Ország-Világ, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1972-01-05 / 1. szám

volt az aránytalanság a beruházások vi­szonylatában. Az elmúlt két évtizedben az összes beruházások 70 százaléka jutott a nyugati és csupán 30 százaléka keleti rész­re. A külföldi segélyekből a kelet-pakisz­tániak mindössze 20 százalékot kaptak, a többit elnyelték a nyugati „gyámok”. A keleti jutát külföldi piacokon értékesí­tették, vagy a nyugati területeken időköz­ben létesített gyárakban dolgozták fel — „természetesen” a nyugat-pakisztáni vál­lalkozók hasznára. A legnevesebb kelet-pakisztáni közgaz­dászok szerény felmérései szerint legke­vesebb hárommilliárd font sterlingre te­hető az az összeg, amelyet a keleti javak kizsákmányolásával a nyugati üzleti kö­rök zsebre vágtak. (Márpedig ez valóban csillagászati összeg: a devalválás előtt mintegy hét és fél milliárd dollárnak felelt meg.) Vég nélkül, hosszú oldalakon át sorol­hatnánk és adatokkal igazolhatnánk a belső gyarmatosítás méreteit. Jellemzé­sül az egyenlőtlenségekre ideiktatjuk, hogy miközben a keleti országrészt meg­fosztották jóformán a fejlődés minden le­hetőségétől, még a látszólagos kárpótlás­ról is megfeledkeztek és nem törődtek a külsőségekkel sem. A mindenható hadse­reg tisztikarának 90 százaléka nyugatiak­ból állt, a köztisztviselői karban pedig a jól fizetettnek számító posztokat 85 szá­zalékban szintén ők foglalták el. Az elkeseredés, a két pakisztáni ország­rész ellentéte éveken át fokozatosan sű­rűsödött gyűlöletté, amelynek kirobbaná­sára a közelmúlt hónapokban került sor, mert a nyugat-pakisztáni elnyomás most már Kelet-Pakisztán elleni nyílt irtó­hadjárattá, a kelet-bengáliaiak legjobb­jainak fasiszta ízű, tömeges legyilkolásá­­vá, törvénytelen bebörtönzésévé vált. Ezt megelőzően azonban két háború zajlott már le s ezek alapja, kiváltó oka még nem a két országrész közötti gyűlölet, hanem a gyarmatosítók szándé­kai szerint indiai—pakisztáni ellentét volt. Két háború, amely semmit sem eldett meg Szinte nyomban India és Pakisztán füg­getlenségének kikiáltása után fegyveres erőpróbára került sor. A tét akkor Kas­mír volt. 1949-ben a világszervezet tett pontot a viszályra, Kasmír megosztásával. Az ENSZ-határozat megszavazói bizonyára úgy vélték, jó szolgálatot végeztek és egy kínos kérdést nyugvópontra juttattak. Tévedtek azonban, mivel egyik fél sem nyilvánította elégedettségét, s kevesellte a neki megítélt területet. Az alapvető érdek­ellentétek tovább mérgezték a légkört. A lappangó és csak látszólag elfojtott tűz hat évvel később, 1965 őszén újra fel­lobbant. Az indiai és pakisztáni haderők, amelyek mindig farkasszemet néztek, min­den hadüzenet nélkül egymásnak estek. A harc dühödt és elkeseredett volt. Egyik fél sem könyvelhetett el döntő sikereket, bár a tényleges katonai erőviszonyok — éppen a ném<pá­roz^ra álló erőforrások következtében — ezúttal is Indiának ked­veztek. A hagyományos indiai békepoli­tika szellemében azonban a delhi kor­mány nem fordított túlságosan nagy figyel­met a hadsereg védelmi képességének nö­velésére, a fegyverzet korszerűsítésére. A világ békeszerető népei és országai őszinte megdöbbenéssel látták a második háború fejleményeit, s igyekeztek minél előbb lokalizálni, majd kioltani a tüzet. Mindenekelőtt a Szovjetunió kormánya fejtett ki komoly diplomáciai munkát, a válság békés, politikai rendezése érdeké­ben. A sorozatos szovjet erőfeszítések és kezdeményezések nem maradtak ered­ménytelenek. Alekszej Koszigin minisz­terelnök meghívását elfogadták a szem­ben álló felek. Koszigin részvételével szov­jet földön, Taskentben találkozott 1966 január első hetében Sasztri indiai kor­mányfő és Aju­b Khan pakisztáni köz­­társasági elnök. Az értekezlet január ti­zedikén fejeződött be sikerrel. A szovjet miniszterelnök áldozatos, pihenést és meg­torpanást nem ismerő közvetítése nyomán a tárgyaló államférfiak aláírták a meg­egyezést, amely helyreállította a békét kö­zöttük. Több mint hatszáz millió ember és az egész békére vágyó világközvélemény lé­legzett fel és mindenütt őszinte elismerés­sel illették a szovjet kormányfő fárado­zásait. Jócskán akadtak viszont olyan sze­mélyiségek és kormányok, amelyeknek egyáltalán nem tetszett a Szovjetunió ki­magasló diplomáciai sikere. A pakisztáni kabinettel különösen szoros kapcsolatokat ápoló pekingi kormány alig tudta leplezni csalódottságát, hogy az ő megkérdezése és közbenjötte nélkül — kizárólag szovjet kezdeményezésre — megszületett a tas­­kenti egyezmény. Hasonló keserűség emésztette a washingtoni kancelláriákat is, hiszen Pakisztán az Egyesült Államok közvetlen „kliensének” számított, mivel hivatalosan tagja volt mind az amerikai irányítású SEATO-nak, a délkelet-ázsiai katonai paktumnak, mind pedig a CENTO- nak, az úgynevezett központi szerződés szervezetének. Ajub Khan és munkatár­sai azonban „elfelejtették” kikérni a Fe­hér Ház és a State Department tanácsait. Ők tudják, miért... Nem véletlen, hogy a pakisztáni bel­politikai élet Kína-orientációjú szereplői heves támadásokat intéztek a taskenti megállapodás ellen. Zulfikar Ali Bhutto, aki pedig korábban Ajub Khan egyik leg­főbb bizalmasának számított és sokáig a külügyminiszteri tisztséget töltötte be, egyenesen „árulással” vádolta a köztársa­sági elnököt az egyezmény aláírása miatt. (Ali Bhutto jelenleg maga ül az államfői székben.) A volt pakisztáni államfő nagyon bízott szövetségesei támogatásában Jahja Khan pakisztáni elnök hiába fohászkodott az általa meghirdetett „szent háborúban” fegyverei győzelméért .

Next