Muszter örökmozgóképújság, 2007 (5. évfolyam, 1-12. szám)

2007-01-01 / 1. szám

_______________________________________________________________január MUSZTER Szerkesztői rovat * * * # értünk, az egyén, az emberi lét méltósá­gáért küzd. Ha már az életben nem va­gyunk szabadok, legalább hadd választ­hassuk szabadon a halált. A vasárnap este kicsit zűrösre sikere­dett. De így is legalább bele tudtam néz­ni Sidney Lumet 1961-es O’Neill-adap­­tációjába (m2). Hosszú út az éjszakába. Nem tudott teljességgel felidéződni bennem a darab. A számára kihasított idő alatt inkább azon gondolkodhattam el, mennyire lehet ma még izgalmas egy effajta modern lélekfeltárulkozó kama­radráma. Nem Lumet vállaltan színpa­dias, színészközpontú rendezésének fé­nyében, hiszen Katherine Hepburn és a többiek játéka nagy élmény. Hanem úgy általában. Pár hete álomminőségű DVD-n tárult elém Bergman nagyjából ugyanekkor készült műve, a Tükör által homályosan. A kérdés ugyanez volt. Mert itt már nem az emberi lélek kiis­merhetetlen rejtelmességének jelzéséről van szó, amelyet például Csehov cselek­­ménytelen folyamatként érzékeltetett. Ellenkezőleg, a drámai feszültségben ki­törő intenzív lelkizés nem csupán indu­latok levezetése: hevült boncolgatásai­val az ember igazi énjének feltárására tör. Válaszokat ad, mert hisz a kielemez­hető, tiszta igazságban. Kétségtelen, hogy mindezzel a művészet felszabadító erejű szemléletformáló szerepet játszott valamikor. De úgy tűnik, a jelenkor szá­mára, remélhetően azért, mert árnyal­tabban közelít a belső világhoz, a sok igazság, amelyet a szereplők egymás és önmaguk fejéhez vágnak, valahogy nai­van tudálékosnak hangzik. Velünk, kriti­kusokkal, „műértőkkel” is hasonló a helyzet. Egy élményszerű találkozásból kiindulva megpróbáljuk megfejteni más szövegét, személyiségét. És aztán annyi harsány badarságot állapítunk meg, ami utólag olvasva már számunkra is szégyen. A kazettára fölvett filmmel kapcsolatban viszont aligha lehetne té­vedni. A görög Menyasszonyok annyiról szólt, amennyiről szólt (Duna). A múlt század első felében, egy nagy emigrációs hullám idején amerikai görögök hirdeté­sek útján vásárolnak feleséget az anya­országból. Bevándorlási ügynökök köz­vetítésével több tucat megrendelt nő in­dul hozzájuk egy hajón. Köztük van Niki is, akin egy hétlányos nagycsalád adott túl. Lényegében feláldozták, de a szigo­rú hagyományok mégis elhitetik vele, hogy családja becsületét őrzi. Egy sze­relmi élmény ugyan elfogadtatja vele a kitörés értelmét, de aztán mégis inkább a tradíció nemes kötelékeit választja.­­Eszembe jut róla egy halk, törékeny nő, akit mellém ültettek egy keleti kul­túrájú városban rendezett vacsorán.. Láttam, hogy ő is idegenkedik a zajosan kötelező mulatozástól, és megszólítot­tam: - Menjünk ki innen. Szemérmesen lesütötte a szemét, és csendes mosollyal csak ennyit mondott: Később. - A „ké­sőbb” soha nem jött el.) A hajó megér­kezik New Yorkba, és a görög hajadon odalép a nevét kiáltozó idegen férfi elé: - Niki vagyok. A hétköznapok már kissé szürkébben, szinte egyeztetési nehézségek nélkül teltek. Hétfőn az m2 az 1977-es Cso­portkép hölggyel című filmet sugároz­ta, amelyet Heinrich Böll írása alapján készített az akkoriban igen ismert jugo­szláv rendező, Aleksandar Petrovic. Jó szándékú antifasiszta „vendégmunka” az önvizsgálat lázában égő németek­nek. Kedden Bajnokok Ligája - pihenő­nap. Szerda este viszont érdekes film­­történeti utazásra hívott a Duna TV. Az Asszony a tóban került adásba. A filmet 1947-ben forgatta Robert Mont­­ gomery, Chandler krimije alapján. Bizo­ nyos értelemben egy kísérletről van szó. A rendező végig a magánnyomozó, Marlowe szemszögéből, szubjektív ka­meraállásból láttatja az eseményeket. Hozzá, azaz hozzánk beszélnek az em­berek, mi pásztázzuk a helyszíneket, mi kapjuk és adjuk az ütéseket. Az elképze­lés technikailag bravúrosan van meg­oldva. Jó ritmusban zajlanak a fej-, kéz- és testmozdulatok, „saját arcunk” is felvillan egy-egy tükörben. A kezdeti idegenkedés után sikerül azonosulnunk a felvevőgéppel és belebújnunk más bő­rébe. Csak hát mégis egy bűnügyi törté­netről van szó, amelyben a szereplők­nek nincs igazi belső dimenziójuk. Pon­tos vagy félrevezető információkat ad­nak, őszinték vagy hazudnak, de na­gyon keveset árulhatnak el önmaguk­ról, mert alapvetően üres sztereotípiák. Emlékezzünk, milyen lebilincselő volt, mikor Halász Péter egyetlen premier plánban adott elő egy monodrámát. Neki azonban Sade márkit kellett alakí­tania. Mindegy, jön a csütörtök, mun­kával, apasággal. Este pedig már egy újabb spanyol filmre lehet ráhangolód­ni. Én azért inkább fölvettem, és pénte­ken néztem meg. Te vagy az egyetlen (gyártás éve: 2000, rendező: Jose Luis Garcia, Duna), ízlésesen megcsinált, rezdülően-rezdítően érzelmes, markán­san haladó szellemű, szeretni való mű. Nagyon szépen teremti meg a depresz­­sziós hullámzások reménykedő-remény­­vesztő hangulatát. A jómódban élő Julia ellátogat vidéki házába, hogy fel­dolgozza szerelmének - politikai hátte­rű - elvesztését. Ismerős motívum, csak ezúttal az erőt adó közeg is tele van egyéni fájdalmakkal, és segítő együttér­zésre szorul. A korlátoltnak tűnő pap például attól rándul hithű görcsökbe, mert már tisztában van a világi gondol­kodás igazságaival, amelyek azonban élete értelmetlenségére világítanak rá. A szabadelvű tanárt azonnal elvarázsol­ja a gazdagság városi kifinomultsága, bármilyen felszínes legyen is az. Júliának tett félénk szerelmi vallomásá­ban vállalni próbálja, hogy kisember, pedig éppen ettől szenved. Nem csoda, hiszen civilizációnk törvényszerűen ter­meli ki ezt a komplexust az emberek társadalmi értékének, hasznosságának állandó méregetésével, rangsorolásá­val. Pedig ha valahol, hát éppen ezen a szinten egyenértékű minden ember. Szombaton felborult a csatornák prog­ramja. Elmaradtak, megváltoztak, más időpontra kerültek a műsorok. Puskás Ferencet temettük. Kiváló labdarúgó volt, akit a nemzet nevében valakik, va­lamiért szentté akartak avatni. Ennyi. Puskás meghalt. Nyugodjon ő is béké­ben, akárcsak a többi ismert és ismeret­len ember a földön. * Vasárnap ismét készenlétbe kellett he­lyezni a videót a biztonságos választás­hoz. A hivatalos változat című argentin filmet helyeztem közvetlenül emlékeze­tembe az m2-ről. Luis Puenzo 1985-ös munkája jellegzetes ráeszmélés-törté­­net. Hőse egy konzervatív szellemű ta­nárnő, aki magasabb hivatali körökben dolgozó férjével egy örökbe fogadott kislányt nevel. A háttérben zajló politi­kai eseményekről, a falklandi vereség­ről, a Videla-juntáról csak a hivatalosan képviselt álláspontok szintjén óhajt tudni. Nem tűri tanítványai lázadozó hangját, kitér ismerőseinek célzásai, férje puritán családjának kitörései elől. Ám barátnője elbeszélései után kiderül számára, hogy nevelt kislánya eltűntnek nyilvánított emberek börtönben szüle­tett gyermeke, egy azok közül, akiket a rezsim „nagylelkűen” szétosztogatott. Ezek után nincs már visszaút az elnyo­mó, korrupt rendszer nyugodt, bizton­ságos hétköznapjaiba. A tanárnő fájda­lommal búcsúzik férjétől, eddigi önma­gától. Ismerősen szép, visszafogott, emberi hangú film. Mintha már láttam volna, csak elfelejtettem. De miért felej­tettem el? Miért nem tudom, hogy lát­tam-e már vagy sem? És lassan rájövök: egy hétig lényegében egy filmfesztiválon voltam. Én küldtem oda magam, nem a tévé csábított magához, nem a filmné­zés igazi, közvetlen öröme tért vissza az életembe. A fesztiválok filmek közé zár­nak, és rákényszerítenek, hogy értékek­re leljünk, mert különben megfulla­dunk. De ha visszatérünk a külső leve­gőáramlásba, elmosódik, tovatűnik mindez. Mert azért a legtöbb film, még ha szép is, inkább csak ismétel formá­kat, hangulatokat, gondolatokat. Meg­erősít sok mindenben, de csak nagyon ritkán fedeztet fel új dolgokat. Szeret­nék hát minél gyorsabban túllenni a „záróvetítésen”. Pedig egy vélhetően fajsúlyos mű, Theo Angelopulosz köny­­nyező mezője vár rám. Csendesen ki­tartva bomlik szét előttem a múlt szá­zadi Görögország. Vázlatos történet köti össze a csak pan­orám­ázással vagy sínen bejárható költői tablókat. Színes­re tépett falak, sáros, víz áztatta par­tok, elmerülő házak, gyászoló evezőcsa­pások, véresen száradó lepedők, vonag­­ló testek, zokogó asszonyok zenéje. A mindig is legszabadabban formálható, tarka lepusztultság. Poétikus film a fáj­dalomról, a fájdalom érzése nélkül. Minden kornak vannak hivatásos nagy művészei. Feloldják a hiányérzetet, be­töltenek minden űrt, életben tartják az éppen kimerült szellemet. Miattuk is ér­demes tévét nézni, de most elég volt. Az időjelzőt kezdem figyelni. Mennyi van még hátra, mikor lesz már vége. Dosztojevszkij az alábbi szavakkal zárja A Karamazov testvérek előszavát: „...vannak olyan finom lelkű olvasók, akik okvetlenül végig akarják olvasni a könyvet, hogy ne tévedjenek elfogulat­lan véleményükben; ilyen például min­den orosz kritikus. Hát épp az ilyenekkel szemben könnyebbül meg mégis a szí­vem: minden gondosságuk és lelkiisme­retességük ellenére is a legjobb jogcímet kínálom nekik arra, hogy a történet első epizódjánál abbahagyják a regényt. Nos, hát ennyi az egész előszó. Teljes­séggel elismerem, hogy fölösleges, de ha már megírtam, csak hadd maradjon! Most pedig térjünk a tárgyra!” A Muszter szerkesztősége esszépályázatot hirdet az alábbi témakörökben: 1. Irány a falu! (a Bor, mámor, Provence című film kapcsán) 2. Mítoszteremtés akciófilmmel (a Szabadság, szerelem című film kapcsán) 3. Szabadság, szerelem (a Tűzveszély című film kapcsán) A pályaműveket 7-8 ezer karakter (szóközökkel) terjedelemben várjuk. A szerkesztőség díjazza a legjobbnak ítélt munkákat 1. díj: 30 000 Ft 2. díj: 20 000 Ft 3. díj: 15 000 Ft és az írás(oka)t közli is. Leadási határidő 2007. február 11. Eredményhirdetés: a 2007. március 1-jén megjelenő számunkban. A szövegeket a szerkesztőség e-mail címére (tanner.gabor@ella.hu), illetve postacímére (Magyar Nemzeti Filmarchívum - Muszter 1021 Budapest, Budakeszi út 51/e) egyaránt várjuk. Muszter-szerkesztőség

Next