Ország-Világ, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1968-07-03 / 27. szám

„KREMLINOLÓGUSOK MUNKÁBAN Washington, London, Párizs, Bonn — hogy csak néhányat említsünk az érdekel­tek közül — nagyítóüvegen keresztül nézi a Szovjetuniót. Tanulmányi csoportok és elemző részlegek sokasága, a gondolkodó fők egész serege vizsgálja a szovjet nép­gazdaságról kiadott statisztikákat, kutatja a Szovjetunió belső helyzetét jellemző kör­nyékét. A kis újsághírek, a különböző be­szédekben elhangzott legapróbb megjegy­zések sem maradnak figyelmen kívül — értékes adaléknak tartják őket a Nyugat „kremlinológusai”. Ez a furcsa elnevezés a burzsoá sajtó kedvence. Azokat a politikusokat, közgaz­dászokat, újságírókat nevezik így, akik „profi módon” foglalkoznak a Szovjetunió­val. Feladatuk, amint egy amerikai lap megírta, hogy „napra készen ismerjék a szovjet belső helyzetet. A Szovjetunióban lejátszódó eseményekről elemzéseket ké­szítsenek a kormányköröknek, az újságírók pedig kommentárokat írjanak a lapok, a rádió és a televízió számára.” Minthogy ezeknek a szakértőknek az érdeklődési köre az egész szovjet közélet, amelynek irányító központját a Nyugat a moszkvai Kremlben látja, a témával foglalkozókat „kremlino­­lógusoknak”, értelmezésük szerint „a Kreml ügyeit vizsgáló, elemző, magyarázó szakértőknek” nevezik. Közéjük számítanak elsősorban a nyugati országok Moszkvá­ban dolgozó, vagy hosszabb ideig működött diplomatái, újságírói. Köztudott például, hogy az Egyesült Államokban hivatalosan is elismert szovjet szakértőnek számít Llewellyn E. Thompson, aki több alkalom­mal és sok évig képviselte hazáját a Szov­jetunióban. Hasonlóképpen hosszabb moszkvai diplomáciai szolgálata révén a szovjet ügyek ismerőjeként tartják számon a Német Szövetségi Köztársaságban Hans Krollét. Az újságírók közül — egyebek kö­zött — Henry Shapiro, az UPI amerikai hírügynökség több évtizede Moszkvában dolgozó tudósítója, Michel Tatu, a párizsi Le Monde egykor szintén Moszkvában élt, ma Kelet-Európában utazgató munkatársa érdemelte ki a „kremlinológus” címet. Érdemes a nyugati „szovjet szakértők” munkáját (természetesen nemcsak a neve­zettekét, hiszen egész hadseregről van szó) figyelemmel kísérni. Megtudhatjuk belőle, mi foglalkoztatja leginkább a nyugati kö­röket a Szovjetunió vonatkozásában, ami­ből viszont mi vonhatunk le érdekes kö­vetkeztetéseket. Az utóbbi időkben sok nyugati jelentés és sajtókommentár szólt arról, milyenek a Szovjetunió pozíciói a szocialista és a ka­pitalista világrendszer gazdasági versenyé­ben, összehasonlításokat tettek a két világ­­rendszer legnagyobb hatalma, a Szovjetunió és az Egyesült Államok termelési mutatói között. Nem nehéz kitalálni, miért, éppen ez a téma került náluk előtérbe. Napjainkban ugyanis a marxista-leninista politikát folytató szocialista országok, s közöttük a legnagyobb terhet vállalva a Szovjetunió, fokozza harcát az imperializmus ellen. En­nek érdekében igyekeznek mind hatéko­nyabbá tenni a Varsói Szerződést és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát. Ezek az országok a nemzetközi kommunista mozgalomban az antiimperialista akcióegy­­ség élharcosai. Politikai ellenfeleinknek, s természetesen nekünk sem közömbös, hogy a tőkés világ agresszív erőivel folyó harc­ban milyen anyagi, gazdasági bázisra tá­maszkodik a szocialista világ, hogyan ala­kul a rendszerek párviadala a legfonto­sabb területen, az anyagi javak termelésé­ben. Kétségtelen, hogy a szocializmus és a kapitalizmus gazdasági versenyében a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak döntő szerepe van. Innen tehát a fokozott érdeklődés a Szovjetuniónak a versenyben elfoglalt pozíciói iránt. Ezek a pozíciók egyre jobbak, ami persze nem azt jelenti, hogy a Szovjetunió a gaz­dálkodás minden területén behozta az Egyesült Államoknak jórészt a kiinduló­pontok különbözőségéből eredő előnyeit. A nyugati jelentések kiemelik pl., hogy a munka termelékenysége az Egyesült Álla­mok iparában még mindig kétszer akkora, mint a Szovjetunióban. Ez tény, amelyhez azonban az is hozzátartozik, hogy a Szov­jetunió bizonyos időszakokban jobban, más periódusokban kevésbé, de állandóan csök­kenti azt a távolságot, amely az ipari mun­ka termelékenységének színvonalában el­választja az Egyesült Államoktól. Az 1956—1960. években például a Szovjetunió ipara 6,5, az amerikai 3,5 százalékkal nö­velte termelékenységét. Következésképpen a pozíciók javulását elsősorban abból mérhetjük le, hogy a Szovjetunió gyorsítani tudja az időt. Rövi­­debb idő alatt járja be azt az utat, amit az Egyesült Államok évtizedek alatt tett meg. A nyugati megfigyelők igyekeznek ezt egy­szerűen a tudományos-technikai fejlődés előrehaladásának tulajdonítani, nehogy be kelljen ismerniük az igazságot: a gyorsabb fejlődés „titka” abban rejlik, hogy a szocia­lizmus, mint társadalmi és gazdasági rend­szer fölényben van a kapitalizmussal szem­ben. Az ütemben szerzett előny bizonyítéka, hogy míg az utóbbi harminc évben a Szov­jetunió 10 százalékkal növelte részesedését a világ ipari termékeinek előállításában, addig az Egyesült Államoké ugyanezen idő alatt csaknem 10 százalékkal csökkent. A nyugati megfigyelők propagandacélból gyakran az anyagi színvonalak összeveté­séből indulnak ki. Nem kétséges, hogy ezen a területen a legfejlettebb tőkés országok, így az Egyesült Államok is figyelemre méltó eredményeket tudnak felmutatni. Az össze­hasonlításokból azonban sokszor hiányzik az a nézőpont, miszerint az anyagi színvo­nal nem egyenlő az életszínvonallal, az életkörülményekkel. Az utóbbiakhoz hozzá­tartozik a szociális ellátástól kezdve a lét­­biztonságig sok minden, amiben a Szovjet­unió nemcsak állja a versenyt, hanem fö­lényben is van. S az is a Szovjetunió mel­lett szól, hogy ötven esztendő alatt (amely­nek csaknem a felét háborúk és a pusztítás okozta sebek gyógyítása töltötte ki) a városi munkások reáljövedelmét csaknem hétsze­resére, a parasztok reáljövedelmét pedig nyolc és félszeresére sikerült növelni! A tőkés monopóliumok előszeretettel ad­nak nagy nyilvánosságot azoknak a „szak­értőknek”, akik igyekeznek befeketíteni a szovjet viszonyokat, „megmagyarázni” a nyugati közvéleménynek a Szovjetunió fejlődését. Mert eltitkolni már nem tudják. De egyre nehezebb a dolguk. Ma már a józanul gondolkozó politikusok, közgazdá­szok, szociológusok Nyugaton is kezdik fel­ismerni, hogy a békés gazdasági versenyben az idő a szocializmusnak, a kommunizmus­nak, a két nagyhatalom párviadalában a Szovjetuniónak dolgozik. A „kremlinológu­­sokat” józanságra, reális vizsgálódásra, a teljes igazság feltárására inti Niel, ameri­kai történész professzor, az amerikai kül­ügyminisztérium egykori szovjet szakértő­je: „Nem vártuk az októberi forradalmat, s amikor az sikeresen lezajlott, feltételeztük, hogy a szocializmus elpusztul. De nem múlt ki. Később azt hittük, hogy nem kell el­ismernünk a szovjet államot. De elismer­tük. Amikor betörtek a németek a Szov­jetunióba, úgy véltük, hogy az oroszok hat hétnél tovább nem bírják a nyomást. Túl­élték a háborút. Akkor abban reményked­tünk, hogy következményeit nem heverik ki egyhamar. Egykettőre túl lettek rajta. Egy időben azt gondoltuk, hogy nem rendel­keznek a rakétagyártáshoz szükséges isme­retekkel. Elhagytak bennünket. Be kell lát­nunk, hogy a bolsevik forradalomtól kezd­ve tévedtünk a Szovjetunió csaknem vala­mennyi nagy eseményének megítélésében. Talán nem volna szabad olyannyira bíz­nunk mai feltételezéseinkben sem.” A világűr meghódítóinak tiszteletére emelt obeliszk Moszkvában .

Next