Ország-Világ, 1959. január-július (3. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-07 / 1. szám
mijétől a Murovai Gorkij Stúdióban iz ismerkedtem meg, önkéntes kalauznak szegődött mellém, nyilván kötelességének érezte, hogy eligazítson a műtermek labirintusában, mert látta, anyátlanul forgolódom. — A Murányi utcában jobban kiismeri magát biztosan, — mondta. — Biztosan. De honnan tudja, hogy van egyáltalán Murányi utca a világon? — A Viz-en volt itt egy fiatalember, olyan Ids alacsony, szőke, sofőr, ott mondta, hogy ott lakik. Megjegyeztem Erről már a büfében beszélgetünk. Ide is elkalauzol Gálja, Újházi tyúklevest eszem. Itt biztosan nem így hívják, de az íze és a benne főtt tyúk hasonló, mint nálunk. Rendkívül egyszerű nyelven beszélgetünk, főleg tőmondatokban. Gyengén beszélek oroszul, s ő alkalmazkodik hozzám. Mindent leegyszerűsít nekem. Megvan ennek is az előnye. Feljogosítva érzem magam, hogy mindjárt azt kérdezzem, amit tudni akarok, az árnyaltabb nyelv köntörfalazásának mellőzésével, ő is „célszerűen” felel, hogy nyomban megértsem. A bonyolultabb dolgokat nagy, szürke szemének tekintetével fejezi ki. Ez ad röpke mondatainak mélyebb tartalmat. »Megtudom róla, hogy tizenkilenc éves, Ifi édesanyjával együtt lakik egy új házban. Apja a háborúban esett el valahol Leningrad körül, anyja szívbeteg, így hát jóformán ő a családfenntartó. A filmgyárban titkárnő-féle beosztásban dolgozik. Nem régen, hiszen csak mostanában végezhette el a középiskolát. — Nem akar színésznő lenni? — Miért akarnék? — Gondoltam itt a filmgyárban kedvet kapott rá. — A színészeket csak a színpadon szeretem, meg a filmvásznon. — Kis mit szeret? — Belátom, ez rendkívül együgyű kérdés, de az ember egy nyelven, amit kevéssé ismer, főleg azt kérdezi, amit kérdezni tud. — A biológiát — válaszolja Gálla. — ??? — Igen, biológus szeretnék lenni Csak nem vettek fel az egyetemre, nem sikerült a felvételim. A kötelező huszonöt pont helyett csak tizenkilencet értem el. Talán majd jövőre... — És egyébként? — Hát például szeretek sportolni is. A futballt is szeretem, — persze csak nézni. — Kis férjhez menni nem szeretne? — Ehhez még fiatal vagyok. — Majd később férjhez megy valami sportolóhoz, labdarúgóhoz biztosan... — Ahhoz nem megyek — s mond valamit oroszul, amit nemigen értek, ő meg nagyokat nevet hozzá. Aztán a kezével magyarázza, úgyhogy előbb a fejére mutat, aztán a lábára. — Hogy a fejük a lábukban van? — kérdem, de nagyon óvatosan, mert félek, hogy igent mond. S igent mond. — Da, da, — mondja örömmel, hogy megértettem. — Tartózkodjunk az általánosítástól — jegyzem meg szigorúan. — Bizonyára van intelligens, értelmes futballista is. Közben végeztem a tyúklevessel, felkelek, hogy elbúcsúzzam. — No és mit csinál ma este? — kérdezi — Ma este a Majakovszkij színházba megyek, a Hamletet nézem meg. — Szamojlovval? — Igen, Szamojlovval — Az jó, — mondja. Ui részletesen elemezni kezdi Szamojlon Juj játékát. Közben azon gondolkozom, miként hozzam tudomására lehetőleg kifogástalan orosz nyelven, hogy szívesen találkoznék vele..Milyen jó is volna megismerni egy moszkvai lányt! Otthoni környezetében, szokásaival, gondolataival, vágyaival együtt. Szóval feltétlenül szeretnék találkozni Gáljával Fogalmazok is magamban szép, udvarias orosz mondatokat, de végül csak annyit mondok: „Holnap ráérek. Ő így is megérti. — Jó, — mondja. — Ha akarja, eljöhet a kosárlabda tréningünkre. »Másnap délután hatkor várt a Szverdo Vilovszk téri Metróállomáson. Barna, prémmel szegélyezett kabát volt rajta és zöld kötött sapka. Meghatóan kislánynak látszott, keskenyvázú kabátjában. Nem tudom, hány állomást mentünk a Metrón, hányszor szálltunk át — belekábultam, a forgatagba. A mozgólépcsőn fölfelé menet figyeltem a mellettünk lefelé haladókat. Arcok villannak fel és tűnnek el a futószalagon. Sok ember kezében könyv. Érdekes volna megtudni mit olvasnak; tíz ember közül háromnak szakkönyv volt a kezében, (az ábrákról megismertem) egynek verseskötet. Többször tíz embernél nagyjából ez volt az arány. Szakkönyvek és verseskönyvek. Verseskönyvet olvasnak a mozgólépcsőn! Nem furcsa? Gáljának is bizonyára ott lapul a táskájában egy Lermontov kötet, a biológia tankönyve mellett. Félórás metrózás után az utcán meg is kérdezem tőle ezt. — És ha ott van a Lermontov? Milyen következtetést akar ebből levonni? — Semmilyent. — Akkor miért kérdi? — Csak, mert újságíró vagyok. — Úgy? Tehát, ha azt mondom, hogy van, akkor megírja, hogy minden moszkvai lány Lermontov kötetet tart a biológia tankönyve mellett. Ha meg azt felelem, nincs — addig jár, míg talál egy lányt, akinél van, hogy megírhassa. Így van? — Nem... Téved. — Egyszeriben mindent elfelejtek oroszul és dadogni kezdek.Csevo... csevo.. . — mondja, de olyan elnéző anyai fölénnyel, hogy dühös leszek tőle. Mit akar — elvégre csaknem kétszer annyi idős vagyok, mint ő. — Csak tréfa — mondja. — „Junior” — Köszönöm — szép kis humor. — No, ne haragudjék. Megértem. Ez a mestersége. Ezt kell csinálnia. Miért nem választott valami rendesebb szakmát? Jó, jó csak tréfálok, — mondja nevetve, s vigaszul rövid előadásba kezd arról, hogy minden mesterségnek megvannak a maga szépségei, igazán nem akarta lebecsülni az enyémet, s különben is minden az embertől függ, — higgyem el neki. De engem már csak az vigasztal meg, hogy a tornaterem bejárata előtt talákozunk Gálya egyik sporttársnőjével, aki közli, hogy a kosárlabda tréning elmarad. ,ele ezt megúsztam — gondolom, — most ideje, hogy leüljünk valahova.” — Menjünk egy étterembe, — ajánlom. Élénken tiltakozik. — Fiatal lányok nem járnak étterembe, — mondja — nem illik. — Akkor menjünk egy eszpresszóba. Ilyen nincs is, — válaszolja, miután körülírom, hogy milyen egy eszpresszó. Végül is hosszas kérlelés után, hogy legyen tekintettel külföldi voltomra, s ne akadályozzon meg mesterségem folytatásában, — akármi is a véleménye róla — egy fagylaltozóban kötünk ki — különös — mondom. — Nálunk elképzelhetetlen, hogy télen így fagylaltozzanak az emberek, mint itt. — Tudna itt Moszkvában élni! — kérdi — Nekem az Budapest, ami magának Moszkva. — Persze — bólint nagyon komolyan — minden attól függ, kinek milyen az életérzése. A nekem eszembe jut valami, el is is mondom Gáljának. Egy amerikai film, Garbo játszotta benne a főszerepet: Ninocskát. Egy szovjet lányt, aki Párizsba kerül. Hazug fám volt. Azok a Ninocskák, akiket én itt megismertem, cseppet sem hasonlítanak a filmbeli Ninocskára. Legfeljebb külsőre egy kicsit, mint maga, Gálya Garbóra — ő is vékony, magas, szőke és mozgékony az arca. — Érdekes lehet — és milyen volt az a Ninocska, akit ő játszott? — Hogy is mondjam, olyan száraz, merev, amire azt szokták mondani, nem nőies. Ilyen volt. És a moszkvai asszonyokban nekem éppen a nőiességük tűnt fel. — Biztosan nem Garbo tehet róla *— jegyzi meg — ilyennek írták a forgatókönyvet. Meg tudja, azért akadnak ilyen nők is. — Igen, igen — mondom — de én itt azt tapasztaltam, hogy a nők — bár odaálltak a férfiak mellé dolgozni, mégis megtudták őrizni nőiességüket. Mitől van ez? — Ezt magának jobban kellene tudni... Talán éppen azért, mert odaálltak a férfiak mellé. Mert társa lenni a férfinak életben, munkában, ez igazán nőies dolog. Nem?... Ez világos! No de maga kérdezni akart valamit — testék. Hát igen, a kérdések. Persze, most kérdezni kellene valamit, gondolom, valami olyasmit, hogy mit tart az élet tartalmának, mivel szokott szabad idejében szórakozni, vagy hogy miért szeret kosárlabdázni, de ahogy itt ülök mellette, mindez végtelenül sablonosnak tűnik. Hallgatunk. Aztán Gálya föláll és határozottan kijelenti, haza kell mennie. « Gorkij utcában óriási a forgalom. Este nyolc óra. Gálja, mint egy idegenvezető, beszél a házakról, ezt ekkor építették, ezt meg akkor a főpostát tíz éve, és tudja, mikor a Metrót építettük... — Várjon csak, — szakítom félbe. — Maga is építette? — Én nem, még kislány voltam. — Akkor miért mondja, hogy „mi?” Ez világnézet akar lenni? — Meghökkenve néz rám. — Mindenáron bele akar magyarázni valamit a szavaimba? — kérdi. — Természetesen azt mondom, hogy „mi”, mert mi Érti? Mi. — Kis nevet, nevet, kacag benne az én. Még körül is táncol kicsit ott az utcán. Elkísér az utica Petrovka sarkáig, nehogy eltévedjek. A troli-megállónál kötekedő mosollyal ezt mondja: — Nekem csakugyan a táskámban van Lermontov könyve a biológia tankönyve mellett. — Mi az? Ugratni akar? Várjon csak... — De már nem tudok tőle semmit kérdezni, felszáll a trolira, s az ablakból nevet le rám. Hanem a Lermontov. Nekem most már csak az jár a fejemben. Néhány verssor: »Nem dölyfös hullámzás a keble. Nincs termetében Isteni. Lába elé lehullva, benne Szentségét senki nem leli. De mégis, hogy ha szól, ha nézed. Az arcán minden mozdulás. Csupa mosolygó, lelkes élet. Oly egyszerű és oly csodás.« Ennél többet Gályáról sem tudtam meg. Cimpó Gyura .