Ország-Világ, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-02 / 1. szám

Repülni a földön Barátságos, de tartózkodó mosoly, egyszerű sötét kon­fekcióöltöny — a hatvan felé járó, ősz hajú férfiról kevesen hinnék, hogy egyike a levegőóceán meghódítóinak. Egy iroda asztala fölé hajlik, mindenféle kimutatás, összesítés, hivatalos levelezés a napi feladata: vezeti az Aeroflot budapesti ve­zérképviseletét a Váci utca 4. szám alatt. Nem is olyan régen sok ezer lóerős utasgép engedelmeskedett finom moz­dulatainak. Ha jól tudom, a Moszkva—Tokió járaton repült éppen, amikor egy orvosi bizottság úgy találta: pilótaként nem szállhat fel többé ... — Nagyon szomorú volt? — kérdem ama orvosi dön­tésre emlékeztetve Hanton Nyikolajevics Chobrerovot. — Tulajdonképpen igen — réved egy pillanatra. . . Egy pilóta soha nem adja meg magát a földi életnek. Látja, most is a repüléssel kapcsolatos a munkám, áruit nagyon szeretek. Ez a szerelem 1938-ban kezdődött: elmen­tem egy Tbiliszi melletti kis kiképző repülőklubba, hogy megtanuljam kezelni a botkormányt. Csakhamar megszerez­tem az oktatói szintű igazolványt, s most már én segítettem szárnyra kelni a fiataloknak a jó öreg PO—2-es „repülő vaságyak”-on Még a háború sem szakított el az öreg ma­sináktól­­ ,sebesültszállítóként mentettem a bajba jutott embereket a frontvonal mögé, a kórházba. Fegyverünk nem volt, csak a repülőtudás, a manőverezőkészség. A Messer­­schmittek (német vadászgépek) elől idegtépő bukfencekkel, bújócskával kellett elmenekülni, lementünk egészen a fák koronájáig, hozzálapultunk a földhöz, a folyófelszínhez, a völgyekhez. Sokan lezuhantak mellőlem, nekem sikerült megúsznom — mindössze a futóművet lőtték ki alólam. Szol­gáltam sokfelé, még Kínában is, majd a háború után visz­­szakerültem a légi forgalomhoz, hiszen mindig polgári repü­lőnek készültem. — Ezek a háborús élmények voltak a nagy kalandjai? — Nem, nem. Mások voltak a legizgalmasabb feladatok életemben: megnyitni a leghosszabb, tengerentúli járatokat. Én repültem először Moszkvából Havannába egyhuzamban — TU—114-es gépen. Erre 1962. december 22-én került sor. Összesen 14,5 órát kellett repülni, s abban biztosak voltunk, hogy a gép kibírja — de vajon az emberek hogyan győzik a soha nem próbált utat? Elindultunk, hűvös, ködös reggel volt. Murmanszk után, emlékszem, az Északi-sark előtt nyugatnak fordultunk. A Bahama-szigetek és Florida mel­lett 120 kilométerrel repültünk el — arra kellett vigyázni, hogy ne sértsük meg az amerikai légteret. Mégis kaptunk három amerikai vadászgépet díszkíséretnek — erélyes tilta­kozásunkra azután elhagytak bennünket. — Önről azt állítják: különleges feladatokat is teljesített. A pilótatársak nem felejtik el ezeket... — Negyven esztendő alatt sok minden előadódik. Például az is, hogy égő hajtóművel kell lehozni a gépet, tele utasok­kal. De előfordult ilyen feladat is: induljak el rossz motorral — persze csak a személyzettel —, mert ,a gép kijavítása az idegen repülőtéren lehetetlen. A nehéz esetekben így szól­tam a legénységhez: gyerekek, hagyjuk, hogy a gép legyőz­zön bennünket? Nem hagytuk. 12 esetben sikerült álló ne­gyedik hajtóművel felszállni és eljutni Moszkvába s más szovjet repülőterekre ... — Az ember fél a repüléstől, mégis, úgy tekinti, hogy ma már az elektronika, a műszerek uralkodnak, s ha azok rendben vannak — nincs baj. S már nem is igazán a pilótán múlik a siker! — Megnyugtathatom: aki közülünk a vezetőfülkében dol­gozik, nagyon pontosan ismeri felelősségét — és eszébe sem jutna ezt a műszerekre hárítani. Gondoljon bele: egyszer, el­hagyva Florida partjait és a hírhedt Bermuda-háromszög felé tartva — 300—320 kilométeres széllökésekkel találkoztunk. Szembekerültünk a tájfunnal — az üzemanyag gyorsan fogyott, csakugyan másodpercekig sem lehetett késlekedni a döntéssel. Ilyenkor mit érhet a műszer — ember nélkül? És igaz, kiválóak a mi repülőgépeink, a fedélzeti technikánk — ám a leszállás továbbra is azon múlik, hogy mennyire ismeri mesterségét az, aki a kormányt kezeli. A gépek egyre sebesebben szállnak fel és le, egyre több utas ül a fül­kében, és mi érezzük — ránk bízták az életüket. És vigyá­zunk rájuk — ahogy ember csak vigyázhat embertársára. Végtére is ne feledje el: a polgári repülés pilótái ejtőernyőt sosem visznek magukkal. — De mit csinál a vérbeli repülő itt a földön, egy irodában? — Nem feledkezik meg soha arról, amit az imént mond­tam. Azaz minden tudásával szolgálja a sima fel- és leszállá­sokat, a biztonságos utazást. Sokszor érzem úgy, térkép fölé hajolva, áttekintve a legfrissebb utaslistát, hogy magam is úton vagyok. Velük, a gépen i­s ez az érzés kitölti az éle­tet, értelmet ad a legunalmasabbnak látszó adminisztrációnak is. Hiszen a repülést szolgálja ... M. I. O. Fotó: László •Júlia Most, hogy a tizedik ötéves terv utolsó éve is elérkezett a Szovjetunióban, egyre többször jut eszükbe az embereknek az az első ... Hiszen Magnyitogorszk, Cseljabinszk és még hány ma már világhírű gyár és üzem akkor, öt évtizede született. Még soha nem látott méretű építkezések kezdődtek Szibéria addig elhagyatott vidékein. Szekérrel, ásóval, víz és anyag­hiánnyal küszködve, sokszor fizetség nélkül is dolgoztak itt sokszázezren. Ipart teremtettek, házakat építettek, villamosí­tottak és vasutat építettek, ott ahol eddig ember sem fordult meg. Újságcikkek, versek és regények szóltak a csodáról, amelyre csak az ember képes. Nemcsak saját életüket, de uno­káik szebb, boldogabb jövőjének alapjait teremtették meg ak­kor. Ha a második világháború pusztításai megállították és egy időre vissza is vetették ezt a hatalmas munkát, semmivé már nem tehették. Napjainkban, amikor újabb és újabb erő­műveket, gyárakat avatnak, határidő előtt teljesítve a 10. öt­éves terv feladatait, előrenézve, már a következő évek mun­káját tervezve, emlékeznünk kell arra az elsőre, hiszen az ak­kori lelkesedés, akarat, a mai építőkből sem hiányozhat cél­jaik megvalósításához. Finisben a Szov A november utolsó napjaiban megtartott plénumon és leg­felsőbb tanácsi ülésszakon el­hangzottak megvitatása, az az­óta eltelt egy hónap óta vál­tozatlanul a szovjet belpolitikai élet első számú témája. A nagy­fokú érdeklődés indokolt, hi­szen nem kisebb dologról van szó, mint arról, hogy a szov­jet népgazdaság komplexuma — fordítsuk személyekre — a dolgozók közel százmilliós tö­mege, élni tud-e a szocialista gazdasági rendszer nyújtotta előnyökkel, képes-e az eddigi­nél nagyobb mértékben kihasz­nálni a lehetőségeket, biztosí­tani az ország további gazdasá­gi felemelkedésének, s ami ez­zel egyenlő, saját jóléte növeke­­désének jövőbeli feltételeit, kö­zelebb kerülni a kitűzött cél­hoz, a kommunista társadalom felépítéséhez. Az ülésszakon el­hangzott beszámolók, az akkor és a későbbiekben nyilvánossá­got kapott hozzászólások, a la­kosság minden rétegét felölelő vita hangneme és tartalma egy­értelműen igen jó választ ad erre a kérdésre. Az immár több mint egy hónappal ezelőtti ese­mény alkalmával tapasztalható, szokatlanul erős kritikus hang­nem — Leonyid Brezsnyev em­lékezetes beszédében, a koráb­bi gyakorlattól eltérő módon név szerint is megbírált mint­egy tíz ágazati minisztert a tár­cájukhoz tartozó vállalatoknál tapasztalható hiányosságok mi­att — arra enged következtet­ni, hogy a szovjet vezetés a jö­vőben még nagyobb figyelmet kíván szentelni azoknak a te­rületeknek, ahol látszólag rend­ben mennek a dolgok, a vég­eredmény azonban mégis elma­rad a kívánatostól, sőt a reáli­san elérhetőtől. Különösen fontosnak ítélik meg Moszkvában a most kez­dődő 1980-as év munkájának kifogástalan megszervezését, a kitűzött feladatok maradéktalan végrehajtását, hiszen az ez év­ben végzett munka eredményes­sége egyúttal egy ötéves terv­időszak végére is pontot tesz. A terv sikeres teljesítése meg­teremti a feltételeket ahhoz, hogy az ország gazdasági ereje, a nép jólétének színvonala a követelményeknek és a lehető­ségeknek megfelelő ütemben to­vább emelkedjék. A fogyasztás­ra és felhalmozásra felhaszná­landó nemzeti jövedelem 1980- ban további négy százalékkal, azaz 17 milliárd rubellel emel­kedik. Négy és fél százalékos növekedéssel számolnak az ipa­ri termelés területén, amelyen belül a termelőeszközök és a fogyasztási cikkek gyártása megközelítőleg azonos mérték­ben fog emelkedni. Az átlagos­nál jóval nagyobb mértékben, 8,8 százalékkal kívánják fokoz­ni a mezőgazdasági termelést, aminek a korszerű termelési és szervezési formák gyors ütemű elterjesztése mellett egyik fő feltétele, hogy a kolhozok és a szovhozok a korábbinál na­gyobb mértékben részesüljenek az anyagi és technikai források­ból. Az eredeti tervhez képest valamivel nagyobb összegeket szánnak ebben az évben a be­ruházásokra, amelyek összegei

Next