Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-07-02 / 27. szám
A pletykák városának is nevezik a bennfentesek Párizst, hiszen alig van olyan négyszemközt folytatott politikai beszélgetés, amelyről legalább egy-két mondat ne szivárogna ki. Az újdonságokkal eláraszott könyvesboltok polcain egy év óta egy úgynevezett történész, Raymond Tournoux a sztár. A jeles szerző — egyébként a képes Paris Match rendszeres cikkírója — egyébből sem él, mint a különböző felelős helyeken beavatott barátaiból és „udvari szállítóiból”, akik feljegyezve nyújtják át neki az intim szalonok mélyén elhangzott „petite phraseokat”,„kis mondatokat”. Ezekből a bizalmas közlésekből Tournoux másfél esztendő alatt két vastag könyvet állított össze; mindkettő a „de Gaulle rejtélyt” igyekszik megfejteni. Az egyik legutóbbi „kis mondat” — ha valóban elhangzott — a tábornok távozását és utódának, Georges Pompidounak hatalomátvételét világítja meg. Tavaly májusban, a munkássztrájkok és a diáklázadások csúcspontján de Gaulle elnök népszavazással kereste a kiutat a válságból. Ám mindenki tudta, hogy a népszavazás már akkor vereséget hozott volna a tábornoknak, ha megrendezi, elkerülhetetlen a bukás. Ekkor járt Georges Pompidou — abban az időben miniszterelnök — az Elysée-palotában, és könyörögve kérte de Gaulle-t: álljon el a népszavazás tervétől. — Tábornok — mondta a fáma szerint Pompidou —, a népszavazásba mindannyian belebukunk, önnek pedig távoznia kell. Engedje meg nekem, hogy helyette én rendezzek nemzetgyűlési választást. Ha ez kudarcot hoz, csupán én járatom le magam, nekem kell leköszönnöm, ön pedig marad. — De mi lesz akkor — válaszolta de Gaulle —, ha ön megnyeri a nemzetgyűlési választást? Pontosan így történt. Pompidou megszerezte a háború utáni korszak első francia nemzetgyűlési többségét, és attól kezdve kegyvesztett lett az Elyséepalotában. A többségi kormány elnökévé nem őt nevezték ki, hanem Couve de Murville-t. Georges Pompidou „elbocsátó szép üzenetet” kapott, hogy álljon készenlétben, ha egy napon „a nemzet hívja majd”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Pompidou 1972-ig de Gaulle elnöki mandátumának hivatalos lejártáig „rendelkezési állományba” került, négy év múlva, amennyiben van még rá ereje, kezdje el elölről a politikai csatát. Négy év visszavonulás — hacsak valaki nem Charles de Gaulle — egy államférfinak a politikai halálát jelentheti. Ki emlékszik rá negyvennyolc hónap múltán, amikor a francia választói testület állandóan fiatalodik. Sok olyan szavazó lesz, aki Pompidou miniszterelnöksége idején még iskolás volt. „Tartalékban lenni” rendkívül kényelmetlen dolog, Pompidou pedig különösen nem az, aki ebbe belenyugszik. Néhány hónapig még nem tartotta tanácsosnak ujjat húzni a tábornokkal, de aztán cselekedetre szánta el magát. Január 18-a volt, 1969 kezdete, amikor Pompidout egy félhivatalos jellegű útja az olasz fővárosban, Rómában találta. A dátumnak külön jelentősége van. Esztendőkkel korábban, 1940. június 18-án állt az akkor még viszonylag ismeretlen Charles de Gaulle tábornok a londoni rádió mikrofonja elé, és a nácikkal szemben ellenállásra szólította föl a francia népet. Azóta de Gaulle egyik jelzője: június 18-a embere. Miért ne lehetne Georges Pompidou „január 18-a embere”, ha így próbál meg a sors kegyeibe férkőzni? A „tartalékos miniszterelnök” mielőtt elutazott Rómából, szállodájába magához kért néhány ott dolgozó francia újságírót, és kandalló mellett elcsevegett velük. Sok mindenről szó esett, míg elhangzott az újabb „kis mondat”; nem titok — így Pompidou —, amennyiben de Gaulle elnök valamilyen okból visszavonulásra kényszerülne, ő utódául jelöltetné magát. Érthető volt az óriási feltűnés, hiszen de Gaulle a helyén volt, semmi sem mutatta, mintha visszavonulási szándéka lenne. Sőt, Pompidou római nyilatkozata végtelenül felbőszítette, és a minisztertanács ülésén tett hivatalos nyilatkozatot, hogy 1972-ig, „megbízatásának lejártáig” esze ágában sincs távozni. A nyilatkozat viszont elég volt arra, hogy Pompidou az érdeklődés középpontjába kerüljön, kiragadja magát a „politikai halál” karmai közül. Ettől kezdve az események meggyorsultak. A francia politikai élet ismerői körében az ügy egyáltalán nem keltett meglepetést. Mindenki tudta, hogy 1968 májusában, a nagy válság idején a „politikuscsináló gyár”, a monopoltőkés szövetség bizalma megingott de Gaulle-ban, túlságosan nyomasztónak találta a „nagy ember” egyénieskedését. De Gaulle meghirdette a „részvételt”: a munkásoknak nagyobb beleszólást kell kapniuk az üzem irányításába, a nyereség egy kis hányadából is részesedést kell adni nekik. A gyárosszövetség tudta, hogy a kását nem eszik olyan forrón, és ettől még a társadalom monopolkapitalista jellege megmarad. De minek fölkavarni a kedélyeket ilyen javaslatokkal, amikor Pompidou „félelempszichózisa” olyan szerencsésen levezette az 1968-as májusi válságot. Miért a merev szembehelyezkedés az Egyesült Államokkal, a NATO- val, a Közös Piaccal, Anglia tagságával, amikor ezek a nagytőkések szívesen vennének egy kis dollár-injekciót, ennek pedig feltétele de Gaulle visszavonulása. Pompidou nem is titkoltan bizalmi ember lett, „a de Gaulle nélküli degaulle-izmus” megtestesítője. A hatodik sorból De Gaulle tábornok előtt mindez nem volt titok. Hiszen ki ismerte jobban ellenfelét, azt a férfiút, akiből 1962-ben jóformán az ismeretlenségből ő csinált miniszterelnököt. Éppen azért, mert tudta, ki Pompidou, belement a játszmába, noha az kifejezetten háromesélyes volt. Ha az április 27-re kitűzött népszavazáson de Gaulle győz, Pompidou végleg elmerül a súly ŐRSÉGVÁLTÁS Az elnökség ára: Georges Pompidou csaknem 20 000 kilométert „száguldott be" Franciaországban, repülőgépen, helikopteren, autón és kerékpárral . Január 18-a embere A választási hadjárat egyik nagy győztese: Jacques Duclos, az első menet kommunista elnökjelöltje, feleségével repül az egyik választási gyűlésre