Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-07-01 / 26. szám
A KÉT HÍD KÖZÖTT Cikkünk szerzője az első magyar újságíró, aki találkozott Musztafa Barzanival, az iraki kurdok vezérével, nem sokkal azután, hogy véget ért a kegyetlen polgárháború a kurdok és a központi kormány között. Nauperdam a kurdok nyelvén annyit jelent: a két híd között. Valahol Észak-Kurdisztánban, az iraki— iráni határ mentén, égigérő hegyek között, sok száz méter mély szakadékokat köt át két híd, és valahol a kettő között van Barzaninak, a kurdok vezérének főhadiszállása. Bagdadból, több mint száz hajtűkanyaron át, másfél napig tartott az út, míg odaértem. Autóval. Bagdadban felajánlották, hogy helikopterrel visznek el Barzanihoz, de hát a helikopter használati díja egy órára 300 dinár lett volna, és egy dinár 15 százalékkal drágább, mint egy angol font. Zöld és piros kötél Az autó azonban nemcsak olcsóbb közlekedési eszköz, hanem van egy óriási előnye. Az ember részleteiben is látja a tájat. A homoksárga sivatag után kék és piros színben játszó sziklák, erdő borította hegyek, zöldtüzű mély völgyek — ez Kurdisztán. Ráadásul a helikopterről talán nem lehetett volna látni a nomád kurdok vándor csapatait sem. Az országút mellett vonultak. Több tucat család, asszonyok, gyerekek. A terhet öszvérek vitték. A férfiak — de számos nő is — vállon át vetett puskával és öltözékük színes, igazán tarka. Nem hazudtak, akik előttünk jártak itt és leírták — mennyire szeretik a kurdok a színeket. Méghozzá nagyon is keverten. Valamikor a lopást halállal büntették kurd földön, és mesélik, egy haramia utolsó kívánsága az volt: a kötelet fonják egy zöld és egy piros szálból. 1966-ban már jártam ezen a vidéken. Akkor éppen tűzszünet volt a kormány és a kurdok között. Ravanduzig jutottam el. Ravanduz afféle faluváros, egy hegyoldalból kiálló szikla tengerén. De négy évvel ezelőtt Barzani nem jött el Ravanduzba, és a kormánycsapatok sem vállalták a kíséretet Ravanduzon át. Ezt úgy kell érteni, hogy nem engedtek továbbmenni. Én azt is megértettem, hogy ők sem akarnak továbbmenni, mert Ravanduzon túl már kizárólag a kurd szabadságharcosok ellenőriznek minden sziklát, minden szakadékot, minden hidat. Most Ravanduzban azt mondták, hogy Barzani Gallalában vár, ott fogunk találkozni. Egy óra múlva megérkeztünk Gallalába, Barzani azonban nem volt ott. De ott volt egy alacsony, bajuszos, mosolygós, szemüveges kurd harcos: dr. Mahmud Oszmán, Barzani első helyettese, aki közölte, hogy a találkozó színhelye egy kicsit odébb lesz. Elbúcsúztunk a minket Gallaláig kísérő katonai dzsiptől, és most már kurd vezetőnket követve, siettünk a kijelölt helyre. Ahol autónk megállt, tulajdonképpen nem volt semmi. Azaz voltak itt kurd harcosok, az egyik buzgón tisztogatta Kalasnyikov-típusú géppisztolyát, ami talán még a Mahabadi Kurd Népköztársaság idejéből maradt meg. Mahabad Észak-Iránban van, és amikor a második világháború idején eltávolították a németekkel cimboráló perzsa sahot, a szövetségesek közti megállapodás értelmében egy ideig a Szovjetunió ellenőrizte az irá n arzani vendége voltam ni Azerbajdzsánt, így jött létre az azerbajdzsáni autonóm köztársaság és ezen belül a kurdok rövid életű első autonóm területe. Aztán a nemzetközi megállapodások értelmében a Szovjetunió visszavonta csapatait és a reakciós teheráni kormány szétverte az autonóm kurd népköztársaságot. Ezt követően ment Barzani emigrációba. 12 évet töltött a Szovjetunióban. Hány kijárata van egy barlangnak? Most Nauperdamban vagyunk és Abdul Vahab Muhammad Ali Ravanduzi, Barzani testőrségének főnöke az első, aki fogad. A kurdok általában közepes termetűek, vagy éppen alacsony Musztafa Barzani Dr. Mahmud Oszmán, a Kurd Demokratikus Párt elnöke (jobboldalt) ►