Ország-Világ, 1971. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-06 / 1. szám
Kétmilliós mesevár Az elefánt ormányát lengeti és a bejárat felé cammog, a lompos farkú mókus az ajtófélfánál ül, odébb az óriás agancsú szarvas figyel. Kitárul a nagy képeskönyv és szól a mese. Csodálkozóra tágult szemek, kíváncsi arcok lesik a történetet, mintha magukba akarnák szippantani az egész mesevilágot. „Ha beköltöztek, be is rendezkedtek, utána munkához láttak, mindenki a saját mesterségéhez. Hű, micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből ...” — Miért szeretitek ezt a mesét? — Mert a kesztyűbe bemehettek a gyerekek és ott jó nekik. — Nem is jó ott nekik, mert a kesztyűben nem is lehet játszani, csak az óvodában. — Az nem igaz, mert az óvoda nem mese. — De igenis mese, mert az úgy kezdődött, hogy elölről. Lenke néni nagy üggyel-bajjal, de végül is elrendezi a gondolatokat a mese és a valóság határán. — Pistikének igaza van: az óvoda nem mese, de Évike jól mondta: tényleg úgy kezdődött, hogy elölről... — Kispesten 14 óvoda volt, de itt a kerületszéli kertes házak negyedében egy sem. Majd hat évig tartott a tanácstagok érvelése, amíg megszületett a terv, megteremtődött a 2 millió forint, és itt a Kelet utcában felépült ez az ötvenszemélyes, jelenleg 63 gyermeket befogadó otthon. Mert ez nem óvoda, a szónak a gyermekmegőrző hely értelmében. Ez otthon — hangsúlyozza többször is Lenke néni, azaz Pintér Józsefné vezető óvónő, mint aki ennek az intézménynek korszerűségét ebben a légkörben érzi megtestesülni. — Nem illendőségből, hanem nagyon őszintén, pedagógiai indoklással mondom: a tanács mindent, de mindent megadott, hogy ebbe az ideális környezetbe épült modern, higiénikus épületbe a nevelés legmegfelelőbb berendezése és az oktatás legcélszerűbb eszközei kerüljenek. Nyugodtan leírhatja, hogy Budapest, de talán az ország legkorszerűbb óvodája ez. Leírom, de nem éppen nyugodtan, mert Hennike szenzációja —, hogy ő szombaton egy igazi hógolyót csinált — lázba hozta az egész gyereksereget. Kérlelik az óvónénit, hogy telefonáljon a Télapónak hóért, mert ők hógolyót akarnak építeni. Lám, lám bármilyen igényesen felszerelt egy óvoda, azért akadnak kielégíthetetlen kívánságok. S mit lehet ilyenkor tenni, hogy a mosolygó szemek, a kacagó arcok ne szomorodjanak el? Az óvónéni verset kezd, s aztán mondják utána a gyerekek is: „Napkeltétől napestig / Hulldogálva hó esik. / Jaj de buta ez a Bodri, / Hópelyheket akar fogni ...” S máris a báb kutyus lesz a központ, mely most természetesen Bodri névre hallgat. Magasra emeli az egyik csöppség, egészen a fellegekig — hópelyheket fogni... Csivitelnek, szaladgálnak a gyerekek, pillanatok alatt előkerülnek Bodri társai és elkezdődik a bábszínház. Pisti biggyeszt egyet csöpp száján és a sarokba szalad. Korongokból, léniákból, pálcikákból rakétát épít, merthogy ő azzal indul hópelyheket fogni, egyenest a Holdra. Fantázia, mese, valóság jól megfér itt egymás mellett. Délelőtt lisztből gyúrtak apró, igazi kenyeret. A tepsin sorakozik 63 kis cipó. Amíg rózsásra pirul, alszik a sok kis „pék”. Miről álmodhatnak? Talán a kis cipókról, hogy „tepsibe teszik, pirosra sül és a jó gyerekek megeszik...” Lenke néni az ablaknál áll, néz kifelé, a most is zöld pázsitos kertre. Benne sok-sok alvó gyümölcsfa, tavasszal rügyet bont, virágzik majd mind, aztán termést hoz, — egészséges, édes, jóízű gyümölcsöt. Kovács Aranka Mi már könyvből „olvassuk” a mesét Bábszínház — paraván nélkül Fotó: MTI — Benkő Imre