Ország-Világ, 1981. július-december (25. évfolyam, 26-52. szám)

1981-11-04 / 44. szám

átokat szerzett a nagyon jó orosz kapitánynak, aki­vel elmennék a világ végére is. Ibolya, 944. XII. 22.) A professzor felszabadultan csókolgatta a feleségét... Már Budapesten voltunk, Rákos­­szentmihályon állomásoztunk, amikor ismét parancsot kaptunk: segítsünk az emberiség és a ma­gyar nép számára fontos emberek megmentésében. Hozzuk ki őket a hadizónából, gondoskodjunk ró­luk. Kis csoportunk első feladata az volt, hogy keressük meg a No­bel-díjas magyar tudóst, Szent- Györgyi Albertet. A városban har­cok voltak. Nem volt semmi tám­pontunk, egyáltalán hol keressük a tudóst. Végre találtunk két olyan embert, Földes Jenőt és Bakos Viktort, akik ismertek egy har­madikat, egy Dunai nevűt, aki tudta az utat a professzorhoz. A Városliget felől közelítettük meg térkép alapján a megjelölt helyet, az Andrássy útról nyíló Vörösmarty utcán. (Iván Vologyinnak még kutat­nia sem kell az emlékezetében, pontosan emlékszik rá, és tisztán mondja a magyar utcaneveket, a mai Népköztársaság útját, az ak­kori Andrássy utat is egy életre megjegyezte.) Nehéz utunk volt, mert Budá­ról a németek belőtték az András­sy utat. Szinte állandóan tűz alatt tartották az egyik oldalát. Végül is sikerült megtalálnunk a pro­fesszort, aki akkor a feleségével és a sógornőjével tartózkodott egy pincében. (Részlet Szent-Györgyi Albert­­nek, a Magyar Televízióban el­hangzott visszaemlékezéséből: „A legvégén a Városliget szélén buj­káltam. Az út túloldalán már az oroszok voltak, és oda a Gestapo ügynökei nem tudtak kijönni, mert féltek, hogy agyonverik őket. Veszélyes hely volt, mert ágyú­val lőttek, de kevésbé volt veszé­lyes, mint a német titkosrendőr­ség. Ott már nem mertem a fele­ségemmel együtt bujkálni, az túl veszélyes lett volna, ő néhány ut­cával beljebb volt. A Vörösmarty utcában lakott, és amikor az utca felszabadult, akkor én átmentem és megkerestem őt. Folytak a har­cok, jobbra-balra repültek a go­lyók, az utcában hullák feküdtek, de megtaláltam a feleségemet. Alig értem oda, egyszerre jelent­kezett nálam egy orosz őrnagy, aki jól beszélt angolul, és azt mondta, hogy itt van egy csoport­tal és neki személyes megbízatása van Molotovtól, hogy engem meg­találjon és biztonságba helyezzen. Nagyon kedvesek voltak velem, s mikor azt mondtam, hogy én a fe­leségem nélkül nem megyek, és a feleségem azt mondta, hogy ő a családja nélkül nem megy, akkor, hogy megoldják a dolgot, az egész tizenkét tagú családot levitték Szegedre, ahol már biztonság volt, engem pedig elvittek Enyingre, Malinovszkij főhadiszállására, ahol egy szép házat adtak és egy tisztiszolgát...”) Beültünk egy személygépkocsi­ba. Én előre a gépkocsivezető mel­lé, a professzor hátra a feleségé­vel és a sógornőjével. És akkor egy olyan jelenet játszódott le, ami nagyon mélyen belém véső­dött, éppen a kontraszt miatt. Kint lőttek, háború volt, nagyon kemény harcok a fasiszták hátra­­szorításáért. A kocsiban bent pe­dig egyszer csak azt látom, hogy a professzor odafordul a feleségé­hez, átöleli, szorítja, csókolja bol­dogan, felszabadultan, annak az embernek a boldogságával, akinek a számára véget ért a háború. A családomra gondoltam, és va­lami nagyon megszorította a tor­komat. „Ő az az orosz, aki kenyeret hozott.. A Köröndre értünk, amikor a pro­fesszor azt kérte, álljunk meg egy percre. Egy házra mutatott: — Ott lakik egy nagyon jó ba­rátom, Kodály Zoltán. Segítsen neki is. Mondják meg neki, hogy én már biztonságban vagyok. Először Rákosszentmihályon he­lyeztük biztonságba a tudóst, a feleségét és a családjukat, majd visszaindultunk, Kodály Zoltán lakására. Másodszorra találtuk meg. Egyedül volt otthon és na­­gyon-nagyon szomorúan fogadott bennünket. Teljesen összetört em­ber benyomását keltette. Elmond­tuk Szent-Györgyi üzenetét és megkérdeztük: — Van-e szüksége segítségre? — Nem — felelte. — Nekem nincs szükségem segítségre, de az Operaház pincéjében sok művész rejtőzik, azokon kellene segíteni. — Felöltözött és velem jött. Az Andrássy útnak nem az Opera ol­dalán, hanem a másik felén men­tünk a házfalakhoz lapulva, mert igen erős tűzbe kerültünk. Budá­ról szinte állandóan lőtték ezt az utat. Végre odajutottunk. Kodály megkeresett egy kis ajtót az épü­let oldalán, egy szabályos jellel kopogtatott és ki is nyitottak ne­künk. Valóban sok ember volt ott. Ott volt Kodály felesége is, egy pici asszony. A következő fordu­lót már kocsival, hátulról odake­rülve tettem meg. Zsákokban ke­nyeret és más élelmet vittünk az Operaházban bujkáló művészek­nek. Jó néhány évvel később, ami­kor Magyarországon jártam, ak­kor Kodállyal ismét találkoztam. Odavitt a feleségéhez és azt mond­ta neki: — Látod, ő az az orosz, aki a kenyeret hozta. Itt befejeztük a beszélgetést, de az olvasó számára még egy történettel adós lennék, ha itt az írást befejezném. Beszélgetésünk után néhány nappal Iván Vologyint, az Üzbég Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat elnö­két Szolnok megyei partnerei baráti beszélgetésre hívták a városba. Felidéződtek a régi emlékek is, és előkerült a fény­kép, Ibolya képe. A jelenvoltak közül valaki felkiáltott: „hi­szen ezen a kislányon egy gimnáziumi egyensapka van, eb­ből megtudhatjuk, hová járt iskolába, s talán a nevét is.” Rövid leszek: amíg Iván Vologyin városnéző sétán volt, amíg elfogyasztották az ebédet, féltucat ember indult el ke­resni az édesanyát és a lányát. S amikor Iván Vologyin már búcsúra készült, megjelent egy idős asszony a teremben és az ajtóból hangosan kiáltott: — Iván! Ez nem lehet igaz! Itt vagy, Iván?! Az édesanya volt. Ibolyához együtt mentek el a munkahe­lyére. Ibolya sírt, nevetett, szemrehányást tett, amiért előbb nem találkoztak, s beszélgettek hosszan, életről, örömökről, bajokról, unokákról. Azután címet cseréltek. SARD! MARIA - orszag-villo

Next