Operaélet, 2006 (15. évfolyam, 1-5. szám)
2006 / 1. szám
250 ÉVE SZÜLETETT „A közönség, melynek intelligenciája s ítélőképessége gyakran fejlettebb, mind feltételezik, nagyjában-egészében úgy döntött, hogy az opera gyakorlatilag Mozarttal kezdődik,írja Spike Hughes magyarul is olvasható nagy sikerű Mozart operakalauza elején, majd később így folytatja: Mozart az első zeneszerző, aki világosan felismerte, milyen óriási lehetőségek rejlenek az opera-formában kisebb-nagyobb jellemek, teremtésére, akik úgy mozognak, gondolkodnak, és lélegeznek, a zenében, mint emberi lények.. Elődeivel szemben Mozart megteremt egy operatípust, amit talán a»mozgás operájának«nevezhetnénk... ” Wolfgang Amadeus Mozartra - lapunk jellegének megfelelően - elsősorban, mint operaszerzőre emlékezünk az alkotó születésének 250. évfordulóján. Spike fent idézett mondatait ehhez csupán bevezetőnek szántuk; számunkra talán fontosabb a nemrég elhunyt kiváló zenetörténész, Sólyom György tanár úr gondolatainak felidézése Mozartról. Sólyom György 1957- ben hosszabb tanulmányt írt az Akadémiai Kiadónál Szabolcsi Bence és Bariha Dénes szerkesztésében megjelent Zenetudományi tanulmányok című sorozat V. kötetében „A Mozart-zene delelőjén” címmel. Amikor ebből a tanulmányból idézünk minden idők egyik legjelentősebb zeneköltőjére történő emlékezés ürügyén, egyben Sólyom tanár úr, lapunk szerkesztőbizottságának tagja előtt is tisztelgünk. Sólyom György: A Mozart-zene delelőjén két esztendő (1786-88) hangszeres zenéje: „Figaro lakodalmáétól a nagy szimfóniákig korszakokra osztani egy nagy mester életművét, a korszakok egymáshoz,való viszonyát, fő magatartásbeli és stílusjegyeit elemezni: a zenetudomány egyik legtermékenyebb és legkényesebb munkaterülete. Különösen akkor termékeny és kényes, ha nem áll meg a stiláris fejlődés, a kifejezőeszközök mesterségbeli kérdéseinél, hanem ezeknek az élettel, a változó, fejlődő világ, a környezet körülményeivel való összefüggéseit is megkísérli nyomozni. Ha megkísérli a tudomány nyelvére lefordítani azokat a válaszokat, amelyeket a lángelme a körülötte alakuló élet kérdéseire a művészi élmény, a formálás nyelvén adott. Ilyesmit szeretnénk megkísérelni Mozart művészetének egy centrális, nagy jelentőségű korszakával kapcsolatban... Az első problémát mindjárt a címben megjelölt célkitűzés és értékelés veti fel. Milyen értelemben tekintjük tetőpontnak, delelőnek Mozart művészetében a Figaro befejezésétől az utolsó három szimfóniáig, tehát 1786 tavaszától 1788 nyaráig terjedő időszakot? Kétségtelenül nem valami abszolút, mindenoldalú értelemben. Hiszen ezzel azt állítanók, hogy az utána következő utolsó három esztendő munkásságában (Klarinét-ötös, Cost fan tutte, A varázsfuvola, Requiem!) valamiféle „hanyatlás” állna be. Nem, ennek a tetőpontnak a jellege, tartalma bővebb kifejezésre szorul, amely elkerülhetetlenül felveti a Mozart-zene egész fejlődésének, sőt teljes jelentőségének, történeti funkciójának fő kérdéseit. A francia forradalom eszmei előkészítése, a felvilágosodás egész Európát elöntő hulláma fejlődésük legkülönbözőbb állapotában érte az egyes országokat, s így a legkülönbözőbb reakciókat váltotta ki. Nem véletlen, hogy maga az ideológiai mozgalom éppen Franciaországból indult ki, itt vált a legkiélezettebbé, itt jutott megoldásra érett fázisba a polgári fejlődés és a feudális rendiség ellentéte, osztályharca. Feltűnő, hogy itt - talán éppen „az események sodra”, a rendkívül gyors érési folyamat, forradalmasodás következtében - az átalakulás igazi, mély művészi visszatükrözésére nem kerül sor. Irodalom (Beaumarchais) és zene (ez Párizsban elsősorban operát jelent ekkor) élesen és harcosan reagál a fordulatra, de szinte mindvégig csak a felszínen, tárgykör és érzésvilág átalakulásának napi aktualitásában. A történelmileg döntően újjáformálódó polgár emberi képének általánosításáig, teljességéig - ebben az időben - nem jut el. Milyen különös, hogy egy évtizeddel a forradalom kitörése előtt, Mozart ottjártakor a párizsi közízlés mennyire nem igényli ezt az általánosítást, az emberi világ teljesebbmélyebb perspektíváit a zenében, annyira nem, hogy még a művészi megérése döntő időszakát élő Mozartot is intonációs-stiláris koncessziókra készteti! Gondolunk a „párizsi” szimfónia vagy fuvola-hárfaverseny hangjának távolságára a nem közvetlenül párizsi hangversenycélokat szolgáló zongoraszonátákétól (K. 330-333). Pedig helyenként, egy-egy