Muszter örökmozgóképújság, 2007 (5. évfolyam, 1-12. szám)
2007-01-01 / 1. szám
_______________________________________________________________január MUSZTER Szerkesztői rovat * * * # értünk, az egyén, az emberi lét méltóságáért küzd. Ha már az életben nem vagyunk szabadok, legalább hadd választhassuk szabadon a halált. A vasárnap este kicsit zűrösre sikeredett. De így is legalább bele tudtam nézni Sidney Lumet 1961-es O’Neill-adaptációjába (m2). Hosszú út az éjszakába. Nem tudott teljességgel felidéződni bennem a darab. A számára kihasított idő alatt inkább azon gondolkodhattam el, mennyire lehet ma még izgalmas egy effajta modern lélekfeltárulkozó kamaradráma. Nem Lumet vállaltan színpadias, színészközpontú rendezésének fényében, hiszen Katherine Hepburn és a többiek játéka nagy élmény. Hanem úgy általában. Pár hete álomminőségű DVD-n tárult elém Bergman nagyjából ugyanekkor készült műve, a Tükör által homályosan. A kérdés ugyanez volt. Mert itt már nem az emberi lélek kiismerhetetlen rejtelmességének jelzéséről van szó, amelyet például Csehov cselekménytelen folyamatként érzékeltetett. Ellenkezőleg, a drámai feszültségben kitörő intenzív lelkizés nem csupán indulatok levezetése: hevült boncolgatásaival az ember igazi énjének feltárására tör. Válaszokat ad, mert hisz a kielemezhető, tiszta igazságban. Kétségtelen, hogy mindezzel a művészet felszabadító erejű szemléletformáló szerepet játszott valamikor. De úgy tűnik, a jelenkor számára, remélhetően azért, mert árnyaltabban közelít a belső világhoz, a sok igazság, amelyet a szereplők egymás és önmaguk fejéhez vágnak, valahogy naivan tudálékosnak hangzik. Velünk, kritikusokkal, „műértőkkel” is hasonló a helyzet. Egy élményszerű találkozásból kiindulva megpróbáljuk megfejteni más szövegét, személyiségét. És aztán annyi harsány badarságot állapítunk meg, ami utólag olvasva már számunkra is szégyen. A kazettára fölvett filmmel kapcsolatban viszont aligha lehetne tévedni. A görög Menyasszonyok annyiról szólt, amennyiről szólt (Duna). A múlt század első felében, egy nagy emigrációs hullám idején amerikai görögök hirdetések útján vásárolnak feleséget az anyaországból. Bevándorlási ügynökök közvetítésével több tucat megrendelt nő indul hozzájuk egy hajón. Köztük van Niki is, akin egy hétlányos nagycsalád adott túl. Lényegében feláldozták, de a szigorú hagyományok mégis elhitetik vele, hogy családja becsületét őrzi. Egy szerelmi élmény ugyan elfogadtatja vele a kitörés értelmét, de aztán mégis inkább a tradíció nemes kötelékeit választja.Eszembe jut róla egy halk, törékeny nő, akit mellém ültettek egy keleti kultúrájú városban rendezett vacsorán.. Láttam, hogy ő is idegenkedik a zajosan kötelező mulatozástól, és megszólítottam: - Menjünk ki innen. Szemérmesen lesütötte a szemét, és csendes mosollyal csak ennyit mondott: Később. - A „később” soha nem jött el.) A hajó megérkezik New Yorkba, és a görög hajadon odalép a nevét kiáltozó idegen férfi elé: - Niki vagyok. A hétköznapok már kissé szürkébben, szinte egyeztetési nehézségek nélkül teltek. Hétfőn az m2 az 1977-es Csoportkép hölggyel című filmet sugározta, amelyet Heinrich Böll írása alapján készített az akkoriban igen ismert jugoszláv rendező, Aleksandar Petrovic. Jó szándékú antifasiszta „vendégmunka” az önvizsgálat lázában égő németeknek. Kedden Bajnokok Ligája - pihenőnap. Szerda este viszont érdekes filmtörténeti utazásra hívott a Duna TV. Az Asszony a tóban került adásba. A filmet 1947-ben forgatta Robert Mont gomery, Chandler krimije alapján. Bizo nyos értelemben egy kísérletről van szó. A rendező végig a magánnyomozó, Marlowe szemszögéből, szubjektív kameraállásból láttatja az eseményeket. Hozzá, azaz hozzánk beszélnek az emberek, mi pásztázzuk a helyszíneket, mi kapjuk és adjuk az ütéseket. Az elképzelés technikailag bravúrosan van megoldva. Jó ritmusban zajlanak a fej-, kéz- és testmozdulatok, „saját arcunk” is felvillan egy-egy tükörben. A kezdeti idegenkedés után sikerül azonosulnunk a felvevőgéppel és belebújnunk más bőrébe. Csak hát mégis egy bűnügyi történetről van szó, amelyben a szereplőknek nincs igazi belső dimenziójuk. Pontos vagy félrevezető információkat adnak, őszinték vagy hazudnak, de nagyon keveset árulhatnak el önmagukról, mert alapvetően üres sztereotípiák. Emlékezzünk, milyen lebilincselő volt, mikor Halász Péter egyetlen premier plánban adott elő egy monodrámát. Neki azonban Sade márkit kellett alakítania. Mindegy, jön a csütörtök, munkával, apasággal. Este pedig már egy újabb spanyol filmre lehet ráhangolódni. Én azért inkább fölvettem, és pénteken néztem meg. Te vagy az egyetlen (gyártás éve: 2000, rendező: Jose Luis Garcia, Duna), ízlésesen megcsinált, rezdülően-rezdítően érzelmes, markánsan haladó szellemű, szeretni való mű. Nagyon szépen teremti meg a depreszsziós hullámzások reménykedő-reményvesztő hangulatát. A jómódban élő Julia ellátogat vidéki házába, hogy feldolgozza szerelmének - politikai hátterű - elvesztését. Ismerős motívum, csak ezúttal az erőt adó közeg is tele van egyéni fájdalmakkal, és segítő együttérzésre szorul. A korlátoltnak tűnő pap például attól rándul hithű görcsökbe, mert már tisztában van a világi gondolkodás igazságaival, amelyek azonban élete értelmetlenségére világítanak rá. A szabadelvű tanárt azonnal elvarázsolja a gazdagság városi kifinomultsága, bármilyen felszínes legyen is az. Júliának tett félénk szerelmi vallomásában vállalni próbálja, hogy kisember, pedig éppen ettől szenved. Nem csoda, hiszen civilizációnk törvényszerűen termeli ki ezt a komplexust az emberek társadalmi értékének, hasznosságának állandó méregetésével, rangsorolásával. Pedig ha valahol, hát éppen ezen a szinten egyenértékű minden ember. Szombaton felborult a csatornák programja. Elmaradtak, megváltoztak, más időpontra kerültek a műsorok. Puskás Ferencet temettük. Kiváló labdarúgó volt, akit a nemzet nevében valakik, valamiért szentté akartak avatni. Ennyi. Puskás meghalt. Nyugodjon ő is békében, akárcsak a többi ismert és ismeretlen ember a földön. * Vasárnap ismét készenlétbe kellett helyezni a videót a biztonságos választáshoz. A hivatalos változat című argentin filmet helyeztem közvetlenül emlékezetembe az m2-ről. Luis Puenzo 1985-ös munkája jellegzetes ráeszmélés-történet. Hőse egy konzervatív szellemű tanárnő, aki magasabb hivatali körökben dolgozó férjével egy örökbe fogadott kislányt nevel. A háttérben zajló politikai eseményekről, a falklandi vereségről, a Videla-juntáról csak a hivatalosan képviselt álláspontok szintjén óhajt tudni. Nem tűri tanítványai lázadozó hangját, kitér ismerőseinek célzásai, férje puritán családjának kitörései elől. Ám barátnője elbeszélései után kiderül számára, hogy nevelt kislánya eltűntnek nyilvánított emberek börtönben született gyermeke, egy azok közül, akiket a rezsim „nagylelkűen” szétosztogatott. Ezek után nincs már visszaút az elnyomó, korrupt rendszer nyugodt, biztonságos hétköznapjaiba. A tanárnő fájdalommal búcsúzik férjétől, eddigi önmagától. Ismerősen szép, visszafogott, emberi hangú film. Mintha már láttam volna, csak elfelejtettem. De miért felejtettem el? Miért nem tudom, hogy láttam-e már vagy sem? És lassan rájövök: egy hétig lényegében egy filmfesztiválon voltam. Én küldtem oda magam, nem a tévé csábított magához, nem a filmnézés igazi, közvetlen öröme tért vissza az életembe. A fesztiválok filmek közé zárnak, és rákényszerítenek, hogy értékekre leljünk, mert különben megfulladunk. De ha visszatérünk a külső levegőáramlásba, elmosódik, tovatűnik mindez. Mert azért a legtöbb film, még ha szép is, inkább csak ismétel formákat, hangulatokat, gondolatokat. Megerősít sok mindenben, de csak nagyon ritkán fedeztet fel új dolgokat. Szeretnék hát minél gyorsabban túllenni a „záróvetítésen”. Pedig egy vélhetően fajsúlyos mű, Theo Angelopulosz könynyező mezője vár rám. Csendesen kitartva bomlik szét előttem a múlt századi Görögország. Vázlatos történet köti össze a csak panorámázással vagy sínen bejárható költői tablókat. Színesre tépett falak, sáros, víz áztatta partok, elmerülő házak, gyászoló evezőcsapások, véresen száradó lepedők, vonagló testek, zokogó asszonyok zenéje. A mindig is legszabadabban formálható, tarka lepusztultság. Poétikus film a fájdalomról, a fájdalom érzése nélkül. Minden kornak vannak hivatásos nagy művészei. Feloldják a hiányérzetet, betöltenek minden űrt, életben tartják az éppen kimerült szellemet. Miattuk is érdemes tévét nézni, de most elég volt. Az időjelzőt kezdem figyelni. Mennyi van még hátra, mikor lesz már vége. Dosztojevszkij az alábbi szavakkal zárja A Karamazov testvérek előszavát: „...vannak olyan finom lelkű olvasók, akik okvetlenül végig akarják olvasni a könyvet, hogy ne tévedjenek elfogulatlan véleményükben; ilyen például minden orosz kritikus. Hát épp az ilyenekkel szemben könnyebbül meg mégis a szívem: minden gondosságuk és lelkiismeretességük ellenére is a legjobb jogcímet kínálom nekik arra, hogy a történet első epizódjánál abbahagyják a regényt. Nos, hát ennyi az egész előszó. Teljességgel elismerem, hogy fölösleges, de ha már megírtam, csak hadd maradjon! Most pedig térjünk a tárgyra!” A Muszter szerkesztősége esszépályázatot hirdet az alábbi témakörökben: 1. Irány a falu! (a Bor, mámor, Provence című film kapcsán) 2. Mítoszteremtés akciófilmmel (a Szabadság, szerelem című film kapcsán) 3. Szabadság, szerelem (a Tűzveszély című film kapcsán) A pályaműveket 7-8 ezer karakter (szóközökkel) terjedelemben várjuk. A szerkesztőség díjazza a legjobbnak ítélt munkákat 1. díj: 30 000 Ft 2. díj: 20 000 Ft 3. díj: 15 000 Ft és az írás(oka)t közli is. Leadási határidő 2007. február 11. Eredményhirdetés: a 2007. március 1-jén megjelenő számunkban. A szövegeket a szerkesztőség e-mail címére (tanner.gabor@ella.hu), illetve postacímére (Magyar Nemzeti Filmarchívum - Muszter 1021 Budapest, Budakeszi út 51/e) egyaránt várjuk. Muszter-szerkesztőség