Ország-Világ, 1980. július-december (24. évfolyam, 27-53. szám)
1980-07-02 / 27. szám
B ORSZÁG-VILÁG Mit mutat a „velencei tükör ? Hol van a tavalyi, pontosabban az öt évvel ezelőtti hó? Most, hogy a minap véget ért a tőkés világ vezetőinek velencei gazdasági csúcstalálkozója, talán nem okvetetlenkedés viszszanyúlni a kezdetekhez, megvizsgálni, hogy mi lett a nagy határozatokból és irányelvekből, amelyeket a kapitalista világ vezető állam- és kormányfői még Rambouillet-ben, első ilyen jellegű csúcsszemináriumukon fogalmaztak meg 1975 novemberében. De menjünk sorjában. Már akkor megállapították, hogy gazdasági krízis van, amelyet felfokoz az energiaválság, s a tőkés világ bölcsei arra a következtetésre jutottak, hogy a közös bajokra együttesen kell gyógyírt keresniük és találniuk. Külön nyomatékkal emelték ki, hogy elsőbbséget kell biztosítani a munkanélküliség ellen vívott harcnak, sőt, arra is ügyeltek, hogy rámutassanak: a munkanélküliséget oly módon kell letörni, hogy közben az infláció vágtatása is lassuljon. Az energiaválságra is megtalálták a gyógyszert: bejelentették — nyilvánvalóan nem tudták, mit beszélnek —, hogy az újabb olajáremeléseket el fogják hárítani. A polgári sajtó ujjongva fogadta a rambouillet-i „üzenetet”. Azt írták, hogy Gerald Fordnak, Giscard d’Estaing-nek és a többieknek sikerült a lehetetlen: minthogy nem engedhették meg maguknak a kudarc fényűzését, kénytelenek voltak megváltani a világot. Hogy a világ ebből a „megváltásból” semmit sem vett észre, az más lapra tartozik. Régi mozi, módosult szereposztással Fél évtizeddel az első gazdasági jellegű tőkés csúcstalálkozó után mintha Velencében megint a rambouillet-i mozi ismétlődött volna meg, igaz, részben módosult szereposztással: Ford helyett Carter, Aldo Moro helyett Cossiga, Callaghan helyett Thatcher asszony játszott. Ez azonban a lényegen mit sem változtatott. Mintha csak nem is lett volna Rambouillet, meg a többi, hozzá hasonló csúcs, a tőkés világ vezetői, mint begyakorolt artisták a veszélyes trapézmutatványokhoz, olyan rutinnal láttak hozzá a gazdasági nehézségek felsorolásához, amelyek időközben csak súlyosbodtak. Carter velencei fejtegetései szerint az iparilag vezető tőkés országok rohannak a gazdasági visszaesésbe, Schmidt kancellár „apokaliptikus” freskót vázol fel a gazdasági kilátásokról, a francia elnököt elkeserítette hazájának és a tőkés világnak gazdasági helyzete. Trudeau kanadai és Cossiga olasz miniszterelnök komoran tűnődtek azon, hogy melyik a fő veszély: az infláció, vagy a munkanélküliség. Végül is a munkanélküliség mellett kötöttek ki, megállapítva, hogy az a társadalom gyökereit rágja szét. Ezek az aggodalmak korántsem túlzottak. Az előrejelzések szerint 1980 a nyugati világban a zéró, vagy a semmi növekedés éve lesz. Az infláció már két számjegyű, átlagban 12—14 százalékos, de Olaszországban eléri a 20 százalékot. A legutóbbi 18 hónap alatt az említett országok olajszámlája 135 százalékkal növekedett, vagyis 150 milliárd dollárra rúg. Mint várható volt, a fejlett tőkés országok mind a maguk, mind pedig a fejlődő országok gazdasági nehézségeiért az energiaválságot és ezen keresztül elsősorban az olajtermelő országokat, illetve azok szervezetét, az OPEC-et próbálták felelőssé tenni. Az OPEC ellensúlyozására tízéves energiagazdálkodási programot dolgoztak ki. Ennek központi kérdése a nyersolajfogyasztás csökkentése, amelyet a hét fejlett tőkés ország úgy próbál elérni, hogy teljes energiafelhasználásának olajrészesedését a jelenlegi 53 százalékról az évtized végére 40 százalékra kívánja csökkenteni. Ezt lényegében a szénbányászat megkettőzésével, az atomerő felhasználásának fokozásával és új alternatív energiaforrások kifejlesztésével tervezik elérni. Újból megesküdtek arra, hogy nem szabad megengedni a további olajáremeléseket. Bár a velencei találkozó eredetileg gazdasági csúcsértekezletnek indult, mégis domináló szerephez jutott a külpolitika. És jóllehet, tanácskozást a hetek egymással folytattak, mégis kénytelenek voltak odafigyelni egy külső hozzászólásra: békés diplomáciai bombaként robbant a lagúnák városában a TASZSZ közleménye, amely bejelentette a szovjet katonai egységek részleges visszavonását Afganisztánból. Pillanatnyilag sem vitás, hogy ezt a lépést belső afgán tényezők érlelték meg. Olyan fejlemények, hogy az elmúlt hónapokban nagy létszámú ellenforradalmi bandákat vertek szét Afganisztánban, továbbá, hogy kiszélesedett a demokratikuskormány tömegbázisa. Röviden: a nyugati propagandisztikus beállításokkal szemben valósággá vált, hogy a forradalmi afgán rendszer az egész országban ura a helyzetnek. Természetesen, az ebből adódó logikus következményt, a részleges csapatkivonást be lehetett volna jelenteni a velencei csúcsértekezlet előtt, vagy akár utána is. A hír időzítésében azonban nyilvánvalóan különleges szerepet játszhatott az, hogy a Szovjetunió a csapatkivonás nyilvánosságra hozatalával a jóakarat gesztusát gyakorolva és az enyhülés mellett újból kiállva, félreérthetetlen diplomáciai jelzéssel kívánt élni. Mintegy szemléltetni óhajtotta azt, hogy Afganisztánnal összefüggésben két, egymással ellentétes politikai irányzat áll a porondon: az egyik a probléma megoldását az Afganisztán ellen indított fegyveres ellenforradalmi támadások nemzetközileg szavatolt megszüntetésében jelölte meg, magyarán, ha megszűnik az afgán belügyekbe való beavatkozás, akkor megszűnnek azok az okok is, amelyek arra késztették az afgán kormányt, hogy a Szovjetunió katonai segítségét kérje. A másik irányzat az agresszív vonal, egyfajta hadüzenet nélküli háború, a szuverén Afganisztáni Demokratikus Köztársaság ellen. „Nem szabad hinniük annak, amit látnak" Ezt a vonalat erőltette Carter. Megállapítható, az amerikai nyomás Velencében elég erős volt arra, hogy a hetek Afganisztánról kiadott közös nyilatkozatában egyetlen szó se essék a válság gyökeréről, arról, hogy Afganisztán kívülről jövő támadásoknak esett áldozatul. A carteri stílusjegyeket magán viselő iromány az egész problémakörből csupán egyetlen vonatkozást ragadott ki: a szovjet csapatok afganisztáni jelenlétét. Ugyanakkor az amerikai nyomás nem bizonyult elég erősnek arra, hogy a részleges csapatkivonás szóbeli visszhangját is közös amerikai—atlanti nevezőre hozza. Itt már a hetek egysége többféle árnyalatra bomlott. Kiderült, hogy a szovjet diplomáciai kezdeményezést másképp értelmezik az amerikaiak, és megint másképp a nyugatnémetek, meg a franciák. Amerikai részről kisebbíteni igyekeznek a szovjet lépés horderejét. Carter arról beszélt, hogy az önmagában nem jelentős, külügyminisztere, Muskie pedig óva intette az Egye n Kitartani a korábbi alapelvek mellett A szovjet testvérpárt életének fontosabb állomásait jelző eseményeket figyelemmel követve már megszoktuk, hogy azok jelentősége messze túlhaladja a párt belső életére vonatkozó kereteket. Különösen igaz ez a megállapítás az olyan nagy horderejű eseményekre, mint az SZKP Központi Bizottságának rendszeres időközökben megtartott plénumai. A gyakorlatnak megfelelően a plénumokon a párt szervezeti életére vonatkozó kérdések mellett fontosságának, aktualitásának megfelelő gyakorisággal napirendre tűznek és megvitatnak egy-egy olyan kérdést is, amely meghatározó jelentőségű az országban folyó gazdasági, kulturális, politikai, ideológiai munka értékelése szempontjából, s az adott témáról hozott határozat fontos útmutatás az elkövetkezendő időszakra. A június 23-án megtartott plénum határozatai két ok miatt is a szokásosnál nagyobb érdeklődést váltottak ki mind a Szovjetunióban, mind pedig a nemzetközi közvéleményben. Leonyid Brezsnyev főtitkári beszámolója után határozat született a szovjet párt életének legfontosabb eseménye, a küszöbön álló XXVI. kongresszus időpontjának és napirendjének elfogadásáról. A határozat értelmében a kongresszus megnyitására 1981. február 23-án kerül sor. Beszámolójában a párt főtitkára hangsúlyozta azt a tényt, hogy a jövőben is nagy erőfeszítéseket kell tenni a nemzetközi viszonyok egészségesebbé tétele érdekében. Az agresszív imperialista körök megpróbáltak nyomást gyakorolni a Szovjetunióra és általában a szocializmus pozícióira. Kísérleteik azonban már akcióik kezdetén kudarcot vallottak, részben azért, mert hatalmas mértékben megerősödött a Szovjetunió gazdasági és védelmi potenciálja, még szilárdabbá vált a társadalom politikai és eszmei egysége, de nem csekély mértékben azért is, mert a szovjet nép következetes és kitartó volt, nem hagyta magát eltántorítani a XXIV. és XXV. kongresszuson meghatározott irányvonaltól. Ez