Állami polgári leányiskola, Orosháza, 1935
„Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy Isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában !“ Ámen. Alexay Julia. „Életünk égő szövémekhez hasonló“ — mondja Eötvös József báró — „boldog, ki azzal vigasztalhatja önmagát, hogy életében sokaknak világított“. Váljon ki világíthatott volna többeknek, mint egy leányiskola igazgatója, ki azt 12 éven át vezette. Ilyen világitó szövetnöke volt iskolánknak Alexay Julia, ki a mm. V. K. M. úr 1014—1936. évi. sz. rendeletével folyó tanévben búcsút mondhatott a felelősségteljes munkának és megkezdhette jól megérdemelt pihenését. Egész életét lelkének három vezérlő motívuma irányította : a lángoló hazaszeretet, törhetetlen akaraterő és pihenést nem ismerő szakadatlan munka. Izzó magyar szive ezer fájó sebtől vérzett, mikor a cseh megszálláskor ott kellett hagynia a beregszászi áll. polg. leányiskolát, melynek már akkor igazgatója volt. Menekülő iskolájával a magyar határszéli Csaroda községben nyert otthont. Innen a salgótarjáni polgári iskolához, majd az 1923—24. tanévben — mikor iskolánkat a miniszteri rendelet különválasztotta a fiúiskolától — Orosházára került. Ő lett az orosházi áll. polg. leányiskolának első igazgatója. így került az Alföldre Alexay Julia — Gömör-megye szülöttje — hogy itt mindazt a sok fájó hazafias bánatot, melyet szeretett Felvidékének elvesztése ütött magyar lelkén, nagy akaraterejével termékeny munkává alakítsa át és nevelje az alföldi magyar leányokat, műveit, munkás, gyakorlati érzékű, hazaszerető, jellemes magyar nőkké, olyanokká, akikre a sok sebből vérzett csonka országnak most szüksége van. E tizenkét év alatt hány leányszem tekintett rá először félve, remegve, aztán bizalommal, szeretetteljes hálával ! És hány leányszív zárta örökre magába egy-egy szavát, intését, figyelmeztetését vagy tanácsát, melyek közül, ha csak néhány is jó termő talajra talált, tovább fejlődött, izmosodott és környezetében tovább világított. Íme az egyszer meggyújtott szellemi szövetnek nem alszik ki az igazgatói munka megszűntével sem, hanem — ki tudja merre, ki tudja hol —, de most is és még ezután is sokáig tovább világít. Bátran mondhatjuk tehát Ábrányival : „Üdv azoknak, akik nőt nevelnek, Mert a földet boldoggá teszik. Nevüket nem márvány őrzi meg, de Nemzedékek hosszú sora, mely Belenyúlván késő ezredekbe Nekik élő szobrot emelt.