Ország-Világ, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-13 / 28. szám

O­V: — Az 1552-es magyar—szovjet timföld—alumínium egyezmény úgy ha­tározta meg a bauxitbányászat ütemét, hogy a Szovjetunióba irányuló timföldszállít­mány mennyisége 1980-ban már elérhesse az évi 330 ezer tonnát. Vajon nem lehetett volna előre látni, hogy ilyen intenzív bányászat nem folytatható jelentős vízkiemelés nélkül? És egye­ltalán: a szerződéskötés előtt lefolytat­ták e a szükséges környezetvédelmi vizsgála­tot az a zömmel karsztvízzel borított bauxit- köhelyek körzetében? Gebhardt János: — Mióta timföldgyártás folyik Magyarországon, a nyirádi bauxit min­dig is jelentős tényező volt. A timföldi alu­mínium szerződés megkötésének időpontjá­ban már jó ideje bányásztunk Nyirádon, sőt, rég túl voltunk két komolyabb vízbetörésen is. Tehát egyáltalán nem érte váratlanul a bauxitbányászatot a nagy mennyiségű karszt­víz jelenléte. 1957-ben a Magyar Alumínium­­ipari Tröszt megalakította hidrológiai szolgá­latát, melynek éppen a nyirádi medence víz­­háztartásának megfigyelése volt a feladata. Akkoriban jó néhány kutatófúrást végeztünk, s ezeken a megfigyelőlyukakon keresztül pon­tosan nyomon követhettük a víz mozgását. Almássy Endre: — Azt hiszem, azt, hogy 1957-ben már ismertek voltak a bányászat során előforduló úgynevezett vízproblémák, akkor értelmezzük helyesen, ha úgy gondol­kodunk: ez az egész felismerés, illetve a karsztvíz mozgásának megfigyelése kizárólag a bányászat biztonságát szolgálta. Tehát ko­rántsem azt kutatták a bányászati szakembe­rek azoknak a bizonyos lyukaknak a segít­ségével, hogy a vízszivattyúzásnak milyen hatása van a természetre! Egyszerűen kellett a bányászati technnológiához. O­ V: — A természet védelmére ezek sze­rint semmiféle átfogó környezettani vizsgála­tot nem végeztek azokban az időkben? A. E.: — Tudomásom szerint nem. A víz­ügyi szervek is csak 1970-ben kapcsolódtak be intézményesen a környezetvédelmi kuta­tásokba. Persze a bauxitbányászat okozta dunántúli vízháztartás-probléma már ko­rábban is ismert volt szakmai körökben, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Köz­pont és más vízügyi szervek szakembereit pedig már előbb is érdekelte, vajon milyen hatással lesz a jelentős vízkiemelés a felszín alatti vizekre. Konkrét lépések mégsem tör­téntek a vízvagyon védelmében, de nem is történhettek. Akkoriban ugyanis még nem álltak rendelkezésre olyan tudományos mód­szerek, amelyekkel megbízhatóan előre jelez­hető lett volna a nagy ütemű vízkiemelésnek a természetre gyakorolt hatása. O­V: — Vajon arányban áll-e a nyirádi bauxitbányászat által termelt érték a dunán­túli vízhálózatban bekövetkezett kárral? Ma­gyarul: hosszú távon hozott-e hasznot ez a beruházás? G. J.: — Eddig 16 millió tonna bauxitot termeltünk ki, és körülbelül ennyi vár ki­fejtésre. Véleményem szerint annak nincs ér­telme, hogy egyszerűen tonnával vagy forint­tal próbáljuk kifejezni a bányászat értékét. A nyirádi bauxit ráadásul a legjobb minő­ségű az országban. Tény viszont: annak, hogy az ország más területein még mennyi bauxi­tot tudunk kitermelni, éppen a nyirádi bá­nyászat a feltétele. Hiszen az itt fejtett bauxi­tot összekeverjük a gyengébb minőségű, má­sutt bányászott bauxittal. O­V: — Ha ez így van, akkor egy dolog nem világos. Ha valóban olyan jó a nyirádi bauxit, mint ahogy említette, akkor miért importál­tunk most több ezer tonna timföldet Gháná­ból? Éppen a minap hallottam a hírt, hogy befutott a hajó a világ legjobb minőségű tim­földjével megpakolva. G. J.: — A magyar timföldgyártás kapa­citása évi 880 ezer tonna, s ehhez a szükséges bauxitot a magyar bányászat le is szállította, s le is szállítja. Hogy a kereskedelemben mi­lyen erők hatnak, hogy milyen üzletek köt­tetnek, az természetesen más kérdés, nem a bányászat ügye. O­V: — Milyen veszéllyel jár, hogy a Du­nántúlon 35 méterrel süllyedt átlagosan a karsztvíz szintje? A. E.: — A Dunántúli-középhegységben vég­zett bányászat hatására az egész terület víz­­háztartása megváltozott. Az okok persze kü­lönbözők. Míg a nyugati térségben főként a bauxitbányászat okozott gondot, addig a ke­leti részen a szénbányászat miatt adódnak problémák. Ami a bauxitbányászat következ­tében mérhető 35 méteres vízszintsüllyedést illeti, máris megszűnt a korábban működő karsztforrások 95 százaléka. Ezek éppen azért működhettek, mivel természetes állapotban magas volt a talajvíz szintje. Hogy kép­szerűen fejezzem ki magam: úgy tekinthető a vízháztartás, mint egy vízzel teli lavór, melybe, ha folyamatosan öntjük a vizet, az a peremén előbb-utóbb kifolyik. Ez a bizonyos túlfolyás a karsztforrás. Ez a ter­mészetes folyamat szűnt meg tehát a nagy­arányú vízszivattyúzás miatt. Jelenleg az a helyzet, hogy ha rövid időn belül nem történ­ne változás a vízkiemelésben, ha a mai ütem­ben folytatódna a bányászat, akkor tovább csökkenne a Hévízi-tó vízhozama, hőmérsék­lete, s lassan elpusztulna. Azért beszélek fel­tételes módban, mert ha megvalósulnak a tó megmentésére született tervek, éppen ezt ke­rülhetjük el. Elképzeléseink szerint ugyanis Nyirádon 1993-ban végleg meg kell szüntetni a bányászatot! Az év elején megkezdett szak­értői vizsgálatok most azt kutatják, hogy mi történne, ha a bányászat mondjuk még ko­rábban befejeződne. De sajnos, azt a hely­zetet is elemezniük kell a szakembereknek, hogy mi történne abban, az esetben, ha még­sem szűnne meg a környéken a­ bauxitbányá­szat. Nem véletlenül foglalkoztatnak bennün­ket ennyire ezek a kérdések, ugyanis a tér­ségben másutt is található bauxit, a bányászat pedig tervezi ezek kitermelését. O­V: — Hévíznél maradva, most már külö­nösen az érdekelne, hogy erre a területre mi­lyen hatással volt, illetve van a bányászat biz­tonsága miatt nélkülözhetetlen nagyarányú vízkiemelés? Kránitz Ferenc: — A hatás lesújtó és köz­ismert: csökkent a tó vízhozama és a hőmér­séklete. A környék védett területein található felszíni vizek hozama is ugrásszerűen csök­kent. A Keszthelyi-hegységben fakadó forrá­sok közül már csupán egy él, de nyaranta az is ki-kiszárad. És sajnos a Balaton fenékfor­rásainak vízhozama szintén erősen apadt! De az embereket közvetlenül is érintette a bá­nyászat: azokon a településeken, ahol eddig nem volt vezetékes víz, az ásott kutakból el­tűnt a víz. O­V: — Úgy tudom, éppen a bauxitbánya sietett az ilyen települések segítségére. H. F.: — Így van, a balatoni régió vízellá­tása a bauxitbányának köszönhető. A kiszi­vattyúzott karsztvizet csöveken továbbítják a falvakba, s így sok helyütt végleg megszűnt az ivóvízhiány. O­ V: — A vízhiány viszont nem követke­zett volna be, ha nincs nagyfokú vízkieme­lés ... K. F.: — Sajnos, ez az érem másik oldala. Valaki egyszer ironikusan úgy fogalmazott, hogy még nincs eldöntve, tulajdonképpen mi is a bauxitbánya fő- és mellékterméke. Hi­szen 200 köbméter víz kiemelésével jutnak ma egyetlen köbméter bauxithoz! S bár a bá­nyászat a vezetéképítéssel valóban sok tele­pülés vízproblémáját megoldotta, még mindig bőven vannak nehézségek. Főként azokon a helyeken, ahol nincs vezetékes víz. Ott, saj­nos, sem a lakosság, sem pedig az állatte­nyésztő téeszek vízellátása nincs megoldva már hosszú évek óta. G. J.: — Én vitatkoznék az elhangzottak­kal. Az elején ugyanis éppen azt állítottam, hogy mi egy olyan megfigyelőhálózattal ren­delkezünk, amellyel ellenőrizhető a térség víz­mozgása. Azt, hogy a Keszthelyi-hegységben és Zalában is eltűnt volna a víz az ásott ku­takból, mégpedig a bauxitbányászat miatt, szóval ezt az adatok ismeretében egyáltalán nem lehet mondani! Azzal természetesen nem vitatkozom, hogy a többi területen előidézett ilyen hatást a bányászat. Viszont megvalósí­tottuk azt a regionális vízvezetékrendszert, amelyen keresztül egy sor falu és város, köz­tük Keszthely és Hévíz is karsztvizet kap. És nem lényegtelen az sem, hogy a Balatonba is juttatunk percenként 100 köbméternyi vi­zet Szerintem tehát az érem igen fontos — ha nem a legfontosabb — oldala az, hogy ki­építettünk egy olyan ivóvízrendszert a kör­nyéken, amely az után is fenn fog maradni, mikor ebben a térségben végleg megszűnik a bányászat. A. E.: — Hadd jegyezzem meg: egy pilla­natra se feledkezzünk meg arról, hogy ez a terület soha nem volt vízszegény . Tehát azok a települések, amelyek most a regionális víz­rendszerből kapják a vizet, eredetileg a sa­ját vízműveikből is nyerhették volna. Nem a bányáé az érdem, úgy gondolom, minden­kinek a talpa alatt van a víz. És azon is el­gondolkodnék, hogy vajon tényleg egy ilyen óriási, az ország egyik legnagyobb regionális vízrendszerével kellett ellátni a településeket? Valószínű, hogy még mindig olcsóbb lett vol­na, ha a falvak saját vízművet építenek. Egy­­egy vízmű egyszerre akár két-három falut is kiszolgált volna. Ebben az esetben nemcsak kevesebb, hanem gazdaságosabban működ­tethető gépészeti berendezés is elegendő a megbízható vízellátáshoz. Az viszont valóban igaz, hogy minekutána bezár a bánya, a regio­nális vízvezeték marad. Mert hát, ugye, mi mást csinálhatnánk most már? Ezt a rendszert időtlen időkig működtetni kell. O­V: — A Hévízi-tó forrásának hozama 1983-ban elérte minimumát, akkor 291 liter volt másodpercenként. Ezután a bauxitbányá­szat vízkiemelésének 72 százalékát kitevő nyi­­rádi vízszivattyúzást másodpercenként hatvan literrel csökkentették, aminek következtében állítólag megállt a tó vízhozamának csökke­nése. Ezek a körülmények mennyire befolyá­solták a gyógyító munkát a hévízi kórház­ban? Dr. Gyarmati József: — A hetvenes évek közepén még semmiféle lényeges változást nem észleltünk a tó vizén, így nyugodtan in­dulhatott — a kormányprogramnak megfe­lelően —, a gyógyfürdő intézményeinek fej­lesztése. Egymás után nyíltak, a sok száz ven­déget fogadó gyógyszállók, amelyek dollár­­milliókat hoznak azóta is a népgazdaságnak. Megépült a szakszervezeti gyógyházak soka­sága, és jó néhány szanatórium is. A hetve­nes évek végén nyilvánvalóvá vált a tó káro­sodása, érezhetően csökkent a víz hőfoka. Ha most azt mondom, hogy 2,5—3 fokkal csak­ HÉVÍZI DILEMMÁK nyakig vízben A Hévízi-tó károsodása, az Európában páratlan összetételű gyógyvíz hosszú évek óta tartó agóniája - hála a sajtóban megjelent számtalan cikknek, riport­nak, interjúnak - ma már közismert. Sőt, a tóval kapcsolatos beszámolók, in­formációk korántsem egyoldalúak; szerencsére egyre több aggódó környezet­védő honfitársunk ragad tollat, és javaslataival, tanácsaival igyekszik segíten a Hévíz megmentésére szövetkező intézményeknek. Most mi is az olvasók le­veleinek hatására foglalkozunk újra a témával: ezúttal egy kerekasztal-beszél­getés keretei között szeretnénk áttekinteni a tó és az azt veszélybe sodró bau­xitbányászat múltját, jelenét és jövőjét. Vendégeink voltak: Almássy Endre, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium főtanácsosa, Gebhardt Já­nos, a Magyar Alumíniumipari Tröszt (MAT) bányászati igazgatója, dr. Gyarma­ti József, a Hévízi Állami Kórház főigazgató-helyettese és Kránitz Ferenc, a Keszthelyi Tájvédelmi Körzet vezetője. Szerkesztőségünket Varjú Frigyes kép­viselte. 8­1 ORSZÁG-VILÁG

Next