Ország-Világ, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-12-03 / 49. szám
mmmm A zöld lámpa "IdOl telén Londonban a Piccadilly 17Z és egy mellékutca találkozásának a sarkán két középtermetű, jól öltözött ember álldogált. Az imént hagyták el az éttermet, ahol vacsoráztak, sört ittak és tréfálkoztak. A figyelmüket egy mozdulatlanul fekvő, elhanyagolt külsejű, huszonöt év körüli fiatalember vonta magára, akit bámészkodó tömeg fogott gyűrűjébe. — Stilleton! — mondta megvetéssel a testes gentleman szikár barátjának, látva, hogy az meghajol és úgy nézi a fekvő embert — esküszöm, nem érdemes oly nagy érdeklődést tanúsítani az iránt a fickó iránt! Vagy részeg vagy halott... — Élek még... éhes vagyok ... — motyogta a szerencsétlen, kissé felemelkedve, hogy megnézhesse Stilletont, aki valamin erősen gondolkodott. — Ájultan öszszeestem... — Reimer! — szólt Stilleton. — Itt az alkalom, hogy jó tréfát csináljak! Támadt egy érdekes ötletem. Engem már untatnak a szokványos szórakozások, egy módon lehet csak igazán jól mulatni, ha játékszert csinálunk az emberekből! Reimer megvetően vállat rándított, elbúcsúzott Stilletontól és indult a klubjába, hogy ott töltse el az éjszakát. Stilleton pedig a tömeg helyeslése mellett egy rendőr segítségével beültette az elhagyott embert a hintójába. Egy vendégfogadó felé kanyarodtak. A szerencsétlent John Ive-nek hívták. Írországból utazott Londonba, hogy szolgálatot vagy munkát keressen. De a konkurrencia és a munkanélküliség hamarosan rádöbbentették, hogy munkát találni nem olyan könnyű. Ive parkokban, kikötőkben töltötte az éjszakákat, éhezett, lesoványodott, és végül, mint láttuk, Stilletonnak kellett felszednie az utcán. Stilleton, számos kereskedelmi raktár tulajdonosa, negyvenéves korára mindent kitapasztalt, amit pénzért megszerezhet egy nőtlen ember, akinek sem éji szállásra, sem ételre nincsen gondja. Húszmillió font tőkével rendelkezett. Az, amit Ivével szándékozott tenni, tökéletesen ostoba dolog volt, de Stilleton nagyon büszke volt saját ötleteire, mivel az volt a gyöngéje, hogy nagy fantáziájú és agyafúrt embernek tartotta magát. Mikor Ive jóllakott, megitta a bort és elmesélte Stilletonnak az élettörténetét, az kijelentette: — Tenni akarok magának egy ajánlatot, melytől egyszeriben felcsillan a szeme. Idefigyeljen, adok tíz fontot azzal a feltétellel, hogy holnap kibérel egy szobát valamelyik belvárosi utcában, a második emeleten, mely ablakával az utcára néz. Minden este, pontosan öt órától éjfélig, az ablak párkányára, mindig egy és ugyanazon helyre, egy égő lámpát köteles állítani, amelynek zöld ernyője van. Amíg a lámpa ég a kitűzött határidőig, nem mozdul ki otthonról, nem fogad senkit, nem beszélget senkivel. Egyszóval a munka nem nehéz, és ha beleegyezik, hogy ezt megcsinálja, havonként tíz fontot fogok magának küldeni. A nevemet nem árulom el! — Ha nem tréfál, uram — mondta Ive, aki rettenetesen meglepődött az ajánlaton —, akkor én még a tulajdonnevemet is hajlandó vagyok elfelejteni. De, mondja, meddig tart számomra ez a boldog élet? — Nem tudom. Talán egy évig, de lehet, hogy egész életén át. — Még jobb. De — ha szabad kérdeznem — mire való ez a zöld ünnepi kivilágítás? — Titok! — felelte Stilleton. — Nagy titok. A lámpa lesz a jel az embereknek és az ügynek, melyről ön soha nem tudhat meg semmit! — Nos, jól van. Adja ide a pénzt és meglátja, hogy már holnap a közölt címen John Ive ablakában világítani fog a lámpa. Így történt a különös megegyezés, mely után a csavargó és a milliomos elváltak. Búcsú közben Stilleton még azt mondta: — Felhívom a figyelmét, hogy talán egy hónap múlva, talán egy év múlva, az idejét nem lehet tudni, teljesen váratlanul bizonyos emberek látogatják majd meg, akik jómódú emberré teszik magát. Hogy miért lesz így — nincs jogom megmagyarázni. De ez be fog következni ... — Az ördögbe is! — morgott Ive a hintó után bámulva, mely Stilletont elröpítette — Vagy ennek az embernekment el az esze, vagy én vagyok különösen szerencsés fickó! Ilyen halom boldogságot ígérni csupán azért, mert elégetek egy nap fél liter lámpaolajat! Másnap este a Riverstreeten, egy komor épület második emeletén az ablakban halványzöld fényű lámpa világított. Két járókelő kevés ideig nézte a zöld ablakot, majd Stilleton így szólt: — Tehát, kedves Reimer, ha unatkozni fog, jöjjön ide és mosolyogjon. Ott, az ablak mögött ül az az ostoba, akit olcsón megvásároltam hosszú lejáratú részletre. Vagy elzülleszti az unalom, vagy megőrül ... de vár, vár, maga sem tudja, mit! — Ön sem más, mint ostoba, kedvesem — mondta Reimer, megragadta a barátja kezét, és az automobil felé vonszolta. — Mi vidámat talál ebben a tréfában? — Játék... játék élő emberrel — így Stilleton —, a legremekebb szórakozás. ... 1928-ban a szegények számára fenntartott P. kórház, mely London egyik külvárosában helyezkedett el, vad jajveszékeléstől volt hangos: egy sovány arcú, hiányosan öltözött, öreges kinézetű ember kiáltozott a szörnyű fájdalomtól, akit az imént hoztak be. Egy sötét lebuj homályos lépcsőjén megbotlott és eltörte a lábát. A szenvedőt bevitték a sebészeti osztályra. Az eset súlyos volt, a bonyolult csonttörés a véredények szakadását idézte elő. Operációra volt szükség. Mikor a műtét után magához tért, az ágya mellett a sebészt pillantotta meg. — Lám, így kellett találkoznunk — mondta a doktor — Stilleton úr, megismer? John Ive vagyok, akit ön azzal bízott meg, hogy minden nap egy zöld lámpa mellett őrködjön. Első pillantásra megismertem magát. — Ezer ördög! — dörmögött Stilleton pislogva. — Lehetséges ez? — Igen. Mondja, hogy történt, hogy ilyen gyökeres fordulat állott be az életmódjában ? — Tönkrementem ... Néhány nagyobb veszteség... pánik a börzén. Már három éve, hogy semmim sincsen. És ön? önnel mi van? — Pár évig égettem a lámpát — mosolygott Ive. — Eleinte unalomból, aztán meg már érdeklődésből olvasni kezdtem mindent, ami a kezem ügyébe került. Egyszer kinyitottam egy régi anatómiát, mely abban a szobában volt, ahol én laktam. A könyv megdöbbentett. Kitárult előttem az emberi szervezet titkainak igéző világa. Mint a részeg, úgy ültem egész éjjel a könyv felett. Akkor már második éve égettem a zöld lámpát. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy tanuljak. Ha a kívánság erős, a teljesítés sem késik sokáig. Együtt laktam egy diákkal, aki megértett engem és segített abban, hogy felvételi vizsgát tegyek az orvosi kollégiumban. Amint látja, tehetséges embernek bizonyultam ... — Régen nem mentem el a maga ablakához — mondta kevés hallgatás után az Ive elbeszélésétől megrendült Stilleton. — Régen... Nagyon régen. De nekem most úgy tűnik, hogy ott még mindig ég a zöld lámpa... a lámpa, mely beragyogja az éjszaka sötétségét... Bocsásson meg nekem. Ive elővette az óráját. — Tíz óra. Itt az ideje, hogy aludjon — mondta. — Három hét múlva bizonyára elhagyhatja a kórházat Akkor keressen meg engem, talán tudok adni magának munkát a rendelőintézetünkben, felírja az érkező betegek nevét... Ha lefelé megy a sötét lépcsőn, gyújtson meg... bár csak egy szál gyufát! 1930 Kovács Sándor fordítása DEMETER—MÉSZÁROS—RÁBÁI: SZEMÉLYGÉPKOCSIK ELŐKÉSZÍTÉSE hatósági műszaki felülvizsgálatra E hosszú című könyvecske igen fontos tudnivalókat tartalmaz az autósok számára. A szerzők leírják és sok képpel-rajzzal szemléltetően is bemutatják, mit kell a gépkocsin megnézni a hatósági műszaki vizsgára való felkészülés során. Tanácsokat adnak arra, hogyan lehet az autó egyes részeit ellenőrizni házilag, különösebb felszerelés nélkül, majd megmondják azt is, hogyan lehet a felfedett fogyatékosságokat megszüntetni, s mivel a személygépkocsik előkészítése a kötelező műszaki vizsgára minden autósnak komoly gondot okoz, úgy véljük ez a könyv valóban az ő számukra készült. Mert például a benne ismertetett követelmények között azok, amelyekről a szerzők úgy írnak, hogy „annak meg kell lennie”, azok tényleg olyan előírások, „amelyek hiánya miatt” a hatósági vizsgán az autót alkalmatlannak minősítik. S bár az ismertetés elsősorban a magánautósoknak szól, nagy segítséget nyújt a közlekedés minden résztvevőjének: autósnak, motorosnak, sőt a gyalogosoknak is. A szerzőket dicséri, hogy hazánkban elsőként foglalták össze ilyen részletesen a személyautókkal szembeni követelményeket. A könyv újszerűségét, hasznosságát tekintve — és figyelembe véve, hogy majd 200 ezer magánautó futkos útjainkon — megkockáztatjuk a kérdést: a Műszaki Könyvkiadó nem volt-e túlságosan szűkmarkú a 3100 példány kibocsátásakor? K. I. 12 SOÓS ZOLTÁN: JÁTÉK A FEGYVEREKKEL Játszadozva a szavakkal, a pajkos és pajzán hasonlatokkal a költő szokásos anti-hősköltemény stílusában érezteti, hogy a fegyver, mely a bevonuló katona társa-párja lesz — valóban mégsem játék, hanem az esetlegesen adott pillanat sorsdöntő eszköze. Mindez azonban csak a sorok mögött rejlik — beburkolva a hétköznapok szönnyed, (hogy az ő stílusával éljek: lezser) nyelvezetébe, melyet az alkotó gondosan őriz-formál — hisz szavainak nyers egyenessége sok hívet toborzott költészetének. Azonban e kötet verseit olvasva, először éreztem Soós Zoltán írásaiban valamilyen maradék ízt. Óhatatlan nem észrevenni, hogy a sikeres másik „katona könyv’, a Pityek élmény gyűjtésére önként vállalt katonaidő félretett emlékeiből született e negyvenhárom szonett-