Muszter örökmozgóképújság, 2006 (4. évfolyam, 1-12. szám)

2006-01-01 / 1. szám

cipő, így fest Miriam akkor is, amikor megérkezik Stone-ékhoz. A kontraszt már ekkor szembeötlő. Ko­runk márkanőjének stílusa látványosan elüt a Stone család otthonos, de kicsit lelakott házától. A stílusok és életfelfogások ütközése elég gyorsan bekövetkezik, és Miriam hamar megérzi, hogy neki itt nincs sok keres­nivalója. Egy helyi fogadóba költözik át, hiába próbál­ja Everett öccse, Ben marasztalni. Miriam egyetlen em­berben bízik: húgát, Julie-t kéri meg, csatlakozzon hoz­zá, és legyen szövetségese. Ami addig még nem állt a feje tetejére, Julie megérkezésével az is igazodik a fel­­bolydult viszonyokhoz, s ez nem kis részben köszönhe­tő annak a hatásnak, amit Everettből a húg megjelené­se kivált. Thomas Bezucha szép lassan hagyja kiforrni a dolgokat, hagyja, hogy az érzelmek és az érzések egé­szen egymásnak feszüljenek, majd élve rendezői kivált­ságának jogával, bebizonyítja, hogy Stone-ék nem is annyira gonoszak. Lehet, hogy kimondják, amit gon­dolnak, de legalább őszinték. Rendszeresen megbeszél­nek olyan dolgokat, mint a füvezés, a szüzesség elvesz­tése vagy Miriam személye. Nem rejtik véka alá a véle­ményüket, nyíltan kimondják, nem olyan lányt képzel­tek elsőszülött fiúk mellé, aki „teljesen álszent és me­rev, mint egy fakeret”. S miközben kacagunk sértései­ken, cikis megjegyzéseiken, rá kell jönnünk, hogy mi sem lennénk különbek. Hogy minden családban van­nak Benek, olyan almák, melyek a lehető legmesszebb estek a (család) fától, kiszámíthatatlanok, szertelenek, egyszóval lúzerek. Aztán vannak Amyk. Amy a fiatalab­bik húg, szenvedélyes, szókimondó, aki természetes szépségét teljes közönnyel, sőt némi agresszióval viseli, olyan antinő típus, amazon beütéssel. Miriam iránt ér­zett ellenszenvét még csak nem is titkolja, nyíltan és őszintén nekiszegezi, mennyire utálja ezt a típust. És bennünk lakozik Ted és Sybil Stone is, illetve szeret­nénk, ha bennünk lakozna. Elismerésre méltó, ahogy a súlyos beteg asszony a problémáját kezeli, nem csinál belőle ügyet, tudomásul veszi, hogy születünk és meg­halunk. A lényeg számára, hogy a közte lévő időszakot szeretetben töltsük el. És ha akarjuk, megláthatjuk ezt a szeretetet a filmben - Stone-ék minden csipkelődése és ugratása ellenére­­, ezt a nagyon mélyről jövő szere­tetet. A film egyik legszebb jelenete, mikor Sybil mellé bújik a férje, nem számít az a seb az asszony mellén, csak az, hogy ők mennyire közel vannak egymáshoz. És szeretet nélkül Stone-ék nem tudnák elfogadni nem­csak azt, hogy az egyik fiúk homoszexuális, de azt sem, hogy a színes bőrű barátjával örökbe fogadott egy fe­kete kisfiút. Mert életelvük, a szeretet mindent elmos - mindegy, mennyi szomorúsággal, fintorral, különcség­gel teli az élet. Miriamnak ezt kell megtanulnia, fel kell ismernie saját hibáit, rá kell jönnie, mennyire rugalmat­lan, makacs és nehézkes, és hogy nem minden a mézes­mázos, puccos forma. Nemcsak az a feladata, hogy szembenézzen önmagával, hanem az is, hogy elfogad­jon - feltétel nélkül - másokat. Erre egyedül Sybil tudja megtanítani, aki mindig önmaga. Ha úgy esik jól, egész nap lestrapált köntösében mászkál, hisz a külső mellé­kes, csak az számít, ami belül van, ami belülről jön. Ha belegondolok, Thomas Bezucha édes-kedves vígjátéka még tanulságos is lehet. S bár a film egy-egy jelenete néhol olyan, mint egy túlszínezett mesekönyv - csillo­­gó-villogó teljes díszében pompázó karácsonyfa -, ami­nek azért ott van a végén a mesék főeleme, az emberek­ről embereknek szóló tanulság. A hetedik nap Úgy szól az írás, Isten hat nap alatt megteremtette a vi­lágot, majd a hetedik nap megpihent. A hetedik napon nem foglalkozott avval, mi történik az emberekkel, mit művelnek egymással, így a hetedik napon szörnyű dol­gok történtek. Hogy mi történt 1990. augusztus 26-án éjszaka egy kis spanyol községben? Hogy mi történt azon a bizonyos hetedik napon? Arról a mai Spanyol­­ország bűnügyi történetének egyik legtragikusabb epi­zódja szól. Ezeken alapszik Carlos Saura filmje. Bár a filmterv megszületésekor azzal vádolták Saurát, hogy újraéleszti a „Sötét Spanyolország” elméletét, és befo­lyásos emberek mindent elkövettek, hogy leállítsák a forgatási előkészületeket, a rendező tartotta magát eredeti terveihez. A hetedik nap nem dokumentum­film, hiszen szabadon építkezik az eseményekből, a leg­csekélyebb utalást sem tesz arra a községre, arra a tar­tományra, ahol a véres tragédia lezajlott. Ahogy jó né­hány korábbi filmjében, A hetedik napban is az erő­szak, a gyűlölet és a halál foglalkoztatta a rendezőt. Ebben a történetben is a minden kontroll nélkül elsza­baduló erőszak kialakulásának folyamata érdekli. Hi­szen tudomásul kell vennünk, hogy az erőszak nem köt­hető helyhez, időhöz, nincs tere, ideje, az erőszak uni­verzális. Nap mint nap olvashatunk, hallhatunk ember­hez nem méltó, szinte vadállati tettekről, családon be­lüli vagy családok közötti viszályokról, leszámolások­ról. A Jiménez és a Fuentes család közt régóta véres el­lentétek feszülnek. Az ellenségeskedés abban az időben kezdődött, amikor Amadeo Jiménez és Luciana Fuentes rövid ideig együtt jártak. Miután szakítottak, a két család viszálya, amelyet eredetileg egymással szom­szédos földjeik határainak kijelölése robbantott ki, mind jobban elvadul, s a község utcáin elszabadul az erőszak. Isabel Jiménez tizenöt éves, miközben épp el­ső szerelmét éli át, meg akarja ismerni e gyűlölet gyö­kerét, amely kis híján árvává tette. Kedvese, Chino se­gítségével lassanként felfejti ezt a bosszúvágy és rivali­zálás táplálta sötét szövevényt, amely egész családja jö­vőjét fenyegeti. Isabel apránként összerakosgatja a mo­zaikokat. A szövevényt csak tovább bonyolítja a Fuentes fivérek ádáz gyűlölete a Jiménez család és a község összes lakosa iránt, akik arra kényszerítették őket, hogy másik faluba költözzenek. A gyűlölet egyre jobban kezd tervet forralni fejükben, s felkészülnek a végső leszámolásra, ami a kis falut azon a bizonyos na­pon szinte pokollá változtatta. A film azt beszéli el, ho­gyan lehet viszályt provokálni barátok és testvérek kö­zött egy kis közösségben, hogyan lehet eljutni a gyűlö­letig, az agresszivitásig, a brutalitásig. Szinte pontos látleletet kapunk az emberi indulatok mélységéről, ar­ról, milyen okok taszíthatják az embert az erőszak és az önrombolás felé. A film a legapróbb részletekig pontos és hiteles: a zárt világ hangulati elemei erőteljes képet adnak az elmaradottságba, irracionalitásba süllyedt magatartásról. Jiménezék megjelenítésekor a kép min­dig sötét és homályos, ami finom utalás a velük szüle­tett terheltségre, a bennük lakozó vadállati bosszú­­szomjra. Az erőszakért mindkét család egyaránt fele­lős, az erőszak kétoldalú. A Fuentes család sem maga a megtestesült ártatlanság, láthatjuk az ő megszállott őrültségüket is, amelybe fokozatosan süllyedtek bele az évek során. Láthatjuk annak a mechanizmusát, hogy egyetlen megbomlott elme - az elhagyott nő dühe - ho­gyan képes ezzel a gyűlölettel az egész családot megfer­tőzni. Laura mesteri ábrázolása a film végén éri el a csúcspontját, a vasárnapi ünneplőbe öltözött falucska főterén bekövetkezett mészárlásban. Nem használ erő­szakos effektusokat; egyszerűen és tömören, lassított felvételek nélkül mutatja be az öldöklést. A képek ere­je, a látvány önmagáért beszél, nem kellenek hatásva­dász eszközök, hogy megdöbbentsenek. Laura analizál, az erőszak okait, a folyamatot tápláló dühöt és gyűlö­letet vizsgálja. Azokat az okokat, melyek oda vezettek, hogy a gyilkosok nemcsak a családot, hanem az egész közösséget ellenségüknek tekintik. Vajon szükségszerű volt, hogy a hetedik napon bekövetkezzen a tragédia? Erre az írás sem ad választ. A hetedik napon Isten meg­pihent, de ez azt jelenti, hogy egyúttal magára hagyta az embert, elvette róla óvó tekintetét? S hagyta, hogy a szeretet helyét a gyűlölet váltsa fel? És így tudomásul vette, hogy az alkotó ember helyét átvette a pusztító? Ágnes öcsénk Családi drámák, viszályok. Létezik olyan, hogy köny­­nyed családi dráma? Kell, hogy létezzen, különben nem tudom hova tenni Oskar Roehler filmjét. A német ren­dező három fivér történetét meséli el, három különbö­ző életstílusra koncentrál, így három különböző szem­szögből mutatja be a mai német valóságot. Hans-Jörg, Werner és Agnes szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra, bolondos öregapjukat, magánéleti válságai­kat és e kettő szoros összefüggéséből adódó problémá­ikat kivéve. Hans-Jörg noha csak egy szende könyvtáros­nak tűnik, beteges szexuális kielégületlenségben szen­ved. Hiába jár terápiára szexmániákusok közé, állandó önkielégülési vágya és a nők iránti mámorérzete csilla­píthatatlan. Élete azonban gyökeresen megváltozik, amint dühétől megszabadul, és csak a libidóinak él­het... Werner a politikai életben sokkal sikeresebb, mint

Next