Muszter örökmozgóképújság, 2006 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
cipő, így fest Miriam akkor is, amikor megérkezik Stone-ékhoz. A kontraszt már ekkor szembeötlő. Korunk márkanőjének stílusa látványosan elüt a Stone család otthonos, de kicsit lelakott házától. A stílusok és életfelfogások ütközése elég gyorsan bekövetkezik, és Miriam hamar megérzi, hogy neki itt nincs sok keresnivalója. Egy helyi fogadóba költözik át, hiába próbálja Everett öccse, Ben marasztalni. Miriam egyetlen emberben bízik: húgát, Julie-t kéri meg, csatlakozzon hozzá, és legyen szövetségese. Ami addig még nem állt a feje tetejére, Julie megérkezésével az is igazodik a felbolydult viszonyokhoz, s ez nem kis részben köszönhető annak a hatásnak, amit Everettből a húg megjelenése kivált. Thomas Bezucha szép lassan hagyja kiforrni a dolgokat, hagyja, hogy az érzelmek és az érzések egészen egymásnak feszüljenek, majd élve rendezői kiváltságának jogával, bebizonyítja, hogy Stone-ék nem is annyira gonoszak. Lehet, hogy kimondják, amit gondolnak, de legalább őszinték. Rendszeresen megbeszélnek olyan dolgokat, mint a füvezés, a szüzesség elvesztése vagy Miriam személye. Nem rejtik véka alá a véleményüket, nyíltan kimondják, nem olyan lányt képzeltek elsőszülött fiúk mellé, aki „teljesen álszent és merev, mint egy fakeret”. S miközben kacagunk sértéseiken, cikis megjegyzéseiken, rá kell jönnünk, hogy mi sem lennénk különbek. Hogy minden családban vannak Benek, olyan almák, melyek a lehető legmesszebb estek a (család) fától, kiszámíthatatlanok, szertelenek, egyszóval lúzerek. Aztán vannak Amyk. Amy a fiatalabbik húg, szenvedélyes, szókimondó, aki természetes szépségét teljes közönnyel, sőt némi agresszióval viseli, olyan antinő típus, amazon beütéssel. Miriam iránt érzett ellenszenvét még csak nem is titkolja, nyíltan és őszintén nekiszegezi, mennyire utálja ezt a típust. És bennünk lakozik Ted és Sybil Stone is, illetve szeretnénk, ha bennünk lakozna. Elismerésre méltó, ahogy a súlyos beteg asszony a problémáját kezeli, nem csinál belőle ügyet, tudomásul veszi, hogy születünk és meghalunk. A lényeg számára, hogy a közte lévő időszakot szeretetben töltsük el. És ha akarjuk, megláthatjuk ezt a szeretetet a filmben - Stone-ék minden csipkelődése és ugratása ellenére, ezt a nagyon mélyről jövő szeretetet. A film egyik legszebb jelenete, mikor Sybil mellé bújik a férje, nem számít az a seb az asszony mellén, csak az, hogy ők mennyire közel vannak egymáshoz. És szeretet nélkül Stone-ék nem tudnák elfogadni nemcsak azt, hogy az egyik fiúk homoszexuális, de azt sem, hogy a színes bőrű barátjával örökbe fogadott egy fekete kisfiút. Mert életelvük, a szeretet mindent elmos - mindegy, mennyi szomorúsággal, fintorral, különcséggel teli az élet. Miriamnak ezt kell megtanulnia, fel kell ismernie saját hibáit, rá kell jönnie, mennyire rugalmatlan, makacs és nehézkes, és hogy nem minden a mézesmázos, puccos forma. Nemcsak az a feladata, hogy szembenézzen önmagával, hanem az is, hogy elfogadjon - feltétel nélkül - másokat. Erre egyedül Sybil tudja megtanítani, aki mindig önmaga. Ha úgy esik jól, egész nap lestrapált köntösében mászkál, hisz a külső mellékes, csak az számít, ami belül van, ami belülről jön. Ha belegondolok, Thomas Bezucha édes-kedves vígjátéka még tanulságos is lehet. S bár a film egy-egy jelenete néhol olyan, mint egy túlszínezett mesekönyv - csillogó-villogó teljes díszében pompázó karácsonyfa -, aminek azért ott van a végén a mesék főeleme, az emberekről embereknek szóló tanulság. A hetedik nap Úgy szól az írás, Isten hat nap alatt megteremtette a világot, majd a hetedik nap megpihent. A hetedik napon nem foglalkozott avval, mi történik az emberekkel, mit művelnek egymással, így a hetedik napon szörnyű dolgok történtek. Hogy mi történt 1990. augusztus 26-án éjszaka egy kis spanyol községben? Hogy mi történt azon a bizonyos hetedik napon? Arról a mai Spanyolország bűnügyi történetének egyik legtragikusabb epizódja szól. Ezeken alapszik Carlos Saura filmje. Bár a filmterv megszületésekor azzal vádolták Saurát, hogy újraéleszti a „Sötét Spanyolország” elméletét, és befolyásos emberek mindent elkövettek, hogy leállítsák a forgatási előkészületeket, a rendező tartotta magát eredeti terveihez. A hetedik nap nem dokumentumfilm, hiszen szabadon építkezik az eseményekből, a legcsekélyebb utalást sem tesz arra a községre, arra a tartományra, ahol a véres tragédia lezajlott. Ahogy jó néhány korábbi filmjében, A hetedik napban is az erőszak, a gyűlölet és a halál foglalkoztatta a rendezőt. Ebben a történetben is a minden kontroll nélkül elszabaduló erőszak kialakulásának folyamata érdekli. Hiszen tudomásul kell vennünk, hogy az erőszak nem köthető helyhez, időhöz, nincs tere, ideje, az erőszak univerzális. Nap mint nap olvashatunk, hallhatunk emberhez nem méltó, szinte vadállati tettekről, családon belüli vagy családok közötti viszályokról, leszámolásokról. A Jiménez és a Fuentes család közt régóta véres ellentétek feszülnek. Az ellenségeskedés abban az időben kezdődött, amikor Amadeo Jiménez és Luciana Fuentes rövid ideig együtt jártak. Miután szakítottak, a két család viszálya, amelyet eredetileg egymással szomszédos földjeik határainak kijelölése robbantott ki, mind jobban elvadul, s a község utcáin elszabadul az erőszak. Isabel Jiménez tizenöt éves, miközben épp első szerelmét éli át, meg akarja ismerni e gyűlölet gyökerét, amely kis híján árvává tette. Kedvese, Chino segítségével lassanként felfejti ezt a bosszúvágy és rivalizálás táplálta sötét szövevényt, amely egész családja jövőjét fenyegeti. Isabel apránként összerakosgatja a mozaikokat. A szövevényt csak tovább bonyolítja a Fuentes fivérek ádáz gyűlölete a Jiménez család és a község összes lakosa iránt, akik arra kényszerítették őket, hogy másik faluba költözzenek. A gyűlölet egyre jobban kezd tervet forralni fejükben, s felkészülnek a végső leszámolásra, ami a kis falut azon a bizonyos napon szinte pokollá változtatta. A film azt beszéli el, hogyan lehet viszályt provokálni barátok és testvérek között egy kis közösségben, hogyan lehet eljutni a gyűlöletig, az agresszivitásig, a brutalitásig. Szinte pontos látleletet kapunk az emberi indulatok mélységéről, arról, milyen okok taszíthatják az embert az erőszak és az önrombolás felé. A film a legapróbb részletekig pontos és hiteles: a zárt világ hangulati elemei erőteljes képet adnak az elmaradottságba, irracionalitásba süllyedt magatartásról. Jiménezék megjelenítésekor a kép mindig sötét és homályos, ami finom utalás a velük született terheltségre, a bennük lakozó vadállati bosszúszomjra. Az erőszakért mindkét család egyaránt felelős, az erőszak kétoldalú. A Fuentes család sem maga a megtestesült ártatlanság, láthatjuk az ő megszállott őrültségüket is, amelybe fokozatosan süllyedtek bele az évek során. Láthatjuk annak a mechanizmusát, hogy egyetlen megbomlott elme - az elhagyott nő dühe - hogyan képes ezzel a gyűlölettel az egész családot megfertőzni. Laura mesteri ábrázolása a film végén éri el a csúcspontját, a vasárnapi ünneplőbe öltözött falucska főterén bekövetkezett mészárlásban. Nem használ erőszakos effektusokat; egyszerűen és tömören, lassított felvételek nélkül mutatja be az öldöklést. A képek ereje, a látvány önmagáért beszél, nem kellenek hatásvadász eszközök, hogy megdöbbentsenek. Laura analizál, az erőszak okait, a folyamatot tápláló dühöt és gyűlöletet vizsgálja. Azokat az okokat, melyek oda vezettek, hogy a gyilkosok nemcsak a családot, hanem az egész közösséget ellenségüknek tekintik. Vajon szükségszerű volt, hogy a hetedik napon bekövetkezzen a tragédia? Erre az írás sem ad választ. A hetedik napon Isten megpihent, de ez azt jelenti, hogy egyúttal magára hagyta az embert, elvette róla óvó tekintetét? S hagyta, hogy a szeretet helyét a gyűlölet váltsa fel? És így tudomásul vette, hogy az alkotó ember helyét átvette a pusztító? Ágnes öcsénk Családi drámák, viszályok. Létezik olyan, hogy könynyed családi dráma? Kell, hogy létezzen, különben nem tudom hova tenni Oskar Roehler filmjét. A német rendező három fivér történetét meséli el, három különböző életstílusra koncentrál, így három különböző szemszögből mutatja be a mai német valóságot. Hans-Jörg, Werner és Agnes szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra, bolondos öregapjukat, magánéleti válságaikat és e kettő szoros összefüggéséből adódó problémáikat kivéve. Hans-Jörg noha csak egy szende könyvtárosnak tűnik, beteges szexuális kielégületlenségben szenved. Hiába jár terápiára szexmániákusok közé, állandó önkielégülési vágya és a nők iránti mámorérzete csillapíthatatlan. Élete azonban gyökeresen megváltozik, amint dühétől megszabadul, és csak a libidóinak élhet... Werner a politikai életben sokkal sikeresebb, mint