Ország-Világ, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-51. szám)

1970-09-02 / 35. szám

Meg kell menteni Annát A beszélgetők állandóan a kaput figyel­ték, a bejáratot a villába. Marcin vette ész­re először a lányt. — Rejtőzz el — parancsolta Klossnak. — Malgosia jön. Ő biztosan nem ismer téged. — Aztán dühösen dörmögött. — Mindenki úgy jár ide, mintha temp­lomba menne. Hamarosan a legostobább gestapós spicli is leleplez bennünket. Malgosia jelenteni jött, hogy Anna te­lefonált Kloss hallotta a lány és Marcin beszélgetését, mert a szomszéd szobában az ajtó mögött állt. Marcin reakciója egyszerű és gyors volt. Malgosiának megparancsolta, hogy adja át a lakáskulcsot és tűnjön el Varsóból. — Ha Anna ismeri a telefonszámodat — jelentette ki — akkor lebuktál. — De még egyszer telefonál — súgta a lány. — Sajnálom — Marcin hangja éles volt. — Értsd meg Malgosia, nem tudunk rajta segíteni. A lány tiltakozni akart, de Marcin ud­variatlanul félbeszakította. Amikor a lány elment, Kloss rögtön meg­jelent a küszöbön. Határozott volt. — Adj nekem négy fiút a diverzáns-kü­­lönítményből — mondta. — Nem! — válaszolta Marcin. — Adj, és megmentem Annát. — Hány embert veszítesz? — Nem szabad a kezükben hagynunk Annát. — A németek csak arra várnak, hogy nem bírjuk ki, és akcióba kezdünk. Elkép­zeled, hogyan őrzik? Nem, barátom, nem fogjuk leleplezni magunkat. — Megyek Malgosia lakásába. Anna még egyszer telefonál. Meg kell próbál­nia. — Megtiltom! — mondta Marcin. Tulajdonképpen nem volt Kloss felette­se, csak a csoport főnöke, amellyel Kloss együtt dolgozott. Nem volt joga parancsot adnia Klossnak. Mindketten tudták ezt. Kloss Marcin vállára tette kezét. — Jól tudod, Marcin, hogy meg kell tennem. Van itt három fiú a diverzáns­­különítményiből. Marcin hallgatott. Kloss kiment a szobából, hogy a józan ész ellenére cselekedjen, a konspiráció szabályai ellenére, és kockára tegye az em­berek biztonságát, akikkel együtt dolgo­zott. A fiúk közül ismerte Romeket, és tudta, hogy Romet beleegyezik, hogy együtt menjenek Malgosia lakására, sután megpróbálják Annát kimenteni a néme­tek hálójából. Nem szabad volna ezt tennem — gon­dolta Kloss —, de meg kell tennem, mert különben minden elvesztené értelmét. Remek a fegyverét tisztogatta. A másik két fiú suttogva beszélgetett. Kloss láttára felugrottak. Aztán nyugodtan meghallgat­ták mondandóját. Tízegynéhány perc múl­va már Malgosia lakásán voltak. Megkez­dődött a várakozás. A telefon nem csön­gött fel. A hamutartókban halomra gyűl­tek a csikkek. Kloss becsukta szemét és látta Annát az utcákon kóborolni, szinte már összeesett, megfosztva a menekülés legkisebb reményétől is. Bárcsak telefo­nálna — gondolta —, bárcsak telefonálna! Arra is gondolt, előfordulhat, hogy mielőtt Anna telefonálna, Lotharnak sikerül meg­tudnia a telefonszámot, amellyel Anna egyszer már beszélt. Remek éberen figyel­te az utcát, lövésre kész volt a fegyverük, órájukra lestek, a járdát nézték, ahol idő­közönként megjelent a német járőr. Végre a hosszú várakozás után felberre­gett a telefon. Kloss felemelte a kagylót és meghallotta Anna hangját. — Idehallgass — mondta Kloss —, ti­zenöt perc múlva ... Még megmondta az utca nevét, mielőtt Anna letette volna a telefont. Anna megmentője Ruppert Ruppert ivott. Megfordította az üveget — üres volt. A padlóra dobta, begurult az asztal alá. Nagy nehezen feltápászkodott a kanapéról, a zongorához ment. Leütötte a billentyűket. Már Mozart frázisa sem jutott eszébe. Ilza elment, nem akarta megmondani, hová megy, csak megvetően a vállát vonogatta. De ő úgyis tudta, Ilza tábornokhoz futott. Tulajdonképpen csak egyetlen kiút maradt a számára, de nem bírta megtenni, még mindig várt va­lamire, mintha még létezne egy csepp re­mény. Ismét leütötte a billentyűket, és ek­kor meghallotta a telefoncsengetést. A te­lefon hangosan berregett, Ruppert felállt és felemelte a kagylót. — Halló — mondta —, miről van szó? Ki van ott, az ördög vigye el? — De eb­ben a pillanatban kiegyenesedett és bal kezével ügyetlenül kezdte gombolgatni zubbonya gombjait. Ez még benne maradt: reagált a tábornok hangjára. — Beszéltem Lotharral — a tábornok kelletlen hangon beszélt. — Úgy gondo­lom, Ruppert, tudod, mit kell tenni egy német tisztnek. Apád emlékére való tekin­tettel adok egy fél órát. Gondolom, hogy elegendő. — Letette a kagylót, mielőtt még Willy Ruppert kapitány megszólalhatott volna. Az asztalon, nem messze a telefontól fe­küdt a pisztolytáska a fegyverrel. Elegen­dő lett volna egy kis mozdulat, és már minden mögötte lenne — Ilza is, Lothar is, a felesleges ostoba remény is. De nem bírta elszánni magát. Nem itt — gondolta. — Megteszem, de nem itt. Derékszíját felkötötte, a pisztolytáskát előrehúzta és kiment a ház elé. Kinyitot­ta a kocsi ajtaját, beült. Nem tudta, hová megy és jobban szerette volna nem tudni azt sem, hogy miért... Azt akarta, hogy a halál elébe jöjjön. Közben Anna a házak számát nézeget­te. Igen, ez az, amit kijelölt Kloss. Átjáró­ház. Mindkét férfi mögötte ment, nagyon éberen és nem is rejtőzködtek annyira, mint korábban. Anna már nem gondol­kodott, nem volt ereje gondolkodni. Egy­szerűen végrehajtotta azt, amit Janek pa­rancsolt. Nem tudta, hogy van-e sansza, nem töprengett ezen, nem emlékezett azokra sem, akik egy pillanat múlva életü­ket kockáztatják, hogy őt megmentsék Pihenni akart, csak pihenni. Bement az üres udvarra. A sötét ajtóban már Romek állt, beljebb tolta őt, aztán már minden villámgyorsan játszódott le. Amikor az Annát kísérő két férfi közül az egyik megjelent a kapuban, Romek rá­vetette magát. Elfojtott kiáltás, és a ges­tapós a járdára zuhant, Anna és Wojtek, a másik fiú a csoportból, eltűntek az ud­var mélyén. Már a másik kapuban vol­tak. A járda mellett riksa állt, Wojtek fel­ült a nyeregbe, de mielőtt Anna felugrott volna, megjelent a motorkerékpáros. Hir­telen lefékezett. Az udvar mélyén felhang­zott egy géppisztolysorozat. — Menekülj! — kiáltotta Wojtek. Leha­salt, kabátja alól előkapta a géppisztolyát, a motorkerékpárost lőtte. A járókelők el­tűntek, az utca egyetlen pillanat alatt ki­ürült. Fékezést hallottak. A gestapós autó vészesen fékezett. Géppuskák pásztázták a terepet. Anna futott az üres járdán. Most a di­­verzáns-különítményes fiúkra gondolt, ar­ra, hogy vissza tudnak-e vonulni. Nem len­ne szabad őket itthagyni. Megállt, kétség­­beesetten ettől a gondolattól, nem tudta, hogy ha még néhány lépést futna, a sarok mögötti autóban elrejtőzve megpillanthat­ná Klosst... De Anna nem fut, nincs ide­je futni, mert az elnéptelenedett utcában cikcakkban megjelenik Ruppert autója. Ruppert megpillantotta Annát, hirtelen lefékezett. Kinyitotta az ajtót és berántot­ta a lányt az ülésre. Anna már nem ellen­kezett, ereje teljesen elhagyta. Arra gon­dolt, hogy ismét a Szud­a-fasorra kerül és ott végre kipiheni magát. Lefekszik a betonra — álmodozott — és aludni fog. Nagyon közelről látta Ruppert arcát a vo­lán fölött. A sebesség az ülés támlájához szorította Annát, aztán a hirtelen fékezés­től visszanyerte eszméletét. Ruppert kinyi­totta a kocsi ajtaját. — Menekülj! — kiáltotta. Anna egyedül volt. Futott a Solec utcán, aztán hirtelen megállt egy kapuban. Az emberek közömbösen mentek el mellette. Senki nem pillantott rá. Nem tudhatta, hogy Ruppert kocsija éppen a Poniatowski hídra rohan. Körül­belül a híd közepén Ruppert hirtelen meg­pörgette a volánt. A kocsi áttörte a korlá­tot és a mélybe zuhant. Csak hosszú pilla­natok múlva jelentek meg azon a helyen a gestapós kocsik. (Folytatása következik) Az illegális diverzáns-különítmény tagjai felfegyverkezve várták Malgosia lakásán Anna telefonját 11

Next