Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-09-02 / 35. szám
ANDRZEJ ZBYCH: ■ Lextharnak minden oka megvolt, hogy ideges legyen. Íme, már jó néhány óra elmúlt és ő még mindig nem tudott meg semmit az eltűnt von Henning kisasszonyról. Pontosan csak annyit tudott, amennyit kezdetben. A gruppenführer másodszor is magához kérette. A beszélgetés nagyon feszült volt. — Maga ostoba, Lothar — mondta a gruppenführer, amikor a gestapós éppen csak becsukta maga mögött az ajtót. — Ostoba! — ismételte meg. — Az a lány nem akar beszélni — magyarázta Lothar. — Lefogattam az embereket a játékbarlangban, de ők valóban semmit sem tudnak. Átadom őket a kriminalistáknak. — És mit akar tenni? — A gruppenführer hangjában fenyegetés rejlett. — Egy pillanattal előbb beszéltem Berlinnel. El tudja képzelni, mit mondtak nekem Berlinben ? — Igen — válaszolt Lothar, bár hallgatnia kellett volna. — Nos? — Ma éjszaka magam hallgattam ki azt a lányt. A gruppenführer megvetően nézett Lotharra, ugyanolyan megvetően, mint ahogy Lothar nézett nemrégen Ruppertre. — És ezután már meg sem fog tudni szólalni, mi? Kiküldöm a frontra! — kiáltotta. — Azt a lányt pedig — tette hozzá halkan — holnap reggel szabadon engedi. — Parancs. — A legjobb embereket ossza be mellé, és minden eszközt, ami szükséges. Agyonlövetem, ha a lánynak sikerül meglépnie. Nyomra kell vezetnie bennünket. Különben Lothar úr nagyon figyeljen ide: ha valóban a lengyel kémhálózat rabolta el Benitát, nem lennék ellene, ha cserét ajánlanának fel: Benita von Henniget azért a lányért... Lothar vállat vont. — Gruppenführer úr, hogyan jussunk el hozzájuk? — Próbálja meg — mondta a gestapós főnök. — És ne kövessen el hibát... Anna szabadon Anna nem tudott, sajnos nem tudhatott erről a beszélgetésről, azért gondolta azt, hogy álmodik, amikor átadták neki a táskáját. Az őr kinyitotta a sorompót és elvette a belépőt. Anna az üres utcán találta magát. Még mindig nem hitte, nem bírta elhinni, hogy szabad. A Szuda fasoron ment az Unió tér felé és csak most érezte, hogy mennyire fáradt. Egész teste fájt, de szabad volt, elengedték, semmit nem árult el, büszke lehetne önmagára. De miért engedték szabadon? Csoda, hihetetlen csoda, mert a Szuca fasorból senkit nem engednek szabadon. Legjobb esetben Oswiecimbe kerül, de ha valaki innen kikerül... Anna körülpillantott. Az utca már nem volt üres. Tízegynéhány méternyire mögötte ment egy férfi, kabátban, kalapban. Az utca másik oldalán is egy férfi, kabátban és kalapban. A Gestapo emberei. Nyo 18 -on követik, mennek utána. Most kezdte megérteni... Nyomra kell vezetnie őket. Arra számítanak, hogy szabadon többet mond majd, mint bent a cellában. Meggyorsította lépteit, bár ez már nehezére esett. Befordult a Marszalkowska utcába, majd a XI. Pius utcába, már a Mokotowska utcánál járt. Az úttesten megpillantott egy motorkerékpárt. A gumiköpönyeges motorkerékpáros lassan ment. Anna úgy érezte, bár ebben nem volt biztos, hogy a három ember , a motorkerékpáros és a két férfi, akik ismét megjelentek a járdán, egymásra pillantanak, aztán őrá. Egy zárt teherautó érkezett. Anna oldalt fordult, otthon érezte magát, elvegyült a tömegben. Megpillantotta kis színpadot, amelyet jól ismert. Egy fiatal fiú, akinek hiányzott mindkét lába, a fal mellett állt, énekelt és kinyújtotta sapkáját. Az élelmiszerüzlet előtt nőtt a sor — biztosan margarint adtak. Két csizmás fiú zsebre dugott kézzel állt a kapuban. Anna nem ismerte ezeket a fiúkat, de ismerte az ilyen fiúkat, érezte, hogy itt otthon van és biztonságban. Elegendő lenne még néhány lépést tennie és már a Három Kereszt téren lenne, ahol az egyik barátnője lakik. Felülhetne a villamosra, hogy eljusson Mokotówba és meglátná Marcint vagy talán Janeket. De ezt nem tehette meg Más volt, mint azok mind, akik elhaladtak mellette. Bárki lép most hozzá, rettenetes veszedelmet zúdít a nyakába. Nem szabad ismerőssel találkoznia, senkinek sem szabad őt megismernie, a csoportjából pedig egyáltalán nem találkozhat senkivel. Körülpillantott. Természetesen a nyomában voltak. A motorkerékpáros és a két férfi, kabátban és kalapban. És a kis teherautó. Hogy rázza le magáról őket. Van-e egyáltalán reménye, hogy le tudja őket rázni? Visszatért a Marszalkowska utcára, megállt a Wilcza utca sarkán levő villamosmegállónál a tömegben. Óvatosan körülpillantott. Úgy rémlett neki, hogy nem látja őket. De egy pillanat múlva ismét feltűnt az úton ugyanaz az autó. A megállóban is ott volt már a férfi kabátban és kalapban. A másik az utca túlsó oldalán sétált. Anna kétségbeesett. Itt vannak, a nyomában vannak, vadásznak rá, mint egy állatra, melyet már körbe vett a hajtóvadászat. A villamos csikorogva fékezett. Anna az utolsó pillanatig várt, amikor a kocsi megindult, felugrott a lépcsőre és valaki a kocsi belsejébe húzta. Talán nem érnek el. Istenem, talán nem vesznek észre. A villamos gyorsított, Anna az üveghez szorította arcát, az utcát figyelte. Nem látta üldözőit. Nem látta akkor sem, amikor leugrott a villamosról néhány megálló után. A Swietokrzyska utcába fordult, aztán a Jasnába. Befutott a gyógyszertárba. A telefon a sarokban volt, távol a vevőktől. Anna eltakarta a tárcsát és tárcsázott. Egy lány telefonszáma volt ez, a Malgosiáé, akivel egy csoportban van, az egyetlen szám, amely még aktuális lehet, mert Marcinhoz nem szabad neki telefonálni. Végre meghallotta Malgosia hangját. — Malgosia — súgta. A vonal túlsó végén csend, majd Malgosia kétségbeesett hangja. FORDÍTOTTA: BABA MIHÁLY — Te vagy az Anna, valóban te vagy az? De ebben a pillanatban az ablakon át Anna megpillantotta a kabátban, kalapban levő férfit. Megjelent a motorkerékpár is. Tehát nem rázta le őket, nem tudta őket lerázni. — Szabadon engedtek — suttogta — követnek. Később felhívlak — mondta és letette a kagylót. Ismét az utcán volt... Lassan lépkedett a tömegben, amelyben nem tudott elrejtőzni. Az üzletek, a kávéházak nyitva vannak, az emberek munkából térnek haza. Folyt a megszokott megszállási élet. De ő, a fáradt és kábult, csak egyre gondolt: le kell rázni őket, le kell rázni őket, különben ebben a városban úgy érzi majd magát, mint egy sivatagban. A járda széle mellett lassan haladt egy riksa. Anna megállt. — Amilyen gyorsan csak lehet előre — mondta Anna és beugrott a riksába. Pihent, becsukta a szemét. A riksa egyenesen ment, aztán fordult, majd megint fordult. Anna nem nagyon tudta, hogy milyen utcán járnak. Pénzt nyomott a fiú kezébe, pénzt, amit a táskájában talált és leugrott. Egy zsúfolt utcában találta magát; igen, igen, hiszen ez a Chmielna utca. Bement egy üzletbe és sorbaállt. Eltűntek, nincsenek a nyomában. De egy pillanat múlva a nagy kirakatüvegen át ismét megpillantotta mind a két férfit. Már meg sem kísérelt telefonálni. Közben a csukott kis teherautóban, amely lassan halad az úttest szélén, a rádió adó-vevőnél egy SS ült. — Bement az üzletbe — jelentette a mikrofonba. — Eddig nem próbálta felvenni újra a telefonkapcsolatot. Marcin nem rejtette el elégedetlenségét, amikor meglátta Klosst a Mokotówi villához menni. — Túl gyakran jössz ide — állapította meg. — Mindent megértek, de nem szabad megszegni a konspiráció alapszabályait. Kloss is tudta, hogy nem szabad, de állandóan úgy érezte, hogy tehet valamit, hogy Annát megmentse, hogy kiszabadítsa a Szuda fasorból, még ha áldozatot kell hoznia is .... Mit áldozhat? Legfontosabb az ügy. És nem szabad tenni semmit, ami ártana a munkában. Fél életemet adnám azért, ha nem lennék katona — gondolta. — Becke ezredes hívatott — magyarázta Marcinnak. — Berlin huszonnégy órát adott hogy megtalálják Benita Henninget Majd megőrülnek. Fischer állítólag azt mondta, hogy hajlandó a cserére: Annát adja Benitáért. — Marhaság — mondta Marcin. Kloss is megértette, hogy ez lehetetlen, de mégis belekapaszkodott ebbe a gondolatba, az utolsó lehetőségbe, a remény cérnaszálába. — Hogy képzeled el a beszélgetést Lotharral? — kérdezte Marcin. — Ki közvetítene? Benitát nem tudjuk kiengedni, mert túl sokat tud. Különben is kijelentették, hogy szükség van rá. — Majd hozzátette: — Megkértek, adjam át üdvözletüket von Henning tervének megszerzéséért. — Annának jár ezért köszönet, nem nekem — válaszolt Kloss. KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE 10