Ország-Világ, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-03 / 1. szám
Még öt perc, és indulunk, amerikai nincs néhol... — mondta a kalauz. Vállat vontam. Fogalmam sem volt az amerikairól. Csak annyit tudtam, amenynyit az Inturiszt utazási osztályán közölt velem a búzaszőke tisztviselőnő: a Moszkvából Budapestre induló gyorsvonaton, a kétszemélyes hálófülkében egy Kijevbe utazó amerikai turista lesz a társam. Bizonyos szempontból közömbös volt, lemarad-e az illető: előbb rendeltem meg a jegyet, mint ő, tehát nekem jutott a jobb, az alsó fekhely. Másrészről sajnáltam volna, ha nem érkezik meg, mert a más környezetbe cseppent külföldi érdekes lehet. A kalauz már a Kijev pályaudvar peronján ácsorgott, fekete zubbonyának fényes gombjain idegesen csillant a lámpafény. Egyszer csak hirtelen megindult a vonat vége felé és nemsokára a kövér, lihegő amerikaival együtt jelent meg a hálókocsi folyosóján. Kezében az amerikai egyik sárga, szállodacédulákkal agyonragasztott bőröndjét cipelte. Pincéből jövő mély, duzzogó hangján gyorsan magyarázta, hogy goszpogyin, a vonat nem vár, inkább egy félórával előbb kell jönni stb. Másfél napig utaztam a rózsaszínű arcú, vizslaszemű kalauzzal, de egész idő alatt nem beszélt annyit, mint most. (Reggel némán porszívózta végig a kocsit, majd napjában háromszor kurtán végigkérdezte az utasokat: -Tea? — és miután villany szamovárján megfőzte, fémaljú üvegpohárban kihozta és egy dörmögő tessékkel letette az asztalkára.) Az amerikai egy szót sem értett a kalauz szapora szavaiból. ..mégis kedvesen mentegetőzött: lent volt már a taxiban, amikor észrevette, hogy szállodai szobájában felejtette a vonatjegyet. Visszament. Nem találta. Terrible! Most mi lesz? Lefordítottam a kalauznak a választ. — Megváltotta! A hálókocsi-utasok névsorában ott van a neve. Hogy képzeli, talán leszállíttatom? — motyogta sértődötten a kalauz. Majd derűs hangon hozzátette: — Még mindig jobb, mintha csak a jegye lenne itt és ő nem. — Az ajtóból ismét visszaszólt: — Tea? Az amerikai most is, később isbuzgón Hew tyodtk is a*oszkinai expcetswowxtoU 3__ ? bólogatott: igen, kér. De a teáhoznem nyúlt soha. Másnap reggel rájöttem, hogy kiönti a mosdóba. Vacsora után kiderült, hogy kávérajongó, elmesélte, milyen jó,keleti módra (törökösen) főzött kávét ivott az étkezőkocsiban. (Én kényelmes voltam, a hálófülkébe hozattam a pincérrel a vacsorát.) Miután a csomagjait elhelyezte, a törődött amerikai megállt az ajtóban, szomorú szemmel méregette a létra magasságát,majd szánalmat kérően végigsimította léggömbszerű pocakját: — That’s not for me! Nem nekem való — mutatott bágyadtan a felső fekhelyre. ÁTENGEDTEM NEKI AZ ALSÓT. Bemutatkozott. Feltűnt, hogy olaszos neve van. Igen, a háború után vándorolt ki Amerikába, régóta ott élő rokonságához. Udimmasságommal megindítottam a beszélőkéjét és olaszos szaporasággal mondta: — Uram, nagyon szeretek repülni! Volare, az igen! Ám nevezzen ósdi romantikusnak, mégis bevallom, hogy vonzóbb a vonat a repülőgépnél. Kevesebbet ért meg egy országból az, aki nem vonaton utazik át rajta. Amerikáról szólva, ez pláne igaz! Bekapcsolta az éjszakai kék lámpát, jómagam a kis szellőző ablakon kiengedtem az amerikai illatos szivar füstjét. A vonat rádióállomása, amely eddig zenét közvetített és bemondta a következő állomások nevét és a tartózkodási időt, nyugodalmas jó éjszakát kívánt. — Azt hiszem, igaza van — jegyeztem meg az amerikainak. — Amerikában is vannak kiadás távolságok! Például az egyik óceántól a másikig, New Yorktól Los Angelesig. — Kezdő amerikai koromban megtettem ezt az utat — folytatta útitársam — a Chief nevű expresszen. Képzelje el a kocsit. Középen egy folyosó. Két oldalt kettesével állnak az egymással szembe néző padok, amelyeket semmi nem választ el a folyosótól. A hermetikusan elzárt ablakokat nem lehet kinyitni. Amikor rá akartam gyújtani, a néger kalauz kétségbeesetten figyelmeztetett, hogy minden kocsiban tilos a dohányzás. Csak a bárban, a Washing-room-ban (mosdó) és a szalonban szabad... Amíg egyik kocsiból a másikba mentem, a szabad levegőn izzó hőség csapott meg, s megértettem, miért zárnak az ablako k a kondíció tv - levegőjű kocsiban. A mosdóban, ahová igyekeztem, vastag füst terjengett, tíz új gőzhajóhoz illő füstfelhőt eregetett. Egyikük rámszólt: -Lépjen be, Mike!- Zavartan mondtam meg a keresztnevemet: »Joe vagyok.- Harsányan nevettek. Vállamra csaptak: itt az a szokás, hogy az ismeretlent valamilyen rövid keresztnéven szólítják — mit finnyáskodjanak az árázással... A mosdóbeli társaság néhány tagjával találkoztam az étkezőkocsiban is, evés után vitaminpasztillákat ropogtattak. — Érdekes — mondtam — hogy ilyesmit a moszkvai kioszkokban is kapni. — LÁTTAM. De valamit el ne felejtsek. Itt számozva vannak a kocsik, azon az amerikai expresszen nevük volt: John, Ericson, Moonlight Hill (Holdfény domb), Paradise Valley (Paradicsom Völgy). Amikor visszamentem a kocsimba, nem ismertem rá. Átalakították az ülőhelyeket ágyakká, a menetiránnyal párhuzamosan, egymás felett, kettesével. Minden fekvőhelyet vörös függöny fedett. Nem tudtam, melyik az enyém. A számra emlékeztem, de az éjszakai lámpánál nem tudtam megtalálni. Vaktából felhúztam a függönyt, egy hálóinges öreg hölgy arcomba rikoltott. Még háromszor vágtam zsebre egyegy goromba megjegyzést, míg végül a negyedik próbálkozásnál az üres ágyon megláttam a holmimat. A lefüggönyözött szűk hálórekeszben, ahol nem lehet sem kinyújtózni, sem egyenletesen felülni, háton fekve vetkőztem le. Már lefeküdtem, amikor egy utas megrázta a vállam, az ő ágyán fekszem. A néger kalauz, a porter, tévesen rakta a holmimat erre a helyre. Kijelentettem, nem megyek sehová. Megkaptam volna a magamét az illetőtől, ha a porter oda nem szól neki.Egy éjszaka kibírhatja a tízes helyen is.« — Tulajdonképpen most is a más helyén fekszik — jegyeztem meg nevetve. — De hol a romantika? — Amikor New Mexicóban robogott a vonatunk, egy indián családdal zsúfolt, fedetlen autót láttam az úton. Itt is, ott is nagy plakátok.Itt élő indiánok láthatók ... Itt láthatók valódi indiánok munka közben.« ... Másnap reggel arra ébredtem, hogy útitársam méltatlankodva lép be az ajtón. Kezében törülköző és villanyborotva. Hát borotválkozzék meg? Az amerikai vonaton a mosdóban csak úgy zúgnak a villanyborotvák ... A szovjet kalauz némán intézkedett. Kinyitotta fülkénkben a mosdószekrényt, a sarkában van a 220-as feszültségű konnektor. Útitársamat Kijevben kikísértem a taxiállomásig. »Good-bye, Mike! — búcsúztam tőle amerikaiasan, mire ő amerikai közvetlenséggel, nevetve a vállamra csapott. (Janovits István rajzai) Kórodi József ................................... JEV VLASZENKO, a kiváló szovjetd- zongoraművész, az 1951-os Lisztverseny győztese nagysikerű hangversenyeken szerepelt hazánkban. A Hangversenyzenekarral együtt Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének előadásával aratott óriási sikert, szőlőestjén pedig Sosztakovics és Prokofjev műveinek előadásával szerzett feledhetetlen élményt hallgatóságának.