Dóczy Jenő: Dédácsi idill - Kazinczy Ferenc apokrif naplója (Budapest, 1937)
Azon a nyáron — ó, be csúnya s mégis ó, de szép egy nyár volt! — hosszú heteken át feküdtem a debreceni klinika sebészeti pavillonjának egy kis különszobájában. Súlyos lábficamodással feküdtem, hétszámra, mozdulatlanul. Nem voltak nagy fájdalmaim, de untam magam halálosan s a remek napos napokért, melyek kiestek életemből s csak ablakomon kandikáltak be csalogatóan, — nem kárpótolt sem a klinikai orvosok, nének gondossága, jóságos figyelme, sem jó embereimnek, látogatóimnak adakozó barátsága. Hálás voltam nekik, de azért nyűgös, ideges, türelmetlen s mondom: szörnyen untam magamat és mindent. Hiába vettem kezembe könyvet, hiába csalogató, makulátlan fehér papírt, nem ment sem az írás, sem az olvasás. Csupa modern könyv volt mind, csupa modern idea, nem mondtak újat, érdekeset, nem kellettek. 3