Nyugat, 1916. január-június (9. évfolyam, 1-12. szám)

1916 / 1. szám - Elek Artur: Santa Maria Delle Grazie (Brescia.)

SANTA MARIA DELLE GRAZIE <BRESCIA.) A város szélén áll a kis templom, annak az útiránynak a szom­­szédságában, melyen Brescia gyásza hömpölyög ki az Istennek márvány* keresztes szántóföldje felé. Környékén a szegénység lakik, szűk homályos utcák, bennök pállott bőrű, szennyes,foltos házak, zaj, zsivaj, lótás,futás. Kopáraknak hagyott falaival, szürkeségével, megviselt ábrázatával jól belesimul környezetébe a kicsiny templom. Csaknem elvész benne. Valamikor régen állott már a környéken egy temploma malasztosztó Boldogasszonynak. Arra ráfútt a szél, az eső, végül nekiestek az emberek és széjjelhordták. Nem maradt meg belőle egyéb a fakapujánál, meg a márvány­ kapuzatánál. Azt hozzáépítették az új templomhoz, nála jó száz évvel későbbi ízlés alkotásához. Ennyi is most az új templomnak minden dísze. A kapu és kapuzat szobrászát Filippo da Soresinának hívták. Nem híres név, alig is ismert a művésznevek sokadalmában. Aki viselte, ügyes kezű, de félénk képzeletű munkása lehetett valamelyik Lombardiában fog­­lalatoskodó quattrocentóbeli mesternek, szerény és mértéket tartó »taglia* pietra«, ki talán mesterének halála után maga is bottegát nyitott és a kisebb városokban terjesztette a művészetet. Régi számadásokból, szerző­­désekből mind több ilyen ismeretlen kisebb szobrásznak, inkább jó ízlésű, jó emlékekkel megtelített faragónak, mint teremtő művésznek nevét támaszt*­gatják föl. Olyanforma lehetett Soresinából való Filippo is, ki kapuzatának márványpilléreit lapos ékítményekkel borította be, a korai renaissance növénymotivumaival: akanthuszlevél*párokkal, csigákba göndörödő indák* kal, egymásba csavarodó cserlevelekkel, melyek közé szempihentetőnek egy*egy éremszerű reliefet helyezett el, benne hullámos fürtű fejet ,• római császárét (mint ahogy akkorjában szokás volt), vagy a templom párt*­fogóéit ? Finoman tagozott márványív foglalja keretbe a kapu fölött nyíló félkört, melynek recés dróthálózatú hátterére sajátságos ügyefogyottan tapad rá néhány félig domború márványalak: középütt a malasztosztó Boldogasszony, vánkoson álló kisdedével, a két szélen egy-egy derékban elmetszett alakú szent férfiú, köztük és a Madonna között egy*egy tér* deplő nemes úr, arányban félszegül mind a kettő. Látszik, hogy Magister Filippus bajban volt velük, nem igen tudta, hogy a mesterétől örökölt kompoziciós schémába hogyan illessze bele a két profán úr alakját, kik bizo­­nyára építtetői és pátrónusai voltak a templomnak. Inkább belenyomta tehát semmint beleszerkesztette őket a félkörű térbe. A Madonna felé fordulva imádkoznak azóta is, az egyik majd akkora mint a főalak, a másik szinte törpe öreg a mellette álló szenthez mérten- övben megszorított, rokolya*­ t.

Next