Ország-Világ, 1959. január-július (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-07 / 1. szám

mijétől a M­urovai Gorkij Stúdióban iz ismerkedtem meg, önkéntes kalauz­nak szegődött mellém, nyilván kötelességé­nek érezte, hogy eligazítson a műtermek labirintusában, mert látta, anyátlanul for­golódom. — A Murányi utcában jobban kiismeri magát biztosan, — mondta. — Biztosan. De honnan tudja, hogy van egyáltalán Murányi utca a világon? — A Viz-en volt itt egy fiatalember, olyan Ids alacsony, szőke, sofőr, ott mondta,­­ hogy ott lakik. Megjegyeztem Erről már a büfében beszélgetünk. Ide is elkalauzol Gálja, Újházi tyúklevest eszem. Itt biztosan nem így hívják, de az íze és a benne főtt tyúk hasonló, mint nálunk. Rendkívül egyszerű nyelven beszélgetünk, főleg tőmondatokban. Gyengén beszélek oroszul, s ő alkalmazkodik hozzám. Min­dent leegyszerűsít nekem. Megvan ennek is az előnye. Feljogosítva érzem magam, hogy mindjárt azt kérdezzem, amit tudni akarok, az árnyaltabb nyelv köntörfalazá­sának mellőzésével, ő is „célszerűen” felel, hogy nyomban megértsem. A bonyolultabb dolgokat nagy, szürke szemének tekinteté­vel fejezi ki. Ez ad röpke mondatainak mé­lyebb tartalmat. »Megtudom róla, hogy tizenkilenc éves, Ifi édesanyjával együtt lakik egy új ház­ban. Apja a háborúban esett el valahol Leningrad körül, anyja szívbeteg, így hát jóformán ő a családfenntartó. A filmgyár­ban titkárnő-féle beosztásban dolgozik. Nem régen, hiszen csak mostanában vé­gezhette el a középiskolát. — Nem akar színésznő lenni? — Miért akarnék? — Gondoltam itt a filmgyárban kedvet kapott rá. — A színészeket csak a színpadon szere­tem, meg a filmvásznon. — Kis mit szeret? — Belátom, ez rendkí­vül együgyű kérdés, de az ember egy nyel­ven, amit kevéssé ismer, főleg azt kérdezi, amit kérdezni tud. — A biológiát — válaszolja Gálla. — ??? — Igen, biológus szeretnék lenni Csak nem vettek fel az egyetemre, nem sikerült a felvételim. A kötelező huszonöt pont he­lyett csak tizenkilencet értem el. Talán majd jövőre... — És egyébként? — Hát például szeretek sportolni is. A futballt is szeretem, — persze csak nézni. — Kis férjhez menni nem szeretne? — Ehhez még fiatal vagyok. — Majd később férjhez megy valami sportolóhoz, labdarúgóhoz biztosan... — Ahhoz nem megyek — s mond vala­mit oroszul, amit nemigen értek, ő meg na­gyokat nevet hozzá. Aztán a kezével ma­gyarázza, úgyhogy előbb a fejére mutat, aztán a lábára. — Hogy a fejük a lábukban van? — kér­dem, de nagyon óvatosan, mert félek, hogy igent mond. S igent mond. — Da, da, — mondja örömmel, hogy megértettem. — Tartózkodjunk az általánosítástól — jegyzem meg szigorúan. — Bizonyára van intelligens, értelmes futballista is. Közben végeztem a tyúklevessel, felkelek, hogy elbúcsúzzam. — No és mit csinál ma este? — kérdezi — Ma este a Majakovszkij színházba me­gyek, a Hamletet nézem meg. — Szamojlovval? — Igen, Szamojlovval — Az jó, — mondja. U­i­ részletesen elemezni kezdi Szamojlon Juj játékát. Közben azon gondolkozom, miként hozzam tudomására lehetőleg kifo­gástalan orosz nyelven, hogy szívesen talál­koznék vele..Milyen jó is volna megismer­ni egy moszkvai lányt! Otthoni környezeté­ben, szokásaival, gondolataival, vágyaival együtt. Szóval feltétlenül szeretnék talál­kozni Gáljával Fogalmazok is magamban szép, udvarias orosz mondatokat, de végül csak annyit mondok: „Holnap ráérek­. Ő így is megérti. — Jó, — mondja. — Ha akarja, eljöhet a kosárlabda tréningünkre. »Másnap délután hatkor várt a Szverd­­o Vi­lovszk téri Metróállomáson. Barna, prémmel szegélyezett kabát volt rajta és zöld kötött sapka. Meghatóan kislánynak látszott, keskenyvázú kabátjában. Nem tu­dom, hány állomást mentünk a Metrón, hányszor szálltunk át — belekábultam, a forgatagba. A mozgólépcsőn fölfelé menet figyeltem a mellettünk lefelé haladókat. Arcok villannak fel és tűnnek el a futósza­lagon. Sok ember kezében könyv. Érdekes volna megtudni mit olvasnak; tíz ember közül háromnak szakkönyv volt a kezében, (az ábrákról megismertem) egynek verses­kötet. Többször tíz embernél nagyjából ez volt az arány. Szakkönyvek és verses­­könyvek. Verseskönyvet olvasnak a moz­gólépcsőn! Nem furcsa? Gáljának is bizo­nyára ott lapul a táskájában egy Lermon­tov kötet, a biológia tankönyve mellett. Félórás metrózás után az utcán meg is kér­dezem tőle ezt. — És ha ott van a Lermontov? Milyen következtetést akar ebből levonni? — Semmilyent. — Akkor miért kérdi? — Csak, mert újságíró vagyok. — Úgy­? Tehát, ha azt mondom, hogy van, akkor megírja, hogy minden moszkvai lány Lermontov kötetet tart a biológia tan­könyve mellett. Ha meg azt felelem, nincs — addig jár, míg talál egy lányt, akinél van, hogy megírhassa. Így van? — Nem... Téved. — Egyszeriben min­dent elfelejtek oroszul és dadogni kezdek.­­Csevo... csevo.. . — mondja, de olyan elnéző anyai fölénnyel, hogy dühös leszek tőle. Mit a­kar — elvégre csaknem kétszer annyi idős vagyok, mint ő. — Csak tréfa — mondja. — „Junior” — Köszönöm — szép kis humor. — No, ne haragudjék. Megértem. Ez a mestersége. Ezt kell csinálnia. Miért nem választott valami rendesebb szakmát? Jó, jó csak tréfálok, — mondja nevetve, s viga­szul rövid előadásba kezd arról, hogy min­den mesterségnek megvannak a maga szép­ségei, igazán nem akarta lebecsülni az enyémet, s különben is minden az ember­től függ, — higgyem el neki. De engem már csak az vigasztal meg, hogy a torna­terem bejárata előtt talákozunk Gálya egyik sporttársnőjével, aki közli, hogy a ko­sárlabda tréning elmarad. ,ele ezt meg­úsztam — gondolom, — most ideje, hogy leüljünk valahova.” — Menjünk egy étterembe, — ajánlom. Élénken tiltakozik. — Fiatal lányok nem járnak étterembe, — mondja — nem illik. — Akkor menjünk egy eszpresszóba. Ilyen nincs is, — válaszolja, miután körülírom, hogy milyen egy eszpresszó. Végül is hosszas kérlelés után, hogy legyen tekintettel külföldi voltomra, s ne akadá­lyozzon meg mesterségem folytatásában, — akármi is a véleménye róla — egy fagy­­laltozóban kötünk ki — különös — mondom. — Nálunk el­képzelhetetlen, hogy télen így fagylaltoz­­zanak az emberek, mint itt. — Tudna itt Moszkvában élni! — kérdi — Nekem az Budapest, ami magának Moszkva. — Persze — bólint nagyon komolyan — minden attól függ, kinek milyen az élet­érzése. A nekem eszembe jut valami, el is is mondom Gáljának. Egy amerikai film, Garbo játszotta benne a főszerepet: Ninocskát. Egy szovjet lányt, aki Párizsba kerül. Hazug fám volt. Azok a Ninocskák, akiket én itt megismertem, cseppet sem hasonlítanak a filmbeli Ninocskára. Leg­feljebb külsőre egy kicsit, mint maga, Gálya Garbóra — ő is vékony, magas, szőke és mozgékony az arca. — Érdekes lehet — és milyen volt az a Ninocska, akit ő játszott? — Hogy is mondjam, olyan száraz, me­rev, amire azt szokták mondani, nem nőies. Ilyen volt. És a moszkvai asszo­nyokban nekem éppen a nőiességük tűnt fel. — Biztosan nem Garbo tehet róla *— jegyzi meg — ilyennek írták a forgató­­könyvet. Meg tudja, azért akadnak ilyen nők is. — Igen, igen — mondom — de én itt azt tapasztaltam, hogy a nők — bár oda­­álltak a férfiak mellé dolgozni, mégis meg­tudták őrizni nőiességüket. Mitől van ez? — Ezt magának jobban kellene tud­ni... Talán éppen azért, mert odaálltak a férfiak mellé. Mert társa lenni a férfinak életben, munkában, ez igazán nőies dolog. Nem?... Ez világos! No de maga kér­dezni akart valamit — testék. Hát igen, a kérdések. Persze, most kér­dezni kellene valamit, gondolom, valami olyasmit, hogy mit tart az élet tartalmá­nak, mivel szokott szabad idejében szóra­kozni, vagy hogy miért szeret kosárlab­dázni, de ahogy itt ülök mellette, mindez végtelenül sablonosnak tűnik. Hallgatunk. Aztán Gálya föláll és határozottan kije­lenti, haza kell mennie. « Gorkij utcában óriási a forga­­­lom. Este nyolc óra. Gálja, mint egy idegenvezető, beszél a házakról, ezt ekkor építették, ezt meg akkor­ a főpostát tíz éve, és tudja, mikor a Metrót építettük... — Várjon csak, — szakítom félbe. — Maga is építette? — Én nem, még kislány voltam. — Akkor miért mondja, hogy „mi?” Ez világnézet akar lenni? — Meghökkenve néz rám. — Mindenáron bele akar magyarázni va­lamit a szavaimba? — kérdi. — Természe­tesen azt mondom, hogy „mi”, mert mi Érti? Mi. — Kis nevet, nevet, kacag benne az én. Még körül is t­áncol kicsit ott az utcán.­­ Elkísér az utica Petrov­ka sarkáig, ne­hogy eltévedjek. A troli-megállónál köte­kedő mosollyal ezt mondja: — Nekem csakugyan a táskámban van Lermontov könyve a biológia tankönyve mellett. — Mi az? Ugratni akar? Várjon csak... — De már nem tudok tőle semmit kér­dezni, felszáll a trolira, s az ablakból ne­vet le rám. Hanem a Lermontov. Nekem most már csak az jár a fejemben. Néhány verssor: »Nem dölyfös hullámzás a keble. Nincs termetében Isteni. Lába elé lehullva, benne Szentségét senki nem leli. De mégis, hogy ha szól, ha nézed. Az arcán minden mozdulás. Csupa mosolygó, lelkes élet. Oly egyszerű és oly csodás.« Ennél többet Gályáról sem tudtam meg. Cimpó Gyura .

Next