Ország-Világ, 1972. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-05 / 1. szám
volt az aránytalanság a beruházások viszonylatában. Az elmúlt két évtizedben az összes beruházások 70 százaléka jutott a nyugati és csupán 30 százaléka keleti részre. A külföldi segélyekből a kelet-pakisztániak mindössze 20 százalékot kaptak, a többit elnyelték a nyugati „gyámok”. A keleti jutát külföldi piacokon értékesítették, vagy a nyugati területeken időközben létesített gyárakban dolgozták fel — „természetesen” a nyugat-pakisztáni vállalkozók hasznára. A legnevesebb kelet-pakisztáni közgazdászok szerény felmérései szerint legkevesebb hárommilliárd font sterlingre tehető az az összeg, amelyet a keleti javak kizsákmányolásával a nyugati üzleti körök zsebre vágtak. (Márpedig ez valóban csillagászati összeg: a devalválás előtt mintegy hét és fél milliárd dollárnak felelt meg.) Vég nélkül, hosszú oldalakon át sorolhatnánk és adatokkal igazolhatnánk a belső gyarmatosítás méreteit. Jellemzésül az egyenlőtlenségekre ideiktatjuk, hogy miközben a keleti országrészt megfosztották jóformán a fejlődés minden lehetőségétől, még a látszólagos kárpótlásról is megfeledkeztek és nem törődtek a külsőségekkel sem. A mindenható hadsereg tisztikarának 90 százaléka nyugatiakból állt, a köztisztviselői karban pedig a jól fizetettnek számító posztokat 85 százalékban szintén ők foglalták el. Az elkeseredés, a két pakisztáni országrész ellentéte éveken át fokozatosan sűrűsödött gyűlöletté, amelynek kirobbanására a közelmúlt hónapokban került sor, mert a nyugat-pakisztáni elnyomás most már Kelet-Pakisztán elleni nyílt irtóhadjárattá, a kelet-bengáliaiak legjobbjainak fasiszta ízű, tömeges legyilkolásává, törvénytelen bebörtönzésévé vált. Ezt megelőzően azonban két háború zajlott már le s ezek alapja, kiváltó oka még nem a két országrész közötti gyűlölet, hanem a gyarmatosítók szándékai szerint indiai—pakisztáni ellentét volt. Két háború, amely semmit sem eldett meg Szinte nyomban India és Pakisztán függetlenségének kikiáltása után fegyveres erőpróbára került sor. A tét akkor Kasmír volt. 1949-ben a világszervezet tett pontot a viszályra, Kasmír megosztásával. Az ENSZ-határozat megszavazói bizonyára úgy vélték, jó szolgálatot végeztek és egy kínos kérdést nyugvópontra juttattak. Tévedtek azonban, mivel egyik fél sem nyilvánította elégedettségét, s kevesellte a neki megítélt területet. Az alapvető érdekellentétek tovább mérgezték a légkört. A lappangó és csak látszólag elfojtott tűz hat évvel később, 1965 őszén újra fellobbant. Az indiai és pakisztáni haderők, amelyek mindig farkasszemet néztek, minden hadüzenet nélkül egymásnak estek. A harc dühödt és elkeseredett volt. Egyik fél sem könyvelhetett el döntő sikereket, bár a tényleges katonai erőviszonyok — éppen a ném<pároz^ra álló erőforrások következtében — ezúttal is Indiának kedveztek. A hagyományos indiai békepolitika szellemében azonban a delhi kormány nem fordított túlságosan nagy figyelmet a hadsereg védelmi képességének növelésére, a fegyverzet korszerűsítésére. A világ békeszerető népei és országai őszinte megdöbbenéssel látták a második háború fejleményeit, s igyekeztek minél előbb lokalizálni, majd kioltani a tüzet. Mindenekelőtt a Szovjetunió kormánya fejtett ki komoly diplomáciai munkát, a válság békés, politikai rendezése érdekében. A sorozatos szovjet erőfeszítések és kezdeményezések nem maradtak eredménytelenek. Alekszej Koszigin miniszterelnök meghívását elfogadták a szemben álló felek. Koszigin részvételével szovjet földön, Taskentben találkozott 1966 január első hetében Sasztri indiai kormányfő és Ajub Khan pakisztáni köztársasági elnök. Az értekezlet január tizedikén fejeződött be sikerrel. A szovjet miniszterelnök áldozatos, pihenést és megtorpanást nem ismerő közvetítése nyomán a tárgyaló államférfiak aláírták a megegyezést, amely helyreállította a békét közöttük. Több mint hatszáz millió ember és az egész békére vágyó világközvélemény lélegzett fel és mindenütt őszinte elismeréssel illették a szovjet kormányfő fáradozásait. Jócskán akadtak viszont olyan személyiségek és kormányok, amelyeknek egyáltalán nem tetszett a Szovjetunió kimagasló diplomáciai sikere. A pakisztáni kabinettel különösen szoros kapcsolatokat ápoló pekingi kormány alig tudta leplezni csalódottságát, hogy az ő megkérdezése és közbenjötte nélkül — kizárólag szovjet kezdeményezésre — megszületett a taskenti egyezmény. Hasonló keserűség emésztette a washingtoni kancelláriákat is, hiszen Pakisztán az Egyesült Államok közvetlen „kliensének” számított, mivel hivatalosan tagja volt mind az amerikai irányítású SEATO-nak, a délkelet-ázsiai katonai paktumnak, mind pedig a CENTO- nak, az úgynevezett központi szerződés szervezetének. Ajub Khan és munkatársai azonban „elfelejtették” kikérni a Fehér Ház és a State Department tanácsait. Ők tudják, miért... Nem véletlen, hogy a pakisztáni belpolitikai élet Kína-orientációjú szereplői heves támadásokat intéztek a taskenti megállapodás ellen. Zulfikar Ali Bhutto, aki pedig korábban Ajub Khan egyik legfőbb bizalmasának számított és sokáig a külügyminiszteri tisztséget töltötte be, egyenesen „árulással” vádolta a köztársasági elnököt az egyezmény aláírása miatt. (Ali Bhutto jelenleg maga ül az államfői székben.) A volt pakisztáni államfő nagyon bízott szövetségesei támogatásában Jahja Khan pakisztáni elnök hiába fohászkodott az általa meghirdetett „szent háborúban” fegyverei győzelméért .