Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-02 / 1. szám
Repülni a földön Barátságos, de tartózkodó mosoly, egyszerű sötét konfekcióöltöny — a hatvan felé járó, ősz hajú férfiról kevesen hinnék, hogy egyike a levegőóceán meghódítóinak. Egy iroda asztala fölé hajlik, mindenféle kimutatás, összesítés, hivatalos levelezés a napi feladata: vezeti az Aeroflot budapesti vezérképviseletét a Váci utca 4. szám alatt. Nem is olyan régen sok ezer lóerős utasgép engedelmeskedett finom mozdulatainak. Ha jól tudom, a Moszkva—Tokió járaton repült éppen, amikor egy orvosi bizottság úgy találta: pilótaként nem szállhat fel többé ... — Nagyon szomorú volt? — kérdem ama orvosi döntésre emlékeztetve Hanton Nyikolajevics Chobrerovot. — Tulajdonképpen igen — réved egy pillanatra. . . Egy pilóta soha nem adja meg magát a földi életnek. Látja, most is a repüléssel kapcsolatos a munkám, áruit nagyon szeretek. Ez a szerelem 1938-ban kezdődött: elmentem egy Tbiliszi melletti kis kiképző repülőklubba, hogy megtanuljam kezelni a botkormányt. Csakhamar megszereztem az oktatói szintű igazolványt, s most már én segítettem szárnyra kelni a fiataloknak a jó öreg PO—2-es „repülő vaságyak”-on Még a háború sem szakított el az öreg masináktól ,sebesültszállítóként mentettem a bajba jutott embereket a frontvonal mögé, a kórházba. Fegyverünk nem volt, csak a repülőtudás, a manőverezőkészség. A Messerschmittek (német vadászgépek) elől idegtépő bukfencekkel, bújócskával kellett elmenekülni, lementünk egészen a fák koronájáig, hozzálapultunk a földhöz, a folyófelszínhez, a völgyekhez. Sokan lezuhantak mellőlem, nekem sikerült megúsznom — mindössze a futóművet lőtték ki alólam. Szolgáltam sokfelé, még Kínában is, majd a háború után viszszakerültem a légi forgalomhoz, hiszen mindig polgári repülőnek készültem. — Ezek a háborús élmények voltak a nagy kalandjai? — Nem, nem. Mások voltak a legizgalmasabb feladatok életemben: megnyitni a leghosszabb, tengerentúli járatokat. Én repültem először Moszkvából Havannába egyhuzamban — TU—114-es gépen. Erre 1962. december 22-én került sor. Összesen 14,5 órát kellett repülni, s abban biztosak voltunk, hogy a gép kibírja — de vajon az emberek hogyan győzik a soha nem próbált utat? Elindultunk, hűvös, ködös reggel volt. Murmanszk után, emlékszem, az Északi-sark előtt nyugatnak fordultunk. A Bahama-szigetek és Florida mellett 120 kilométerrel repültünk el — arra kellett vigyázni, hogy ne sértsük meg az amerikai légteret. Mégis kaptunk három amerikai vadászgépet díszkíséretnek — erélyes tiltakozásunkra azután elhagytak bennünket. — Önről azt állítják: különleges feladatokat is teljesített. A pilótatársak nem felejtik el ezeket... — Negyven esztendő alatt sok minden előadódik. Például az is, hogy égő hajtóművel kell lehozni a gépet, tele utasokkal. De előfordult ilyen feladat is: induljak el rossz motorral — persze csak a személyzettel —, mert ,a gép kijavítása az idegen repülőtéren lehetetlen. A nehéz esetekben így szóltam a legénységhez: gyerekek, hagyjuk, hogy a gép legyőzzön bennünket? Nem hagytuk. 12 esetben sikerült álló negyedik hajtóművel felszállni és eljutni Moszkvába s más szovjet repülőterekre ... — Az ember fél a repüléstől, mégis, úgy tekinti, hogy ma már az elektronika, a műszerek uralkodnak, s ha azok rendben vannak — nincs baj. S már nem is igazán a pilótán múlik a siker! — Megnyugtathatom: aki közülünk a vezetőfülkében dolgozik, nagyon pontosan ismeri felelősségét — és eszébe sem jutna ezt a műszerekre hárítani. Gondoljon bele: egyszer, elhagyva Florida partjait és a hírhedt Bermuda-háromszög felé tartva — 300—320 kilométeres széllökésekkel találkoztunk. Szembekerültünk a tájfunnal — az üzemanyag gyorsan fogyott, csakugyan másodpercekig sem lehetett késlekedni a döntéssel. Ilyenkor mit érhet a műszer — ember nélkül? És igaz, kiválóak a mi repülőgépeink, a fedélzeti technikánk — ám a leszállás továbbra is azon múlik, hogy mennyire ismeri mesterségét az, aki a kormányt kezeli. A gépek egyre sebesebben szállnak fel és le, egyre több utas ül a fülkében, és mi érezzük — ránk bízták az életüket. És vigyázunk rájuk — ahogy ember csak vigyázhat embertársára. Végtére is ne feledje el: a polgári repülés pilótái ejtőernyőt sosem visznek magukkal. — De mit csinál a vérbeli repülő itt a földön, egy irodában? — Nem feledkezik meg soha arról, amit az imént mondtam. Azaz minden tudásával szolgálja a sima fel- és leszállásokat, a biztonságos utazást. Sokszor érzem úgy, térkép fölé hajolva, áttekintve a legfrissebb utaslistát, hogy magam is úton vagyok. Velük, a gépen is ez az érzés kitölti az életet, értelmet ad a legunalmasabbnak látszó adminisztrációnak is. Hiszen a repülést szolgálja ... M. I. O. Fotó: László •Júlia Most, hogy a tizedik ötéves terv utolsó éve is elérkezett a Szovjetunióban, egyre többször jut eszükbe az embereknek az az első ... Hiszen Magnyitogorszk, Cseljabinszk és még hány ma már világhírű gyár és üzem akkor, öt évtizede született. Még soha nem látott méretű építkezések kezdődtek Szibéria addig elhagyatott vidékein. Szekérrel, ásóval, víz és anyaghiánnyal küszködve, sokszor fizetség nélkül is dolgoztak itt sokszázezren. Ipart teremtettek, házakat építettek, villamosítottak és vasutat építettek, ott ahol eddig ember sem fordult meg. Újságcikkek, versek és regények szóltak a csodáról, amelyre csak az ember képes. Nemcsak saját életüket, de unokáik szebb, boldogabb jövőjének alapjait teremtették meg akkor. Ha a második világháború pusztításai megállították és egy időre vissza is vetették ezt a hatalmas munkát, semmivé már nem tehették. Napjainkban, amikor újabb és újabb erőműveket, gyárakat avatnak, határidő előtt teljesítve a 10. ötéves terv feladatait, előrenézve, már a következő évek munkáját tervezve, emlékeznünk kell arra az elsőre, hiszen az akkori lelkesedés, akarat, a mai építőkből sem hiányozhat céljaik megvalósításához. Finisben a Szov A november utolsó napjaiban megtartott plénumon és legfelsőbb tanácsi ülésszakon elhangzottak megvitatása, az azóta eltelt egy hónap óta változatlanul a szovjet belpolitikai élet első számú témája. A nagyfokú érdeklődés indokolt, hiszen nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy a szovjet népgazdaság komplexuma — fordítsuk személyekre — a dolgozók közel százmilliós tömege, élni tud-e a szocialista gazdasági rendszer nyújtotta előnyökkel, képes-e az eddiginél nagyobb mértékben kihasználni a lehetőségeket, biztosítani az ország további gazdasági felemelkedésének, s ami ezzel egyenlő, saját jóléte növekedésének jövőbeli feltételeit, közelebb kerülni a kitűzött célhoz, a kommunista társadalom felépítéséhez. Az ülésszakon elhangzott beszámolók, az akkor és a későbbiekben nyilvánosságot kapott hozzászólások, a lakosság minden rétegét felölelő vita hangneme és tartalma egyértelműen igen jó választ ad erre a kérdésre. Az immár több mint egy hónappal ezelőtti esemény alkalmával tapasztalható, szokatlanul erős kritikus hangnem — Leonyid Brezsnyev emlékezetes beszédében, a korábbi gyakorlattól eltérő módon név szerint is megbírált mintegy tíz ágazati minisztert a tárcájukhoz tartozó vállalatoknál tapasztalható hiányosságok miatt — arra enged következtetni, hogy a szovjet vezetés a jövőben még nagyobb figyelmet kíván szentelni azoknak a területeknek, ahol látszólag rendben mennek a dolgok, a végeredmény azonban mégis elmarad a kívánatostól, sőt a reálisan elérhetőtől. Különösen fontosnak ítélik meg Moszkvában a most kezdődő 1980-as év munkájának kifogástalan megszervezését, a kitűzött feladatok maradéktalan végrehajtását, hiszen az ez évben végzett munka eredményessége egyúttal egy ötéves tervidőszak végére is pontot tesz. A terv sikeres teljesítése megteremti a feltételeket ahhoz, hogy az ország gazdasági ereje, a nép jólétének színvonala a követelményeknek és a lehetőségeknek megfelelő ütemben tovább emelkedjék. A fogyasztásra és felhalmozásra felhasználandó nemzeti jövedelem 1980- ban további négy százalékkal, azaz 17 milliárd rubellel emelkedik. Négy és fél százalékos növekedéssel számolnak az ipari termelés területén, amelyen belül a termelőeszközök és a fogyasztási cikkek gyártása megközelítőleg azonos mértékben fog emelkedni. Az átlagosnál jóval nagyobb mértékben, 8,8 százalékkal kívánják fokozni a mezőgazdasági termelést, aminek a korszerű termelési és szervezési formák gyors ütemű elterjesztése mellett egyik fő feltétele, hogy a kolhozok és a szovhozok a korábbinál nagyobb mértékben részesüljenek az anyagi és technikai forrásokból. Az eredeti tervhez képest valamivel nagyobb összegeket szánnak ebben az évben a beruházásokra, amelyek összegei