Muszter örökmozgóképújság, 2004 (2. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1. szám

rohan a fertőtlenítő spray-ért. Ray megváltozásának kezdetét­­a folyamat során zárkózottsága, világtól való hideg tartózkodása oldódni kezd) szintén egy mulatságos jelenet jelzi: hosszas hezitálás után végül nem kiköpi, hanem lenyeli élete első falat hamburgerét, amiről pedig korábban az volt a sommás ítélete, hogy mérgező vacak. A Nagydumás kiscsajok rendezője, Boaz Yakin jelenetekben és képekben kommunikál, Sas Tamás szövegel. A másik gondom a filmmel koncepcionális szintű, lényegében ugyanaz, mint amit a Kontroll kapcsán írtam. Az Apám beájulnát is megpróbálják egy rózsaszínű bölcseleti selyemzsinórral átkötni. Eszerint Szarka megértené, hogy a számára nem kedves dolgokat és embereket (jelesül Barbit) is meg kell ismerni, mert így azok is megszerethetőek. Ezzel a mentalitással közelebb engedhetjük magunkhoz a külvilágot, így leszünk nyitottak. De még ehhez a rendkívül magvas gondolathoz sem elég mély a film. Sőt, tökéletesen érthetetlen, hogy Szarka a film végén miért fogadja barátnőjévé Barbit. Azt a lányt, aki folyton csak kiszúrt vele (lenyúlja a Szarkának tetsző fiúkat, sőt, megdugatta magát Szarka szexpartnerével), vagy csak éppen látványosan lesajnálta őt. Hiteltelen a film végi negédes kommentár a barátságról. De miért kellett ez az egész mondanivalósdi a filmbe?! Miért nem elég csak úgy a történet? Hallgatjuk a zenét, nézzük a szép tájakat, városokat (nagyon tetszettek az apró ötletek, például az a beállítás a Sagrada Famíliáról, melyben az építkezési daru a templom ki tudja hányadik tornyaként meredezik, vagy a fürdés a római szökőkútban, bár lehet, hogy ez utóbbit csak én képzelem utólag a filmbe), élvezzük a szellemes kommentárokat, legeltetjük a szemünket a szép nőkön és fiúkon (szintén szellemes a film enyhén fordított világa: még Barbi is kellemesen húsos, dögös csaj, szemben mondjuk a Fashion TV-n látható, nőiségben irányadó csontkollekció modellekkel, ugyanakkor a fiúk, akikért a két lány verseng feminin, kölyök Leonardo Di Caprio mutációk), röhögünk a Kern­­figurán, aki vén kecske létére szívesen megnyalná a sót, vagyis Szarkát. Miért ne lehetne egy tinifilm tinifilm? Miért kell valami ál­lételméleti maszlag hozzá? A Nagydumás kiscsajok például két karaktert állít szembe: egy laza, nemtörődöm lányt egy merev, kötöttségekhez ragaszkodóval. És még a kölcsönhatás fizikai tételének érvényesítésével sem bonyolítják a filmet, pusztán az utóbbi jellem változik meg némiképp. Egy tinikomédiában ennyi gondolatiság elég. A többi viszont legyen móka és kacagás, izgalom és feszültség stb. Tetszik az Apám beájulná-ban, hogy önérzetes, még akkor is, ha tudom, hogy az önérzetessége csupán légvár.Végül is egy film nem elhanyagolható funkciója a mítoszteremtés. Hadd érezzem magam jobban, amikor kijövök, mint amikor bementem! Arra gondolok, hogy az Apám beájulnában két kelet-európai tinilány palira veszi a mediterráneumot. Jól kihasználják, s ha kell, át is verik a hülye nyugati férfiakat. Beállnak ugyan erotikus tán­cosnőnek, de amikor összegyűlt egy kis lé­­lelécelnek. A helyzet kulcsa mindig az ő zsebükben van. Természetesen, ez egy tökéletesen hamis beállítás, ha a realitások felől nézzük a sztorit, de hát egy tinifilmnek nem is az a funkciója, hogy bemutassa a kelet-európai vendégmunkások vagy illegális prostituáltak sanyarú világát. Stilizálni kell. Álmodni merni. Említhetném a film eleji dinamikus képsort, amelynek szűk panorámáival (már-már operatőri bravúr e vizuális ellentmondás meg­valósítása), a dinamikus zene ritmusát követő gyors vágásaival úgy tűnik fel az M7-es, mintha komoly autópálya volna. Úgy nézem ezeket a megoldásokat, mint az a szerencsétlen boci szemű háziasszony a csillárja fölött elliptikus röppályát leíró Coccolino-mackót, még a szám is tátva marad a csodálkozástól. Beájulok. De hát végtére miért is ne? Miért ne mehetnének nálunk is olyan jól a dolgok, mint az Igazából szerelem Angliájában. Ez a film az angol nemzeti büszkeség önérzetes megnyilvánulása. Anglia egy nagy család. Happy House Family. Mindenki szereti a másikat. Igen, savanyú a szőlő, mert ez egy nagyon jó vígjáték. Tele egy sereg ezerszer látott, de még most is nagyon jól működő közhellyel, geggel. És nincs semmi mondanivalója! Ha csak az nem, hogy olyan jó szeretni. Még akkor is jó, ha rossz. Angol humor. Az egy kicsit rosszul esett, hogy lecikizték a portugálokat, viszont kétszer is beintettek az amcsiknak, ami jólesett. És ha már kóla helyett nagy slukkokban voltam kénytelen magamba szívni az angol nemzeti büszkeség megnyilvánulásait (I. Igazából szerelem, Kapitány és katona - A világ túlsó oldalán), egyre nagyobb várlozással tekintettem a Volt egyszer egy Mexikó nemzeti mítoszt teremtő produkciója elé. De más szempontból is nagyon vártam a filmet. Az elmúlt években nem szűkölködtünk azokban az amerikai produkciókban, ahol a legfőbb gonoszok mexikói kábítószer-kereskedők. A mitikus válaszfal a jók (egészséges amerikaiak) és rosszak (mocskos mexikóiak) között húzódik. Mit szól ehhez egy mexikói születésű, de az amerikai filmgyártás révén megasztárrá lett rendező, Robert Rodriguez? Antagonisztikusnak tűnik az ellentmondás. Hogy tud az amerikai filmmítoszokhoz úgy kapcsolódni, hogy közben nem sérti vérig honfitársait, nem csak Mexikóban, de az Egyesült Államok metropoliszainak szegénynegyedeiben sem. Hátha már unják a világ gonosza szerepkört, és nem akarnak többé genya kis kábszercsempészek lenni. Tényleg, mi lenne, ha egyszer már a mexikóiak is kihúzhatnák magukat, amikor kijönnek a moziból? Őszintén szólva nem hittem benne, hogy a méltatlanul felfújt, valójában azonban üres és unalmas Desperado rendezőjének ezt sikerülhet elérnie. Tévedtem. A nemzeti mítoszteremtés tekintetében Rodriguez lenyűgöző munkát végzett. A rendező a jó-rossz ellen­tétét a szegény-gazdag szembeállításra építi. (Ugye nem kell részletezni, hogy ez Mexikóban milyen nemzeti asszociációkat von maga után.) Az amerikai filmek emblematikus gonosz emberével, Williem Dafoe-val játszatja el az ördögi gengsztert, Barillót. Dafoe kartelltulajdonos mexikóit alakít tehát (tudjuk az amerikai filmekből, hogy az ilyen kartellek a drogkereskedelem központjai, füleltem is nagyon, miben utazik a szóban forgó gonosz ember, de csak egyszer, és nagyon hadarva halottam a „drog" szót), mégis mindenki tudja róla, hogy amerikai színész. íme hát egy amerikai­mexikói! Tovább árnyalja a kettős játékot Johnny Depp CIA-ügynök figurája. Feladata a korrupció megfékezése és a bűnösök leleplezése lenne. Ehelyett ő a saját pecsenyéjét, stílszerűen a saját chilis marhapörköltjét sütögeti. És azért kaszálja még jobban össze az amúgy is szövevényes viszonyrendszereket, hogy megszerezhesse Barillo millióit. Sands ügynök a westernfilmek individuá­lis hőseire emlékeztet. Igazi amerikai. Nyilván nem véletlenül öltöztették úgy, mint egy szaloncowboyt. A közösség céljait, amelyek megvalósítására kiképezték és Mexikóba küldték, alárendeli személyes, haszonleső érdekeinek. Ilyen egy amerikai hős. Csak amikor megvakítják, akkor áll a jó oldalra, ahol mindig is állnia kellett volna. Valahogy az az érzésem, hogy Rodriguez kedvét leli a kivájt szemű, véres szemüvegű amerikai vaksi tapogatózásának mutogatásában. (Úgy tűnik, a szemétség szemétséget szül.) De azon az alapon, hogy az ördög nem alszik, Rodriguez még ekkor is rendelt Sands ügynök mellé egy mexikói kisfiút, aki „segít” neki a jó oldalon maradni mindhalálig. Antonio Banderas megvédte Mexikót Williem Dafoe és Johnny Depp ellenében. Jóllehet az amerikaiak felett aratott győzelem leginkább metaszinten (nem a szereplők, hanem a színészek szintjén) érvényesül, Banderas joggal csókolja meg a film záróképében a mexikói zászlót. Amúgy a film még kevésbé az én ízlésem szerint való, mint a Desperado. Nagyon utáltam, de barátommá fogadtam. Úgy vagyok vele, mint Szarka Barbival. /■ | Kontroll

Next