Ország-Világ, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-53. szám)

1980-07-02 / 27. szám

B ORSZÁG-VILÁG Mit mutat a „velencei tükör ? Hol van a tavalyi, pontosab­ban az öt évvel ezelőtti hó? Most, hogy a minap véget ért a tőkés világ vezetőinek velen­cei gazdasági csúcstalálkozója, talán nem okvetetlenkedés visz­­szanyúlni a kezdetekhez, meg­vizsgálni, hogy mi lett a nagy határozatokból és irányelvekből, amelyeket a kapitalista világ vezető állam- és kormányfői még Rambouillet-ben, első ilyen jellegű csúcsszemináriumukon fogalmaztak meg 1975 novembe­rében. De menjünk sorjában. Már akkor megállapították, hogy gaz­dasági krízis van, amelyet fel­fokoz az energiaválság, s a tőkés világ bölcsei arra a következte­tésre jutottak, hogy a közös ba­jokra együttesen kell gyógyírt keresniük és találniuk. Külön nyomatékkal emelték ki, hogy elsőbbséget kell biztosítani a munkanélküliség ellen vívott harcnak, sőt, arra is ügyeltek, hogy rámutassanak: a munka­­nélküliséget oly módon kell le­törni, hogy közben az infláció vágtatása is lassuljon. Az ener­giaválságra is megtalálták a gyógyszert: bejelentették — nyilvánvalóan nem tudták, mit beszélnek —, hogy az újabb olajáremeléseket el fogják há­rítani. A polgári sajtó ujjongva fo­gadta a rambouillet-i „üzene­tet”. Azt írták, hogy Gerald Fordnak, Giscard d’Estaing-nek és a többieknek sikerült a le­hetetlen: minthogy nem enged­hették meg maguknak a kudarc fényűzését, kénytelenek voltak megváltani a világot. Hogy a vi­lág ebből a „megváltásból” sem­mit sem vett észre, az más lapra tartozik. Régi mozi, módosult szereposztással Fél évtizeddel az első gazda­sági jellegű tőkés csúcstalálko­zó után mintha Velencében me­gint a rambouillet-i mozi is­métlődött volna meg, igaz, rész­ben módosult szereposztással: Ford helyett Carter, Aldo Moro helyett Cossiga, Callaghan he­lyett Thatcher asszony játszott. Ez azonban a lényegen mit sem változtatott. Mintha csak nem is lett volna Rambouillet, meg a többi, hozzá hasonló csúcs, a tőkés világ vezetői, mint begya­korolt artisták a veszélyes tra­pézmutatványokhoz, olyan ru­tinnal láttak hozzá a gazdasági nehézségek felsorolásához, ame­lyek időközben csak súlyosbod­tak. Carter velencei fejtegetései szerint az iparilag vezető tőkés országok rohannak a gazdasági visszaesésbe, Schmidt kancellár „apokaliptikus” freskót vázol fel a gazdasági kilátásokról, a fran­cia elnököt elkeserítette hazá­jának és a tőkés világnak gaz­dasági helyzete. Trudeau kana­dai és Cossiga olasz miniszter­­elnök komoran tűnődtek azon, hogy melyik a fő veszély: az infláció, vagy a munkanélküli­ség. Végül is a munkanélküli­ség mellett kötöttek ki, megálla­pítva, hogy az a társadalom gyökereit rágja szét. Ezek az aggodalmak koránt­sem túlzottak. Az előrejelzések szerint 1980 a nyugati világban a zéró, vagy a semmi növeke­dés éve lesz. Az infláció már két számjegyű, átlagban 12—14 százalékos, de Olaszországban el­éri a 20 százalékot. A legutóbbi 18 hónap alatt az említett or­szágok olajszámlája 135 száza­lékkal növekedett, vagyis 150 milliárd dollárra rúg. Mint várható volt, a fejlett tőkés országok mind a maguk, mind pedig a fejlődő országok gazdasági nehézségeiért az ener­giaválságot és ezen keresztül el­sősorban az olajtermelő orszá­gokat, illetve azok szervezetét, az OPEC-et próbálták felelőssé tenni. Az OPEC ellensúlyozására tízéves energiagazdálkodási programot dolgoztak ki. Ennek központi kérdése a nyersolajfo­gyasztás csökkentése, amelyet a hét fejlett tőkés ország úgy pró­bál elérni, hogy teljes energia­felhasználásának olajrészesedé­sét a jelenlegi 53 százalékról az évtized végére 40 százalékra kívánja csökkenteni. Ezt lénye­gében a szénbányászat megket­tőzésével, az atomerő felhasz­nálásának fokozásával és új al­ternatív energiaforrások kifej­lesztésével tervezik elérni. Újból megesküdtek arra, hogy nem szabad megengedni a további olajáremeléseket. Bár a velencei találkozó ere­detileg gazdasági csúcsértekez­letnek indult, mégis domináló szerephez jutott a külpolitika. És jóllehet, tanácskozást a he­tek egymással folytattak, mégis kénytelenek voltak odafigyelni egy külső hozzászólásra: békés diplomáciai bombaként robbant a lagúnák városában a TASZSZ közleménye, amely bejelentette a szovjet katonai egységek rész­leges visszavonását Afganisztán­ból. Pillanatnyilag sem vitás, hogy ezt a lépést belső afgán ténye­zők érlelték meg. Olyan fejle­mények, hogy az elmúlt hóna­pokban nagy létszámú ellenfor­radalmi bandákat vertek szét Afganisztánban, továbbá, hogy kiszélesedett a demokratikus­­kormány tömegbázisa. Röviden: a nyugati propagandisztikus be­állításokkal szemben valósággá vált, hogy a forradalmi afgán rendszer az egész országban ura a helyzetnek. Természetesen, az ebből adódó logikus következ­ményt, a részleges csapatkivo­nást be lehetett volna jelenteni a velencei csúcsértekezlet előtt, vagy akár utána is. A hír idő­zítésében azonban nyilvánvalóan különleges szerepet játszhatott az, hogy a Szovjetunió a csa­patkivonás nyilvánosságra ho­zatalával a jóakarat gesztusát gyakorolva és az enyhülés mel­lett újból kiállva, félreérthetet­len diplomáciai jelzéssel kívánt élni. Mintegy szemléltetni óhaj­totta azt, hogy Afganisztánnal összefüggésben két, egymással ellentétes politikai irányzat áll a porondon: az egyik a probléma megoldását az Afganisztán el­len indított fegyveres ellenfor­radalmi támadások nemzetközi­leg szavatolt megszüntetésében jelölte meg, magyarán, ha meg­szűnik az afgán belügyekbe való beavatkozás, akkor megszűnnek azok az okok is, amelyek arra késztették az afgán kormányt, hogy a Szovjetunió katonai se­gítségét kérje. A másik irány­zat az agresszív vonal, egyfaj­ta hadüzenet nélküli háború, a szuverén Afganisztáni Demokra­tikus Köztársaság ellen. „Nem szabad hinniük annak, amit látnak" Ezt a vonalat erőltette Car­ter. Megállapítható, az ameri­kai nyomás Velencében elég erős volt arra, hogy a hetek Afganisztánról kiadott közös nyilatkozatában egyetlen szó se essék a válság gyökeréről, ar­ról, hogy Afganisztán kívülről jövő támadásoknak esett áldo­zatul. A carteri stílusjegyeket magán viselő iromány az egész problémakörből csupán egyetlen vonatkozást ragadott ki: a szov­jet csapatok afganisztáni jelen­létét. Ugyanakkor az amerikai nyomás nem bizonyult elég erősnek arra, hogy a részleges csapatkivonás szóbeli visszhang­ját is közös amerikai—atlanti nevezőre hozza. Itt már a he­tek egysége többféle árnyalatra bomlott. Kiderült, hogy a szov­jet diplomáciai kezdeményezést másképp értelmezik az ameri­kaiak, és megint másképp a nyugatnémetek, meg a fran­ciák. Amerikai részről kisebbí­teni igyekeznek a szovjet lé­pés horderejét. Carter arról be­szélt, hogy az önmagában nem jelentős, külügyminisztere, Mus­­kie pedig óva intette az Egye­­ n Kitartani a korábbi alapelvek mellett A szovjet testvérpárt életének fontosabb állomásait jelző eseményeket figyelemmel követve már megszoktuk, hogy azok je­lentősége messze túlhaladja a párt belső életére vonatkozó kereteket. Különösen igaz ez a megállapítás az olyan nagy horderejű eseményekre, mint az SZKP Központi Bizottságának rendszeres idő­közökben megtartott plénumai. A gya­korlatnak megfelelően a plénumokon a párt szervezeti életére vonatkozó kérdé­sek mellett fontosságának, aktualitásának megfelelő gyakorisággal napirendre tűz­nek és megvitatnak egy-egy olyan kérdést is, amely meghatározó jelentőségű az or­szágban folyó gazdasági, kulturális, poli­tikai, ideológiai munka értékelése szem­pontjából, s az adott témáról hozott ha­tározat fontos útmutatás az elkövetke­zendő időszakra. A június 23-án megtartott plénum ha­tározatai két ok miatt is a szokásosnál nagyobb érdeklődést váltottak ki mind a Szovjetunióban, mind pedig a nemzetközi közvéleményben. Leonyid Brezsnyev fő­titkári beszámolója után határozat szüle­tett a szovjet párt életének legfontosabb eseménye, a küszöbön álló XXVI. kong­resszus időpontjának és napirendjének elfogadásáról. A határozat értelmében a kongresszus megnyitására 1981. február 23-án kerül sor. Beszámolójában a párt főtitkára hangsúlyozta azt a tényt, hogy a jövőben is nagy erőfeszítéseket kell tenni a nemzetközi viszonyok egészsége­sebbé tétele érdekében. Az agresszív im­­­perialista körök megpróbáltak nyomást gyakorolni a Szovjetunióra és általában a szocializmus pozícióira. Kísérleteik azonban már akcióik kezdetén kudarcot vallottak, részben azért, mert hatalmas mértékben megerősödött a Szovjetunió gazdasági és védelmi potenciálja, még szilárdabbá vált a társadalom politikai és eszmei egysége, de nem csekély mérték­ben azért is, mert a szovjet nép követ­kezetes és kitartó volt, nem hagyta ma­gát eltántorítani a XXIV. és XXV. kong­resszuson meghatározott irányvonaltól. Ez

Next