Állami polgári leányiskola, Orosháza, 1935

„Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy Isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában !“ Ámen. Alexay Julia. „Életünk égő szövém­ekhez hasonló“ — mondja Eötvös József báró — „boldog, ki azzal vigasztalhatja önmagát, hogy életében sokaknak világított“. Váljon ki világíthatott volna többeknek, mint egy leányiskola igazgatója, ki azt 12 éven át vezette. Ilyen világitó szövetnöke volt iskolánknak Alexay Julia, ki a mm. V. K. M. úr 10­­14—1936. évi. sz. rendeletével folyó tanévben búcsút mondhatott a felelősségteljes munkának és megkezdhette jól megérdemelt pihenését. Egész életét lelkének három vezérlő motívuma irányította : a lángoló hazaszeretet, törhetetlen akaraterő és pihenést nem ismerő szakadatlan munka. Izzó magyar szive ezer fájó sebtől vérzett, mikor a cseh megszálláskor ott kellett hagynia a beregszászi áll. polg. leányiskolát, melynek már akkor igaz­gatója volt. Menekülő iskolájával a magyar határszéli Csaroda községben nyert otthont. Innen a salgótarjáni polgári iskolához, majd az 1923—24. tan­évben — mikor iskolánkat a miniszteri rendelet különválasztotta a fiúiskolától — Orosházára került. Ő lett az orosházi áll. polg. leányiskolának első igaz­gatója. így került az Alföldre Alexay Julia — Gömör-megye szülöttje — hogy itt mindazt a sok fájó hazafias bánatot, melyet szeretett Felvidékének elvesz­tése ütött magyar lelkén, nagy akaraterejével termékeny munkává alakítsa át és nevelje az alföldi magyar leányokat, műveit, munkás, gyakorlati érzékű, hazaszerető, jellemes magyar nőkké, olyanokká, akikre a sok sebből vérzett csonka országnak most szüksége van. E tizenkét év alatt hány leányszem tekintett rá először félve, remegve, aztán bizalommal, szeretetteljes hálával ! És hány leányszív zárta örökre ma­gába egy-egy szavát, intését, figyelmeztetését vagy tanácsát, melyek közül, ha csak néhány is jó termő talajra talált, tovább fejlődött, izmosodott és környe­zetében tovább világított. Íme az egyszer meggyújtott szellemi szövetnek nem alszik ki az igazgatói munka megszűntével sem, hanem — ki tudja mer­re, ki tudja hol —, de most is és még ezután is sokáig tovább világít. Bát­ran mondhatjuk tehát Ábrányival : „Üdv azoknak, akik nőt nevelnek, Mert a földet boldoggá teszik. Nevüket nem márvány őrzi meg, de Nemzedékek hosszú sora, mely Belenyúlván késő ezredekbe Nekik élő szobrot emelt.

Next