Ország-Világ, 1958. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1958-07-02 / 26. szám
litikáját. Súlyosbította a helyzetet, hogy az ország három legnagyobb pártja közül az egyik — a »maszlumi« mohamedán párt — minden katonai puccskísérlet készséges politikai fedőszerve volt. A tucatnyi kísérlet végre ez év tavaszán megérlelte legnagyobb és legmérgesebb gyümölcsét: ezúttal először katonailag szervezett nagy egységek, sőt egyes repülőosztagok is támogatták Szumátra szigetén az »ezredesek lázadását«. A lehetőségeket Washington elég rózsásaknak látta ahhoz, hogy a nyílt beavatkozást megkockáztassa. A földközi-tengeri hírhedt hatodik amerikai hajóhad »ikertestvére«, a hetedik flotta valóságos blokád alá vonta Szumátrát, hogy a kormány hajóit megakadályozza szabad mozgásukban. Amerikai, angol és holland gépek — letakart felségjellel — fegyvereket szállítottak a lázadóknak, s hajóikat fogadták a szingapúri kikötőben. Ez már nem katonai lázadás volt, hanem csaknem polgárháború, s áprilisban az indonéz kormány egyik vezetője még azt mondotta, hogy az amerikaiak »itt akarják berendezni a Távol-Kelet Spanyolországát!* Volt egy néhány hetes időszak, amikor Szumátra szigetén állt az ellenkormány, s Dulles — aki sohasem titkolta a lázadás nyílt támogatását — már nyújtotta a kezét az elismerésre. Május és június keserves heteiben kemény háború dúlt a dzsungelcsapásokon és az ültetvényeken. Repülőgépek és tüzérség, ejtőernyősök és tengerészgyalogság indult harcba. A kormány szilárd maradt, a hadsereg vezérkarának törzse lábraállt, s a katonák is meglátták az ezredesek mögött a milliomosokat. A lázadás előbb Szumátrán tört le, majd haldokló lángja átugrott Celebeszre — míg végül most Menado üszkös romjai között eltaposták. Indonézia belső helyzete — és a washingtoni szándékok [UNK]— szüntelenül magukban rejtik egy új robbanás lehetőségét, de ez a roham már összeomlott. S ez volt a legveszélyesebb. Aligha van olyan vezető tiszt a Pentagonban, aki három hónappal ezelőtt ismerte volna Menado nevét. Pedig ez lett Washington távol-keleti álmainak új temetője. A »távolkeleti Spanyolországban« nem Franco győzött, hanem a köztársaság... Gömöri Endre Szumátra kiürítése előtt. Padang és Bakittungi, két szumátrai fővárosuk elvesztése után a lázadók a dzsungelfalvakba vonultakissza. Képünk az egyik lázadó utóvédet mutatja. (A magas, csúcsos háztetők a trópusi hőség enyhítését szolgálják.) A Birkózás az „angolna-politikával” hajdani, rosszemlékű Népszövetség hófehér genfi palotájának egyik termében üvegborítású, kerek tölgyfa asztal áll. Az atomszakértőket várta, akiknek találkozása az első lépést jelenthetné az atom-lidércnyomás megszüntetése felé vezető úton. Szerény tárgyalóasztal ez, nem a nemzetközi politika »nagyjai« ülnek köréje, csak az atomkorszak »technikusai. A közvélemény azonban a történelmi leckét így is megkapta: hallatlan elővigyázatra és figyelemre van szükség, mert az út minden fordulójánál, a legártatlanabbnak látszó jegyzékek lapjai között és a legbékésebb tárgyalóasztalok lapjai alatt is a háborús feszültség híveinek orvul elhelyezett aknái rejtőzködnek. Június huszadikáig a genfi szakértői tanácskozás sorsa zavartalannak látszott: megvitatják, hogy lehet-e— és hogyan lehet — megbízhatóan ellenőrizni az atom- és hidrogénkísérletek felfüggesztését. S persze azért vitatkoznak ezen, hogy siker esetén valóban fel is függesszék őket. (Azok után, hogy a Szovjetunió már tanácskozások nélkül is beszüntette a robbantásokat!) Június huszadikán azonban amerikai jegyzék érkezett Moszkvába, amely az előzetes megállapodás— és a józan emberi logika — megcsúfolásával valósággal kirántotta a szőnyeget a genfi tárgyalóasztal alól. A jegyzék azt mondotta, hogy a szakértők értekezlete nem befolyásolhatja az atomkísérletek megszüntetésével kapcsolatos politikai döntést. Azaz: a szakértők akár át is ölelhetik egymást Genfben, akár teljes megegyezés is születhet az ellenőrzés mikéntjéről 1— Washington tovább robbantgat, ha úgy tartja kedve. Súlyos lépés volt ez: már az első fordulónál új torlaszt emelt a csúcsértekezlet útjába — hiszen a csúcsértekezlet résztvevőinek feladata lenne, hogy a szakértők állásfoglalása alapján elkergessék az emberiség feje felől az atomfelhőket. A szovjet diplomácia nyomban megmozdult. Emlékiratban figyelmeztette az amerikaiakat a megállapodás szellemére és arra, hogy a szovjet szakértők a politikai értelmétől megfosztott, a közvélemény becsapását jelentő értekezleten nem vehetnének részt. Amerika válaszolt — de mégse válaszolt. Közölték, hogy Washington »tartani fogja magát« az eredeti megállapodáshoz — de azt már óvakodtak kimondani, hogy a szakértői értekezlet sikerének az atomkísérletek felfüggesztéséhez kell vezetnie. Ezt az angolna-kanyargást bélyegezte meg a második szovjet emlékirat, amely — jóformán abban a pillanatban, amikor már a vizespoharakat és írómappákat készítették a genfi tárgyalóasztalra — újra világos és határozott washingtoni állásfoglalást követelt. Így történt, hogy a szovjet diplomáciának még egy teljes világossággal előre megbeszélt tanácskozás ügyében is hallatlanul kemény és szívós küzdelmet kellett vívnia! A genfi »kis tárgyalóasztal« körüli birkózás keserű — de egyben elszántságot keltő — figyelmeztetés, hogy az igazi csúcsig, a »nagy kerekasztalig« a hidegháború óriási gleccsereit és széles jégmezőit kell még megmászni... cEöntés előli — zuhany Az ókori Rómában jó szokás uralkodott: a rómaiak, minden fontos döntés előtt zuhanyfürdőt vettek.” Ez a mondat a nemzetközi helyzet pillanatnyilag „legtűzveszélyesebb’’ kérdésével, Libanonnal kapcsolatban hangzott el, méghozzá a TASSZ-iroda által közzétett szovjet kormánynyilatkozatban. A megjegyzés „címzettje” az amerikai hadügyminiszter, aki egy hivatalos nyilatkozatában azt mondotta: ha beavatkozásra kerülne sor Libanonban, „tétovázás nélkül” atomfegyvereket is bevetne. Persze, a szovjet állásfoglalás maga is felér egy jókora zuhanyfürdővel. A moszkvai nyilatkozat rendkívül határozott, de nem kevésbé mértéktartó hangon azt mondja, hogy a „Szovjetunió nem maradhatna közömbös”, ha e határaihoz közel fekvő térségben bármilyen formában álcázott beavatkozásra kerülne sor. E szerény szavaknak — hogy az amerikai politika nyelvén szóljunk — óriási árfolyamuk van Washingtonban. Az amerikaiak még emlékeznek rá, hogy az angolok és franciák szuezi rohama idején a szovjet kormány kemény és határozott „megállj!” kiáltása döntő szerepet játszott az intervenciós ágyúk elnémításában. Negyvennyolc órával ezelőtt még úgy látszott, hogy az amerikai külügyminisztérium ,,új Szuez” felé rohan és az ENSZ rendőri erőinek leple alatt próbálja végrehajtani a katonai beavatkozást. Most, mintha némi ingadozást lehetne tapasztalni, a sokat követelt „rendőri erők” kiküldését nem siettetik úgy, mint korábban. McElroy amerikai hadügyminiszter dugta fejét a zuhany alá, vagy valaki más? Nem tudni, s azt sem, hogy ez a jótékony „lehűlés” tartós lesz-e. Csak egy biztos: az, hogy Moszkva határozott fellépése új, biztatóbb árnyalatot adott a pattanásig feszült libanoni helyzetnek. Az eddiginél több esély van rá, hogy nem fognak felvillanni a „második Szuez” torkolattüzei.