdék fénynyel, a lég virágillattal, a pálmák suttogó lomb koronái madárdallal, szive határtalan sejtelem­mel. Ugy­ árt, mint a fényes paradicsommadár, midőn Muszkát-igeten repülne át, elkábul s ittasan annak vi­rágai közé hanyatlik. Öntudatlanul térdre borult, s ugy lesze epedve a mennyei tüneményt. —­Midőn az Istenek, a halhatatlanok, az Am­ritá­hoz, a mennyei italhoz akarnak jutni, megzavarják le­hel­etökkel a vizeket, s előjönnek a habok bűbájos tün­dérei, s megkészítik az istenek italát. íme itt a vizi tündérek egyike . . . Minő lény? Minő varázs veszi kö­rül? Minő illatos, kábitó körülte a jég . . . Ez, vagy senki ... ez fogja előttem megnyitni Naudana ajtait, melynek küszöbén nem léphet át az unalom, s melyen tul halhatatlan gyönyör lakozik. Csendesen közeledett a szent folyó partjaihoz, s elragadtatva szívta magába, mint a Boa áldozatát, bűbájos alakot. Egész lénye szemeiben pontosult össze. Ha­ a­sonlított a belől égő házhoz, melynek ablakaiból pusz­tító lángok csapódnak elő. Elfelejtkezett mindenről, a jaddernaati szent helyről, a rubin szemű istenszoborról ; vágyai mint elvadult mének ragadták a szent folyó hid­jai közé, a fényes vizi tündér után ; mitsem gondolva avval, hogy az égi nemzők és földi lények között ledönt­hetlen korlát létezik, s a halhatatlan istenek Nírvána sötét poklával büntetik meg a vakmerőt, ki kezeit az istenek tulajdonára nyújtja ki. A szenvedély vad természeti erő. Nem gondolkozik az semmit, csak cselekszik, ássa saját körmeivel a késő bánat örvényét. — Megállj óh vizi tündére a halhatatlan nők, én Aude fejedelme vagyok, Indra felkentje. istenek­— Távozz, bárki légy, én visz­ árja* (földműves ár­ja) neje vagyok; Indra a felleg­gyűjtő és villám­repitő szí­ne előtt esküdtem neki örök hűséget. — Ah lotosz szemű tündér, ha te földi lény vagy, miért veszi lényed körül a túlvilág derűje? Miért ragyog szemeidben Indra villáma, mely felgyújtja a szivet ? Mi­ért csendül ajkaidon soha nem hallott túlvilági dal ? Miért változik körülted az istenek kertévé e vidék ? Te, vagy soha senki . . . enyém leszesz. — Te nem rettegsz­ek vakmerő Indra­ villá­maitól sem ! ? — Ha a Nírvána minden sötétsége borítana el, te egy pillanattal megvilágosítanád azt is. Enyém­ is­nek kell lenned. S ellenállatalan erővel gázolt a szent folyó habjai között a bájos vizi tündér felé, s átkarolva a bűvös ala­kot, sietett elérni a partot, mit sem törődve annak át­kaival. Mit gondolt ő avval, hogy az ártatlanság átka felhat Bráma szent egeibe. Hogy zokogott az a viszhang a partot elfedő pál­maerdőkben! Hogy hívta fel villámait a felleggyüjtő Indrának. (Fo­lyt. köv.)

Next