Ország-Világ, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1988-07-13 / 28. szám
OV: — Az 1552-es magyar—szovjet timföld—alumínium egyezmény úgy határozta meg a bauxitbányászat ütemét, hogy a Szovjetunióba irányuló timföldszállítmány mennyisége 1980-ban már elérhesse az évi 330 ezer tonnát. Vajon nem lehetett volna előre látni, hogy ilyen intenzív bányászat nem folytatható jelentős vízkiemelés nélkül? És egyeltalán: a szerződéskötés előtt lefolytatták e a szükséges környezetvédelmi vizsgálatot az a zömmel karsztvízzel borított bauxit- köhelyek körzetében? Gebhardt János: — Mióta timföldgyártás folyik Magyarországon, a nyirádi bauxit mindig is jelentős tényező volt. A timföldi alumínium szerződés megkötésének időpontjában már jó ideje bányásztunk Nyirádon, sőt, rég túl voltunk két komolyabb vízbetörésen is. Tehát egyáltalán nem érte váratlanul a bauxitbányászatot a nagy mennyiségű karsztvíz jelenléte. 1957-ben a Magyar Alumíniumipari Tröszt megalakította hidrológiai szolgálatát, melynek éppen a nyirádi medence vízháztartásának megfigyelése volt a feladata. Akkoriban jó néhány kutatófúrást végeztünk, s ezeken a megfigyelőlyukakon keresztül pontosan nyomon követhettük a víz mozgását. Almássy Endre: — Azt hiszem, azt, hogy 1957-ben már ismertek voltak a bányászat során előforduló úgynevezett vízproblémák, akkor értelmezzük helyesen, ha úgy gondolkodunk: ez az egész felismerés, illetve a karsztvíz mozgásának megfigyelése kizárólag a bányászat biztonságát szolgálta. Tehát korántsem azt kutatták a bányászati szakemberek azoknak a bizonyos lyukaknak a segítségével, hogy a vízszivattyúzásnak milyen hatása van a természetre! Egyszerűen kellett a bányászati technnológiához. O V: — A természet védelmére ezek szerint semmiféle átfogó környezettani vizsgálatot nem végeztek azokban az időkben? A. E.: — Tudomásom szerint nem. A vízügyi szervek is csak 1970-ben kapcsolódtak be intézményesen a környezetvédelmi kutatásokba. Persze a bauxitbányászat okozta dunántúli vízháztartás-probléma már korábban is ismert volt szakmai körökben, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ és más vízügyi szervek szakembereit pedig már előbb is érdekelte, vajon milyen hatással lesz a jelentős vízkiemelés a felszín alatti vizekre. Konkrét lépések mégsem történtek a vízvagyon védelmében, de nem is történhettek. Akkoriban ugyanis még nem álltak rendelkezésre olyan tudományos módszerek, amelyekkel megbízhatóan előre jelezhető lett volna a nagy ütemű vízkiemelésnek a természetre gyakorolt hatása. OV: — Vajon arányban áll-e a nyirádi bauxitbányászat által termelt érték a dunántúli vízhálózatban bekövetkezett kárral? Magyarul: hosszú távon hozott-e hasznot ez a beruházás? G. J.: — Eddig 16 millió tonna bauxitot termeltünk ki, és körülbelül ennyi vár kifejtésre. Véleményem szerint annak nincs értelme, hogy egyszerűen tonnával vagy forinttal próbáljuk kifejezni a bányászat értékét. A nyirádi bauxit ráadásul a legjobb minőségű az országban. Tény viszont: annak, hogy az ország más területein még mennyi bauxitot tudunk kitermelni, éppen a nyirádi bányászat a feltétele. Hiszen az itt fejtett bauxitot összekeverjük a gyengébb minőségű, másutt bányászott bauxittal. OV: — Ha ez így van, akkor egy dolog nem világos. Ha valóban olyan jó a nyirádi bauxit, mint ahogy említette, akkor miért importáltunk most több ezer tonna timföldet Ghánából? Éppen a minap hallottam a hírt, hogy befutott a hajó a világ legjobb minőségű timföldjével megpakolva. G. J.: — A magyar timföldgyártás kapacitása évi 880 ezer tonna, s ehhez a szükséges bauxitot a magyar bányászat le is szállította, s le is szállítja. Hogy a kereskedelemben milyen erők hatnak, hogy milyen üzletek köttetnek, az természetesen más kérdés, nem a bányászat ügye. OV: — Milyen veszéllyel jár, hogy a Dunántúlon 35 méterrel süllyedt átlagosan a karsztvíz szintje? A. E.: — A Dunántúli-középhegységben végzett bányászat hatására az egész terület vízháztartása megváltozott. Az okok persze különbözők. Míg a nyugati térségben főként a bauxitbányászat okozott gondot, addig a keleti részen a szénbányászat miatt adódnak problémák. Ami a bauxitbányászat következtében mérhető 35 méteres vízszintsüllyedést illeti, máris megszűnt a korábban működő karsztforrások 95 százaléka. Ezek éppen azért működhettek, mivel természetes állapotban magas volt a talajvíz szintje. Hogy képszerűen fejezzem ki magam: úgy tekinthető a vízháztartás, mint egy vízzel teli lavór, melybe, ha folyamatosan öntjük a vizet, az a peremén előbb-utóbb kifolyik. Ez a bizonyos túlfolyás a karsztforrás. Ez a természetes folyamat szűnt meg tehát a nagyarányú vízszivattyúzás miatt. Jelenleg az a helyzet, hogy ha rövid időn belül nem történne változás a vízkiemelésben, ha a mai ütemben folytatódna a bányászat, akkor tovább csökkenne a Hévízi-tó vízhozama, hőmérséklete, s lassan elpusztulna. Azért beszélek feltételes módban, mert ha megvalósulnak a tó megmentésére született tervek, éppen ezt kerülhetjük el. Elképzeléseink szerint ugyanis Nyirádon 1993-ban végleg meg kell szüntetni a bányászatot! Az év elején megkezdett szakértői vizsgálatok most azt kutatják, hogy mi történne, ha a bányászat mondjuk még korábban befejeződne. De sajnos, azt a helyzetet is elemezniük kell a szakembereknek, hogy mi történne abban, az esetben, ha mégsem szűnne meg a környéken a bauxitbányászat. Nem véletlenül foglalkoztatnak bennünket ennyire ezek a kérdések, ugyanis a térségben másutt is található bauxit, a bányászat pedig tervezi ezek kitermelését. OV: — Hévíznél maradva, most már különösen az érdekelne, hogy erre a területre milyen hatással volt, illetve van a bányászat biztonsága miatt nélkülözhetetlen nagyarányú vízkiemelés? Kránitz Ferenc: — A hatás lesújtó és közismert: csökkent a tó vízhozama és a hőmérséklete. A környék védett területein található felszíni vizek hozama is ugrásszerűen csökkent. A Keszthelyi-hegységben fakadó források közül már csupán egy él, de nyaranta az is ki-kiszárad. És sajnos a Balaton fenékforrásainak vízhozama szintén erősen apadt! De az embereket közvetlenül is érintette a bányászat: azokon a településeken, ahol eddig nem volt vezetékes víz, az ásott kutakból eltűnt a víz. OV: — Úgy tudom, éppen a bauxitbánya sietett az ilyen települések segítségére. H. F.: — Így van, a balatoni régió vízellátása a bauxitbányának köszönhető. A kiszivattyúzott karsztvizet csöveken továbbítják a falvakba, s így sok helyütt végleg megszűnt az ivóvízhiány. O V: — A vízhiány viszont nem következett volna be, ha nincs nagyfokú vízkiemelés ... K. F.: — Sajnos, ez az érem másik oldala. Valaki egyszer ironikusan úgy fogalmazott, hogy még nincs eldöntve, tulajdonképpen mi is a bauxitbánya fő- és mellékterméke. Hiszen 200 köbméter víz kiemelésével jutnak ma egyetlen köbméter bauxithoz! S bár a bányászat a vezetéképítéssel valóban sok település vízproblémáját megoldotta, még mindig bőven vannak nehézségek. Főként azokon a helyeken, ahol nincs vezetékes víz. Ott, sajnos, sem a lakosság, sem pedig az állattenyésztő téeszek vízellátása nincs megoldva már hosszú évek óta. G. J.: — Én vitatkoznék az elhangzottakkal. Az elején ugyanis éppen azt állítottam, hogy mi egy olyan megfigyelőhálózattal rendelkezünk, amellyel ellenőrizhető a térség vízmozgása. Azt, hogy a Keszthelyi-hegységben és Zalában is eltűnt volna a víz az ásott kutakból, mégpedig a bauxitbányászat miatt, szóval ezt az adatok ismeretében egyáltalán nem lehet mondani! Azzal természetesen nem vitatkozom, hogy a többi területen előidézett ilyen hatást a bányászat. Viszont megvalósítottuk azt a regionális vízvezetékrendszert, amelyen keresztül egy sor falu és város, köztük Keszthely és Hévíz is karsztvizet kap. És nem lényegtelen az sem, hogy a Balatonba is juttatunk percenként 100 köbméternyi vizet Szerintem tehát az érem igen fontos — ha nem a legfontosabb — oldala az, hogy kiépítettünk egy olyan ivóvízrendszert a környéken, amely az után is fenn fog maradni, mikor ebben a térségben végleg megszűnik a bányászat. A. E.: — Hadd jegyezzem meg: egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy ez a terület soha nem volt vízszegény . Tehát azok a települések, amelyek most a regionális vízrendszerből kapják a vizet, eredetileg a saját vízműveikből is nyerhették volna. Nem a bányáé az érdem, úgy gondolom, mindenkinek a talpa alatt van a víz. És azon is elgondolkodnék, hogy vajon tényleg egy ilyen óriási, az ország egyik legnagyobb regionális vízrendszerével kellett ellátni a településeket? Valószínű, hogy még mindig olcsóbb lett volna, ha a falvak saját vízművet építenek. Egyegy vízmű egyszerre akár két-három falut is kiszolgált volna. Ebben az esetben nemcsak kevesebb, hanem gazdaságosabban működtethető gépészeti berendezés is elegendő a megbízható vízellátáshoz. Az viszont valóban igaz, hogy minekutána bezár a bánya, a regionális vízvezeték marad. Mert hát, ugye, mi mást csinálhatnánk most már? Ezt a rendszert időtlen időkig működtetni kell. OV: — A Hévízi-tó forrásának hozama 1983-ban elérte minimumát, akkor 291 liter volt másodpercenként. Ezután a bauxitbányászat vízkiemelésének 72 százalékát kitevő nyirádi vízszivattyúzást másodpercenként hatvan literrel csökkentették, aminek következtében állítólag megállt a tó vízhozamának csökkenése. Ezek a körülmények mennyire befolyásolták a gyógyító munkát a hévízi kórházban? Dr. Gyarmati József: — A hetvenes évek közepén még semmiféle lényeges változást nem észleltünk a tó vizén, így nyugodtan indulhatott — a kormányprogramnak megfelelően —, a gyógyfürdő intézményeinek fejlesztése. Egymás után nyíltak, a sok száz vendéget fogadó gyógyszállók, amelyek dollármilliókat hoznak azóta is a népgazdaságnak. Megépült a szakszervezeti gyógyházak sokasága, és jó néhány szanatórium is. A hetvenes évek végén nyilvánvalóvá vált a tó károsodása, érezhetően csökkent a víz hőfoka. Ha most azt mondom, hogy 2,5—3 fokkal csak HÉVÍZI DILEMMÁK nyakig vízben A Hévízi-tó károsodása, az Európában páratlan összetételű gyógyvíz hosszú évek óta tartó agóniája - hála a sajtóban megjelent számtalan cikknek, riportnak, interjúnak - ma már közismert. Sőt, a tóval kapcsolatos beszámolók, információk korántsem egyoldalúak; szerencsére egyre több aggódó környezetvédő honfitársunk ragad tollat, és javaslataival, tanácsaival igyekszik segíten a Hévíz megmentésére szövetkező intézményeknek. Most mi is az olvasók leveleinek hatására foglalkozunk újra a témával: ezúttal egy kerekasztal-beszélgetés keretei között szeretnénk áttekinteni a tó és az azt veszélybe sodró bauxitbányászat múltját, jelenét és jövőjét. Vendégeink voltak: Almássy Endre, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium főtanácsosa, Gebhardt János, a Magyar Alumíniumipari Tröszt (MAT) bányászati igazgatója, dr. Gyarmati József, a Hévízi Állami Kórház főigazgató-helyettese és Kránitz Ferenc, a Keszthelyi Tájvédelmi Körzet vezetője. Szerkesztőségünket Varjú Frigyes képviselte. 81 ORSZÁG-VILÁG