Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)
1970-09-16 / 37. szám
N ELSŐ ÉS UTOLSÓ TALÁLKOZÁS (7)Bartók (Spr émval egyed százada múlt, hogy örökre lezárult az örvénylő szem, mely mintha az emberek egész világát akarta volna magába fogadni és az emberek egész világára sugárzott titokzatos fényt. A nagy vándor, Bartók Béla elutazott a „tartományba, honnan még nem tért meg utazó”. Ami belőle múlandó, eltakarta a messze-messze idegen temetőkert. Ami belőle maradandó, reánk hagyta örökségül, reánk magyarokra s az egész emberiségre. A negyedszázados évfordulón erős vágy ébred bennem, hogy a tovatűnő időkből egy percre visszahívjam földi alakját is, ahogyan itt járt közöttünk, magába ölelve embert és tájat, hogy vízióvá váljék benne ember és táj. * Hol és mint láttam őt először ? Zsúfolt villamoson kuporgott, a sarokba húzódva, a törékeny alkatú férfi. Teste szinte eltűnt roppant homlokának kupolája alatt. A szem különös ragyogással nyílt rá a villamoskocsi mikrokozmoszára. Első pillanatban nem tudtam, hogy ő az. Aztán, mert muzsikája már megmutatta őt nekem, s az arcképét nem egyszer láttam, egyre bizonyosabban ráismertem. Nem, nem lehet más: ő az! Beszorult a sok-sok ember közé és én mégis úgy láttam, hogy — egyedül van. Szemébe, ebbe a varázslószembe nézve Ady szavai kezdtek kísérteni: „északok, titok, idegenség... lidérces messze fény..Mert az ő, idegenség, titok, bár olthatatlan szerelemmel szerette az embert s emberiséget, mint lelkének rokona, a másik nagy magányos, Beethoven. Szerette, szívébe fogadta az emberiséget és mégis egyedül volt az emberek között. Így, s ilyennek láttam őt először, ilyennek látom, mikor szól hozzám zenéjében. Az egész emberiség, milliók és milliók a föld hátán megértik őt és mégis magányos? Mert minden igazi nagyság árva, magányos tünemény. * Este lett borzongató, homályos este a teremben és odakünn. Odakünn, nemcsak az utcán, nemcsak Pest-Budán, hanem egyre komorabb, sötétedés egész Európában. A fekete zongora mellett Bartók Béla ült. Hajának ezüst fénye a domború homlok fölött úgy szikrázott, mint ködbe vesző ormokon a gleccserek. Egymáshoz bújtunk, mint a riadt nyáj, úgy hallgattuk. Magasztos és mégis oly közeli volt e látomás: a fekete zongora fölött ezüstfehér feje. Eszményi szépségű zongorajátéka kiragadott bennünket szorongásból, balsejtelmekből, borzongásból. De olykor, a zongora elnémulásának egy-egy pillanatában, mintha csizmák ütemes kopogását hallottuk volna odakünn. E napokban egyre hangosabban kopogtak, egyre konokabban kopogtak már a csizmák és a szennyes fasiszta áradat egyre közelebb hömpölygött határainkhoz. Mint a menekülők valamely föld alatti üregben, úgy szorongtunk sápadtan a teremben, míg ő muzsikált! Egyik szomszédom súgta a fülembe: „nézd, a pódium, mint az Ararát hegye ... kiemelkedik a fekete vízözönből... és csúcsán az utolsó igazi Ember muzsikál”. Kirohantam, éppen szünet volt, a művészszoba felé tartottam, homályos ösztön és sejtelem vezetett. Odabenn még mindig dübörgött a taps. És a kis üvegajtón át kilépett ő. Lassan jött lefelé. Megpillantott. Rám tekintett a felejthetetlen szem és egy fehér kéz nyúlt felém hirtelen mozdulattal. Nem értettem, miért nyújt nekem kezet Bartók Béla, éppen nekem, e pillanatban? Szeme a messzeségbe révedt, majd pillantása visszatért az arcomra. De láttam, hogy nem ösmer meg. És mégis kezet nyújtott. Másnap döbbentem rá, hogy ez a kézfogás nem is egyedül nekem szólt. Mert utoljára muzsikált. Búcsúzott tőlünk, búcsúzott a hazai földtől — örökre. És kezet akart fogni valakivel, mindegy, hogy kivel, eggyel a sok közül. Huszonöt éve lezárult az örvénylő szem... de a mű milliókban él. Ernst Anzermet a művész hazájában, Budapesten Bartók-hangversenyt vezényel . Távozása hatalmas gesztus volt, hősies tiltakozás minden ellen, ami lesz. Gesztus, melyhez hasonlót látva nélkülöztünk oly sok-sok nagy embertől. E néma tiltakozásban ott volt az egész művész és egész ember hitvallása, ő szólt így, aki sohasem alkudott, sem művészetében, sem pedig emberségében, ö, Bartók Béla, legcsodálatosabb ötvözete embernek és művésznek. * Idegen rög alatt porlad, túl az Óceánon. De csak a teste. Balassa Imre I I3