Ország-Világ, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-03 / 27. szám
„KREMLINOLÓGUSOK MUNKÁBAN Washington, London, Párizs, Bonn — hogy csak néhányat említsünk az érdekeltek közül — nagyítóüvegen keresztül nézi a Szovjetuniót. Tanulmányi csoportok és elemző részlegek sokasága, a gondolkodó fők egész serege vizsgálja a szovjet népgazdaságról kiadott statisztikákat, kutatja a Szovjetunió belső helyzetét jellemző környékét. A kis újsághírek, a különböző beszédekben elhangzott legapróbb megjegyzések sem maradnak figyelmen kívül — értékes adaléknak tartják őket a Nyugat „kremlinológusai”. Ez a furcsa elnevezés a burzsoá sajtó kedvence. Azokat a politikusokat, közgazdászokat, újságírókat nevezik így, akik „profi módon” foglalkoznak a Szovjetunióval. Feladatuk, amint egy amerikai lap megírta, hogy „napra készen ismerjék a szovjet belső helyzetet. A Szovjetunióban lejátszódó eseményekről elemzéseket készítsenek a kormányköröknek, az újságírók pedig kommentárokat írjanak a lapok, a rádió és a televízió számára.” Minthogy ezeknek a szakértőknek az érdeklődési köre az egész szovjet közélet, amelynek irányító központját a Nyugat a moszkvai Kremlben látja, a témával foglalkozókat „kremlinológusoknak”, értelmezésük szerint „a Kreml ügyeit vizsgáló, elemző, magyarázó szakértőknek” nevezik. Közéjük számítanak elsősorban a nyugati országok Moszkvában dolgozó, vagy hosszabb ideig működött diplomatái, újságírói. Köztudott például, hogy az Egyesült Államokban hivatalosan is elismert szovjet szakértőnek számít Llewellyn E. Thompson, aki több alkalommal és sok évig képviselte hazáját a Szovjetunióban. Hasonlóképpen hosszabb moszkvai diplomáciai szolgálata révén a szovjet ügyek ismerőjeként tartják számon a Német Szövetségi Köztársaságban Hans Krollét. Az újságírók közül — egyebek között — Henry Shapiro, az UPI amerikai hírügynökség több évtizede Moszkvában dolgozó tudósítója, Michel Tatu, a párizsi Le Monde egykor szintén Moszkvában élt, ma Kelet-Európában utazgató munkatársa érdemelte ki a „kremlinológus” címet. Érdemes a nyugati „szovjet szakértők” munkáját (természetesen nemcsak a nevezettekét, hiszen egész hadseregről van szó) figyelemmel kísérni. Megtudhatjuk belőle, mi foglalkoztatja leginkább a nyugati köröket a Szovjetunió vonatkozásában, amiből viszont mi vonhatunk le érdekes következtetéseket. Az utóbbi időkben sok nyugati jelentés és sajtókommentár szólt arról, milyenek a Szovjetunió pozíciói a szocialista és a kapitalista világrendszer gazdasági versenyében, összehasonlításokat tettek a két világrendszer legnagyobb hatalma, a Szovjetunió és az Egyesült Államok termelési mutatói között. Nem nehéz kitalálni, miért, éppen ez a téma került náluk előtérbe. Napjainkban ugyanis a marxista-leninista politikát folytató szocialista országok, s közöttük a legnagyobb terhet vállalva a Szovjetunió, fokozza harcát az imperializmus ellen. Ennek érdekében igyekeznek mind hatékonyabbá tenni a Varsói Szerződést és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát. Ezek az országok a nemzetközi kommunista mozgalomban az antiimperialista akcióegység élharcosai. Politikai ellenfeleinknek, s természetesen nekünk sem közömbös, hogy a tőkés világ agresszív erőivel folyó harcban milyen anyagi, gazdasági bázisra támaszkodik a szocialista világ, hogyan alakul a rendszerek párviadala a legfontosabb területen, az anyagi javak termelésében. Kétségtelen, hogy a szocializmus és a kapitalizmus gazdasági versenyében a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak döntő szerepe van. Innen tehát a fokozott érdeklődés a Szovjetuniónak a versenyben elfoglalt pozíciói iránt. Ezek a pozíciók egyre jobbak, ami persze nem azt jelenti, hogy a Szovjetunió a gazdálkodás minden területén behozta az Egyesült Államoknak jórészt a kiindulópontok különbözőségéből eredő előnyeit. A nyugati jelentések kiemelik pl., hogy a munka termelékenysége az Egyesült Államok iparában még mindig kétszer akkora, mint a Szovjetunióban. Ez tény, amelyhez azonban az is hozzátartozik, hogy a Szovjetunió bizonyos időszakokban jobban, más periódusokban kevésbé, de állandóan csökkenti azt a távolságot, amely az ipari munka termelékenységének színvonalában elválasztja az Egyesült Államoktól. Az 1956—1960. években például a Szovjetunió ipara 6,5, az amerikai 3,5 százalékkal növelte termelékenységét. Következésképpen a pozíciók javulását elsősorban abból mérhetjük le, hogy a Szovjetunió gyorsítani tudja az időt. Rövidebb idő alatt járja be azt az utat, amit az Egyesült Államok évtizedek alatt tett meg. A nyugati megfigyelők igyekeznek ezt egyszerűen a tudományos-technikai fejlődés előrehaladásának tulajdonítani, nehogy be kelljen ismerniük az igazságot: a gyorsabb fejlődés „titka” abban rejlik, hogy a szocializmus, mint társadalmi és gazdasági rendszer fölényben van a kapitalizmussal szemben. Az ütemben szerzett előny bizonyítéka, hogy míg az utóbbi harminc évben a Szovjetunió 10 százalékkal növelte részesedését a világ ipari termékeinek előállításában, addig az Egyesült Államoké ugyanezen idő alatt csaknem 10 százalékkal csökkent. A nyugati megfigyelők propagandacélból gyakran az anyagi színvonalak összevetéséből indulnak ki. Nem kétséges, hogy ezen a területen a legfejlettebb tőkés országok, így az Egyesült Államok is figyelemre méltó eredményeket tudnak felmutatni. Az összehasonlításokból azonban sokszor hiányzik az a nézőpont, miszerint az anyagi színvonal nem egyenlő az életszínvonallal, az életkörülményekkel. Az utóbbiakhoz hozzátartozik a szociális ellátástól kezdve a létbiztonságig sok minden, amiben a Szovjetunió nemcsak állja a versenyt, hanem fölényben is van. S az is a Szovjetunió mellett szól, hogy ötven esztendő alatt (amelynek csaknem a felét háborúk és a pusztítás okozta sebek gyógyítása töltötte ki) a városi munkások reáljövedelmét csaknem hétszeresére, a parasztok reáljövedelmét pedig nyolc és félszeresére sikerült növelni! A tőkés monopóliumok előszeretettel adnak nagy nyilvánosságot azoknak a „szakértőknek”, akik igyekeznek befeketíteni a szovjet viszonyokat, „megmagyarázni” a nyugati közvéleménynek a Szovjetunió fejlődését. Mert eltitkolni már nem tudják. De egyre nehezebb a dolguk. Ma már a józanul gondolkozó politikusok, közgazdászok, szociológusok Nyugaton is kezdik felismerni, hogy a békés gazdasági versenyben az idő a szocializmusnak, a kommunizmusnak, a két nagyhatalom párviadalában a Szovjetuniónak dolgozik. A „kremlinológusokat” józanságra, reális vizsgálódásra, a teljes igazság feltárására inti Niel, amerikai történész professzor, az amerikai külügyminisztérium egykori szovjet szakértője: „Nem vártuk az októberi forradalmat, s amikor az sikeresen lezajlott, feltételeztük, hogy a szocializmus elpusztul. De nem múlt ki. Később azt hittük, hogy nem kell elismernünk a szovjet államot. De elismertük. Amikor betörtek a németek a Szovjetunióba, úgy véltük, hogy az oroszok hat hétnél tovább nem bírják a nyomást. Túlélték a háborút. Akkor abban reménykedtünk, hogy következményeit nem heverik ki egyhamar. Egykettőre túl lettek rajta. Egy időben azt gondoltuk, hogy nem rendelkeznek a rakétagyártáshoz szükséges ismeretekkel. Elhagytak bennünket. Be kell látnunk, hogy a bolsevik forradalomtól kezdve tévedtünk a Szovjetunió csaknem valamennyi nagy eseményének megítélésében. Talán nem volna szabad olyannyira bíznunk mai feltételezéseinkben sem.” A világűr meghódítóinak tiszteletére emelt obeliszk Moszkvában .