Nyírvidék, 1929 (50. évfolyam, 198-222. szám)

1929-09-01 / 198. szám

Nyíregyháza, 1929. szeptember 1. * Vasárnap X ®. évfolyam, 198. sz. yiDBK EiSiliatéal árak Imlyban és vM«kon: • héra 860 pangó. Megyadévra 7­ SO pangS. és ta&kiuk ta&úmésii. Alapított* JÓBA ELEK F«aaarkaaztfi : Dr. S. SZABÓ LÁSZLÓ. Falalóa ui­ktutí: VERTSE K. ANDOR. Siarka«zt6a«g és feladóhiv«tU: SZÉCHENYI-UT SZÁM. Talafon vám 136. Postachaqua . Kéziratokat nam adunk vlaaxa* A feltámadás felé írta: Hegedűs Kálmán dr. országgyűlési képviselő A hadsereg harcképességét és a nemzet védőképességét egyes­egyedül és kizárólag, az uj had­kiegészítési rendszerre való átté­réssel tudjuk elérni, amely a sor­katonaság mögött a kiképzett tar­talék millióit birja táborában. Ezt annál inkább kérnünk kell, mert az ántantnak egyik kiváló tagja is azt hangoztatta a leszerelést elő­készítő konferencián, hogy a tar­talékok a fegyverkezés mérvének megállapításánál ne vétessenek fi­gyelemben. Ebben a kérdésben, a honvéd­legénység ellátásáról szóló törvény­javaslat tárgyalásánál Bethlen Ist­ván gróf miniszterelnök a követ­kezőképpen fejtette ki a maga né­zetét: »Azt hiszem, hogy a tria­noni szerződés katonai határozmá­nyainak revíziója akkor válik ak­tuálissá, ha bebizonyosodik, hogy ezek a leszerelési konferenciák eredményre nem vezetnek, vagy azért, mert a velük szemben állók nem tudnak, vagy azért, mert nem akarnak leszerelni. Egy bizonyos idő múlva a világ közvéleménye tájékozva lesz abban a ben, hogy mivel állunk tekintet­ és akkor jöhet majd a szemben magyar kormány abba a helyzetbe, hogy döntsön ama kötele­zettség tekintetében, hogy a szerződésnek erre vonatkozó re­vízióját követelje. Azt hiszem, el­hibázott politika volna a magyar kormány részéről, ha ebben a kér­désben izolálná magát azoktól az országoktól és azoknak az orszá­goknak eljárásától, melyek ha­sonló helyzetben vannak.­ Amint látjuk, tehát a miniszter­elnök két feltétel szabott a tobor­zási rendszerről az általános had­kötelezettségi rendszerre való át­térésre. Az egyik a leszerelési kon­ferenciának várható csődje, a má­sik feltétel pedig az, hogy azok­kal az országokkal karöltve, ame­lyek szintén legyőzött országok, bizonyos kollektív lépést tegyen a magyar kormány az entente­hatalmaknál, engedjék meg azt, hogy az általános védkötelezettség rendszerét életbe léptesse. Ami a leszerelési konferenciát illeti­, tudjuk, hogy ez mennyire kátyúba jutott. Az egész leszere­lési konferencia tulajdonképen, a hipokrizis bűnében született, a hi­pokrizis bűnében él és tengődik to­vább és a hipokrizis bűnében fog elpusztulni. Mert hiszen azok határozmányok, amelyek erre vo­ a­natkoznak, megszabják azt, hogy a leszerelést ellenőrző bizottság tíz évenként tartozik ellenőrizni: ele­get tettek-e az érdekelt államok a lefegyverezési parancsnak? És mit látunk? Idestova tizenegy esz­tendeje, hogy a háború lezajlott és még mindig csak ott tartunk, hogy a tulajdonképpen való lesze­relési konferencia meg se nyilt és annak ellenére, hogy letelvén a tíz esztendő,­ esedékes volna az első ellenőrzés, vájjon eleget az államok a leszerelési tettek-e parancs­nak, minden hiábavaló, az ellen­őrzés nem történhetik meg, mert hiszen az ellenőrzést még el­­ sem rendelték. Ami történt, az csak az hogy a leszerelést előkészítő kon­ferencia ült össze és azon Litvi­nov orosz delegátus a Mefiszto­telesz szerepét, a kínai delegátus a tréfáskedvű ugrató szerepét ját­szotta, és az ott elhangzott beszé­dek hatása alatt olyan lavirozás, olyan amerikázás következett be, amelyről­­ Lloyd George ezt írta: »Joggal megcsalatottaknak érzik magukat a legyőzött érdekelt nem­zetek, mert a beígért leszerelés­nek még a megkezdése is elma­radt. Bernstorff gróf pedig azt mondotta: »Ez a leszerelési ko­média tulajdonképpen az érdekelt államoknak biztosító szövetkezete minden leszerelés ellen.­ Ami az érdekelt és legyőzött ál­lamokkal való kontaktust leti, nagyon természetes, hogy il­miniszterelnök és a honvédodul minisz­ter bölcsessége meg fogj­a találni a kellő pillanatot, amikor ezzel a kollektív lépéss­el az an­tant hatalmakhoz járul de nekünk addig fő kötelességünk a­­ védőké­pességet minél jobban biztosítani. Hiszen ezzel Németország példá­ját követjük, ahol szocialista kor­mány áll az ügyek élén és népsze­rűségét kockára téve, gondoskodik nemcsak a hadsereg, hanem flotta fejlesztéséről is. Bizonyára a ugyanezen uton fog járni MacDo­nald hazafias munkáskormánya is és nem fogja a világuralmat gya­korló Angliát, különösen a flotta­építés terén védtelenül hagyni. Nekünk is készülnünk kell, anélkül, hogy háborút akarnánk készülnünk lell, hogy készületle­nül ne találjanak az események. Hiszen mu Nyugat-Európának elő­retolt hadállásában vagyunk és Közép-Európa békéjének őrzői va­gyunk. Semlegességet fogadnunk és semlegességet tartunk fenn, de ezt a semlegességet kizárólag csak fegyveres erővel tudjuk biztosítani. Van egy másik út is, de ez a másik út, amelyet ellenségeink ta­nácsolnak, szuggerálnak különböző utakon és módokon, az öngyilkos­ság, a kétségbeesés útja volna. Ez az út odavezet, hogy teljesen pa­cifista húrokat pengessünk, hogy egy egész ellenséges, felfegyver­kezett világgal szemben teljesen pacifisták legyünk, azaz tartsuk nyakunkat ellenségeink igazságta­lan itélőszékének bárdja alá: ha már végtagjainkat levágták, vág­ják le a fejünket is, ássuk meg sí­runkat, fekündjünk bele, várjuk szépen a halált, hogy kárörvendő szomszédaink hadd rúgjanak bele a mi szégyensirunkba és egy vi­lágraszóló, égbekiáltó nagy tragé­diának kétségbeesett Petur bán­jaiként kiáltsuk oda a nemzetnek: Bánk bán, jóéjszakát! Ez az ut a halál utja, ezen az úton mi nem járunk. Mi az élet utján járunk és az élet utján vis­­szük előre a feltámadás felé, egy új ezredév minden dicsősége felé feltámadásra hívatott, jobb és szebb sorsra méltó nemzetünket. A válóper írta : Szabolcsy Lajos. A bojtár átnyújtotta főnökének a művészi, drága parfümmel szago­sított névkártyát. — »Dr. Folyamy Tiborné szül. Tompa Ilona« — olvasta az ügy­véd s arcán látszott, hogy hatalma­san meglepődött. Egy pillanatig meredten nézte a névkártyát, de aztán idegesen felrándult és ki­küldte a bojtárt. — Majd szólok ! — Újra elő­vette a névjegyet és az arany, cin­kornyás betűkön keresztül beleré­vedt az elködlő, múló múltba,, ka­maszsága, indulása idejébe, mely akkor kezdődött, mikor egy ködös őszi reggelen egy fejlő bakfis isko­láskönyvekkel a karján eléjetűnt és rálőtte sebző,, szívigérő szemsuga­rait. Akkor b­olondos, bohém kis idealista volt, akinek lelkében csacska dalok teremtek. Örült az életnek akkor is, ha az rásötét lett. Játszott és nevetett folyton. Az első , ami rájózanitotta a valóságra, az találkozás volt a lánnyal.­­ Úgy érezte akkor, hogy ömlő, me­leg kis szivét megmarkolja egy­­ is­meretlen, nyilaló érzés. Eleinte egy darabig betegnek érezte magát. Egy uj, duló vágy korbácsolta, mig mindjobban beledöbbent a jö­vőjébe és ekkor eléje feketé lett a távol, mely a lánytól elválasztotta. Sokáig és sokat sírt, de aztán rá­jött ő is, hogy az élet egy nagy, nagy, szigorú követelés, aminek vére árán is eleget kell tenni. Le­törölte a könnyeit és glédába állt. Törtetett a nagy, irdatlan vallon­ban, ahol százszor is visszatolták az erősebbek, de ő midannyiszor makacsul kiverekedte a helyét. Végre ügyvéd lett,, szabad és egész ember, felhíresedett, felkapott ügyvéd. És ekkor elindult, hogy megkeresse, megtalálja és magáévá tegye a lányt, akiért ember lett. Megtalálta, mint­­ asszonyt, dr. Folyamy Tibor orvos nejét. Meg­fordult és egy nagyot sóhajtott. Ebben a sóhajban benne volt az egész, hosszú, hosszú éveken ke­resztül hímezett reménye, szomo­rító lemondó szemrehányás és egy lázadó, vicsorgó kérdés: érdemes érdemes volt ? Erővel elzavarta a rajzó, rossz gondolatait. Visszazök­kent a sodró mindennapba, de érezte, feledni soha sem fog tudni. Elvonultan ügyesnek élte­ minden idejét. Nem mulatott, nem kaca­gott soha. És most itt van, felkereste a nő. Az ügyvéd, ez az ember, aki oly követelő bátorsággal tudta vé­deni az igazságot, oly imponáló határozottan beszélt és viselke­dett mindenütt, — most szeretett volna elfutni a találkozás elől, mint egykor, régen tette. Próbálta ta­lálgatni, miért jött, mit akarhat ? Végre kinyitotta az ajtót. — Méltóztassék befáradni, — szólt ki az irodába, hideg, udvariasságot erőszakolva prókátoros magára. Ilona belépett,­ Közvetlenül, mo­solyogva biccentett a fejével. Az ügyvéd belezsibbadt, most még szebb volt, királynőibb és végze­tesebb. Arcán még mindég virult a babás báj, de szemeiből már ki­melegített az igérő, adó asszony. Egymásba mélyedt a tekinte­tük. Az asszony meleg szemeiből simogató, ölelő jóság áradt a fér­fi lelkére, amelyben felijedt a ka­maszos bátortalanság. Olyan tér­deplő könyörgés esdekelt a férfi nézésében, hogy Ilona az életnek meztelen utast is megjárt asszony tudatosságával kacagott fel. Az ügyvéd lehunyta a szemeit és elpi­rult. Most tudatára csuklott a gyá­vasága, mely elficamitotta az egész eddigi életét s amit mindig hazug mentségekkel takargatott maga előtt. De ahogy rádöbbent a bajára, ugyanakkor hatalmasan szökelt akaratába egy vérmes erő és érezte, hogy most vissza kell, vissza tudja pótolni mindazt,, amit elmulasztott: megfogni erős, önző kézzel az adott, egyetlen asszonyt és soha, senkinek oda nem adni. Ilona figyelte és látta a válto­zást, mely pillanatok alatt tör­tént az ügyvéd lelkében. És örült nagyon. Szerette ezt az embert, még azóta, mikor azon a reggelen az őszi köd szürkeségébe beleszi­várványozott a tavaszos és szerel­mes Nagy tekintet a találkozásukon. Sok, gyötrő fájdalmat élt át ezzel a szerelmével. Hímes álmaira ráva­lósult a csalódás. Azt hitte, hogy a fiú nem szereti s megadóan ment hozzá a kérőjéhez. De a leánykori szerelme nem apadt és a szíve vá­gyóan sajgott az ismeretlen, imá­dott férfi után. Most megtalálta és tudta, hogy í­it tegyen : nem tö­rődve a más életben, más embe­rekre szabott illedelemmel, érte k­ell nyúlnia az adott, egyetlen fér­finek és soha senkinek nem adni oda. Szemben álltak egymással s mindketten tudták a következő percek döntő, boldogságot táró tör­ténéseit. De vártak, játékosan vár­tak. Talán az Istent várták, hogy jöjjön és lássa két ember megszen­tülését, az örök szerelemben. Az asszony megszólalt : — Válni akarok a férjemtől... az ügyvéd úr elvállalná. A­­ férfi nem bírta tovább a já­tékot. Mámorba zsibbadt és forrón átölelte az asszonyt. És forrón, hosszan megcsókolták egymást. És az ügyvéd halálos biztosság­gal tudta, hogy meg fogja nyerni az Ilona válóperét. Egyes szám­ára 16 fillér

Next