Nyugat, 1923. január-június (16. évfolyam, 1-12. szám)
1923 / 1. szám - Kuncz Aladár: Petőfi zsenije
PETŐFI ZSENIJE Tudós életrajzírók műveiben olvasom, hogy milyenek voltak Petőfi Sándor szülei. Apja Petrovics István, azt mondják, büszke volt a magyarságára, színtiszta magyar nyelven beszélt és szeretett apró történeteket előadni, amelyekbe szívesen kevert népies vonásokat. Mesterségét, a mészárosságot kitünően értette s akaratosságánál, erélyességénél fogva határozott férfi jellemnek volt mondható. Anyja, Hrúz Mária, a szolgáló sorban tartott árvalány, szelíd, ábrándos hajlamú asszony volt. Petőfi költészete e két egyszerű embernek alakját a halhatatlanság napszínes ragyogásával övezte körül. És ez rendjén van. Földi életükben nem tudta őket jobb módba segíteni, fizetett tehát nekik a halhatatlanság aranyával. Egyszerű életmódjukat, egyéniségüket, úgy ahogy az életkörülmények kialakították, bemártotta költészetének bűvös tavába, amelynek egy cseppje is elég ahoz, hogy múlandó földi dolgoknak örök arculatot adjon. Ez volt a költő ajándéka szüleinek. De a késői életrajzírók, amikor az öröklés titkos törvényeinek félreismerésével, közvetlen kapcsolatot keresnek Petőfi zsenije és szüleinek képességei között, nem adnak ajándékot sem Petőfinek, sem szüleinek, sem pedig a természet rejtélyeit kereső tudományapák. Megállapítják, hogy Petőfi férfias akaraterejét, magyarságát s a népies ének kedvelését apjától, míg külsejét, ábrándozó kedélyét anyjától örökölte. Hány és hány elelkezése fordul elő ezzel rokonvonásoknak az életben s az eredményük még sem Petőfi Sándor. Ez az öröklésre utalóan kihagyja a költő vizsgálatából éppen azt, ami egyesegyedül érdekes: a zsenijét. Arról nem is beszélek, hogy mikor csak a szülőket hozza kapcsolatba a költővel, ezzel elvágja mögüle az ősök százait és ezreit, akiktől a költő épen úgy örökölhetett, mint szüleitől. De a hangsúly most nem azon van, hogy a költő kiktől, hanem hogy mit örökölt? Az életrajzírók állítása szerint bizonyos tulajdonságokat, amelyek a szülőkből a költőgyermekbe is átmennek, csakhogy benne fokozottabb mértékben nyilvánulnak meg. Ez a föltevés az, amely ízig-vérig hamis és csak arra alkalmas, hogy a zseni fogalmát teljesen elhomályosítsa. A zseni egészen egyéni lélekállapot, amelynek legjellemzőbb lényege épen bizonyos mindenütt, tehát a családiban is meglévő elemeknek sajátságos és természetellenes egymásmellettisége. A zseni lélekösszetételének két sajátsága van: az egyik, hogy, mint összetétel soha sem örökölhető s a másik, hogy mióta a világot ismerjük, még nőben nem fordult elő. Ennek a két történeti igazságnak világánál akarunk a zseniről némi képet nyújtani s tesszük ezt Petőfivel kapcsolatban egyrészt a legnagyobb magyar lángelme iránt érzett kegyeletből, másrészt azért, mert Petőfinek külső látszatra egészséges, s megjelenésében háttértelen, szinte égből leszállt zsenije minden elméletnek erős próbakövéül szolgálhat. * A zseni legfőbb jellemvonása az, hogy új életformát alkot. Az élet jelenségek tömkelegéből kiválaszt, elkülönít egyes csoportokat, azokat új megvilágításban kapcsolja össze és önmagukban élő, lezárt egységekké alakítja. Minden zseniális műre áll Laplace megállapítása a fölfedezésekről, amely szerint azok lényegükben nem egyebek, mint különválva élő