Ország-Világ, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-05 / 27. szám

A WEKERLE­T­ELEP A századelő magyar miniszterelnöke, Waker­­le Sándor nevéhez két olyan intézkedés fűző­dik, amely ma is meghatározója életünknek: az egyik a polgári házasság, ami az ő rendel­kezése nyomán vált gyakorlattá Magyaror­szágon, a másik a lakótelepi építkezés, ami akkoriban még ismeretlen fogalom volt világ­szerte. Wekerle Sándor kormánya a krónikus la­kásínség enyhítése érdekében határozta el, hogy valahol a főváros peremvidékén egész­séges, barátságos környezetben, olcsó mun­kás-lakótelepet építtet. Az építkezés terveit mindaddig titokban tartották, amíg a szüksé­ges­­területet meg nem­ vásárolták, így elkerül­hették a vételár ilyenkor szokásos felverését. S hogy az építőanyag se legyen drága, ott helyben téglagyárat létesítettek, amely tíz­ezrével ontotta az akkor legmodernebbnek számító — és a hagyományosnak a feléért előállítható­­ homoktéglát. Az 1908-as XXIX. törvénycikk alapján tíz­ezer lakás építését tervezték Kispest délkeleti területén. 1925-ig ötezer el is készült (a töb­bit „elvitte” a háború). A tervező, Győri Ottmár, mintha már az utókorra is gondolt volna, csupa tágas, két­­három- és négyszobás lakást építtetett. A ké­nyelmet az angol­ WC és a városi gáz jelen­tette: összesen 48 féle épülettípus készült, mind más és más homlokzattal, így a 472 ezer négyszögöles lakótelep képe egységes lett, de nem monoton. S ahogy nőttek ki a földből a házak, úgy kerekedtek köréjük a parkok, a gondozott utcák és járdák. Minden lakáshoz kis kert is tartozott, és mire egy-egy utcasor elkészült, megvoltak hozzá a boltok, az óvodák, iskolák is. (Sajnos, parkolóra nem gondoltak, így az­tán a mai wekerleieknek már az épületek előtti virágvágyások helyett be kell érniük az ott parkoló autókkal.) „A 30 ezer embernek otthont adó telepet a század elején szociálpolitikai kirakatnak szánták — írta szülőföldjéről Mesterházi La­jos író —, és nem titkolták, hogy büszkék is rá, hiszen ehhez foghatót Európában csak Essenben építettek, a Krupp Művek munká­sainak .. Ezek után érthető, hogy a Wakerle-telepet sokáig Közép-Európa legszínvonalasabb mun­kás-lakótelepeként tartották számon. Ám ahogy múltak az évek, e hírnév is megkopott. Az egykori „minta-lakótelepet” körbekerítet­ték a paneltornyok. S már-már az a veszély fenyegetett, hogy a mai lakótelep-szörnyek fel­falják az egykori barátságos kis házacskákat. Volt egy idő, amikor az „illetékesek” íróasz­tal mellett úgy döntöttek: a toronyházaké a jövő, vesszenek a századeleji munkásházak. Szerencsére a hivatalnokok közt is akadt olyan, aki vette a fáradságot, felállt íróasztala mellől, és megnézte, mi felett mondja ki a ha­lálos ítéletet. Végigsétált a telep jegenyesor­ral szegélyezett utcáin, átment a Kós Károly tervezte főtéri székelykapu alatt, végigballa­gott a zegzugos, hangulatos utcácskákon, és rá­jött: egy lakótelep, csak azért, mert a század elején épült, még nem feltétlenül nyomorta­nya, így végül is a beígért buldózerek helyett kőművesek jöttek és gondosan felújították a telep házait. Ma már új köntösben pompá­zik a legtöbb. A szakemberek ugyan még vi­tatkoznak azon, műemlék jellegű-e a telep, vagy sem, de abban már megegyeztek — az ott élők nagy örömére —, hogy építészeti egy­sége mindenképpen védelemre szorul. Szerencsére. Mert így talán unokáink is megláthatják, hogyan építettek olcsó, mégis emberi léptékű lakótelepjét a XX. század elején. —W— WHO IS THE BOSS? Nehéz manapság szavakat találni a fogalmakra. Ha azt imnám le, hogy „kon­szolidálódik a helyzet”, az újságolvasó azonnal a harminc év előtti konszo­lidációra gondolna, s az összehasonlítás sem hízel­gő, sem igazságos nem lenne. S ha az MSZMP- nek a Lenin-kép alatt ülő négy vezetőjét „négyes fogat”-ként neveznénk meg, ismét hamis vissz­hangot keltene sokakban, lévén már egyszer ebben az országban négy rossz­emlékű férfiú, akik együt­tesen szívesen nevezték így magukat. De azt sem jó már leírni, hogy „köz­­megegyezés”, mert évti­zedünk első felében ala­posan lejáratták e fogal­mat. Tekintsünk hát el ez­úttal a beskatulyázó meg­határozásoktól és érjük be — egyelőre — annyival, hogy kétségtelenül vala­mi teljesen új kezdetének tanúi és részvevői va­gyunk, így, többes szám­ban, mindnyájan. S ez — hogy ne a legfontosabbak­nál kezdjük — megnyilvá­nult például olyan alkal­makban is, mint az a nemzetközi sajtótájékoz­tató, amelyen az itt lát­ható felvétel készült. Ilyen teljesen nyitott, jó légkö­rű sajtótájékoztató talán nem is minden olyan fő­városban zajlik, ahol már régi, beidegződött gyakor­lata van a demokráciának és a nyilvánosságnak. Gyors és lényegbevágó kérdések s éppolyan gyors és frappáns válaszok száll­tak oda-vissza a terem­ben. Hol vannak már azok az idők (a négy-öt év előttiek), amikor előre leírt kérdésekre szó sze­rint leírt válaszokat adott a szóvivő! S ki hitte vol­na akkoriban, hogy az MSZMP sokszorosan őr­zött székházába minden belépőcédula nélkül enge­dik be egy sor nagy nyu­gati sajtóorgánum mellett még — horribile dictu! — a Szabad Európa Rádió tudósítóját is! Hangsúlyozom: nem ez a legfontosabb. Inkább csupán tünetértékű tény. Az igazán fontos , ami mindezek mögött van, s nem konspirálva, mint egykor. Az, hogy végre, nem is kevés huzavona után rendeződni kezdenek a sorok. Nem holmi kato­nás-monolitikus egységbe, még kevésbé ennek látsza­tába. Jellemző volt — még egyszer visszatérve a nemzetközi tájékoztatóra — Nyers Rezső válasza a New York Times tudósító­jának kérdésére: Who is the boss? azaz: Ki a fő­nök? Az MSZMP vado­natúj elnöke az angol nyelvű kérdésre válaszolt, mert a „boss” ott meg­fellebbezhetetlen akaratú, parancsoló főnököt jelent, többet, mint magyar meg­felelője. „Én primus in­ter pares vagyok, első az egyenlők között, de nem boss.” Vajha „lejjebb” is ha­mar átvennék ezt a szel­lemet! Mert a mi taga­dás sok még Magyar­­országon a „boss”, s ami még talán ennél is na­gyobb gond: ők is, beosz­tottaik is átmenetinek te­kintik a — még csak bon­takozó, kezdeti lépéseit tevő — demokráciát. Nem túlzás megkockáztatni az állítást: megfélemlített be­­osztottaikból áll a „hall­gató többség”, de lega­lábbis annak jelentős ré­sze. Rendeződnek a sorok. Az MSZMP-ben és más politikai erőknél is. S ez akkor is jó — sőt akkor igazán jó —, ha az ellen­zéki programok és plat­formok nem esnek egybe az MSZMP elképzelései­vel. Csupán egyetlen azo­nosság kívánatos, de az a legnagyobb mértékben, hogy mindegyik Magyar­­ország népének boldogulá­sát, jobb jövőjét szolgál­ Ja­ Ki-ki a maga legjobb meggyőződése szerint, sen­kitől, csupán a tényektől és a reális lehetőségektől befolyásoltatva. Sürgető szükség van arra, hogy valóban tisz­tázódjanak a politikai vi­szonyok. S nemcsak azért, mert az országgyűlési vá­lasztások közelednek. Joggal számítanak arra a régi és az újonnan szer­veződött ellenzéki pártok soraiban, hogy a megvá­lasztandó Országgyűlés összetétele más lesz, mint a mostanié. Ám lehetet­len észre nem venni, hogy mennyit változott ez, a jelenlegi parlament akár közvetlen elődjével, de még korábbi önmagával összehasonlítva is. Nem volt olyan régen, amikor a „hallgató többség”, vagy ha úgy tetszik — mint el­lenzéki és reformkommu­nista körökben egyformán szokták mondani — a ma­­melukok segítségével szá­mos olyan kormányjavas­lat emelkedett törvény­erőre, amelyet azóta már sokszorosan megbántunk. (Csupán példa e téren a nagymarosi vízlépcsőről első alkalommal elfoga­dott határozat.) Ma még valóban „egy­színű” az Országgyűlés, a lemondások, visszahívá­sok, kilépések és új vá­lasztások ellenére is ab­szolút többségben vannak az MSZMP tagjai. És még­is: fel lehet szólítani a miniszterelnököt, indokol­ja meg, miért vállalt tag­ságot a kormányzópárt el­nökségében. Egyetlen kép­viselő indítványára határ­időt szabnak a kormány­nak — és nem utolsósor­ban az erről feltétlenül tárgyalni kívánó ellenzék­nek — a köztársasági el­nöki intézményről szóló javaslat beterjesztésére. A példákat pedig lehetne tovább sorolni. Minderről mindenkinek meglehet a saját, külön­véleménye, s éppen a bon­­takozó demokrácia ellen vétene az, aki ezeket a vé­leményeket korlátozni, va­lamiféle mederbe terelni akarná. S ez igaz a ha­tárokon túliakra is. Változások idején min­dig jólesik az egyetértés, a helyeslés, a biztatás a Sorsfordulóhoz érkező egyes embernek csakúgy, mint egy egész országnak. Kétszeresen jó, ha olya­­noktől származik, akik maguk is ugyanabban a cipőben járnak, ezért fi­­gyeli és nyugtázza öröm­mel a magyar közönség a moszkvai és varsói vissz­hangokat. S jó az is, hogy egyetértő véleményeket hallunk-olvasunk olyan országokból, amelyek már régen a demokrácia útjá­ra léptek, vannak tapasz­talataik e téren. Ma már elmondhatjuk: a politizá­ló emberek korábban sem ültek fel annak az egy­­ügyű propagandának, mi­szerint az Amerikából vagy Nyugat-Európából érkező pozitív állásf­ogl­a­­lás „fellazítás” lenne Ugyan miért hinnénk ezt most, amikor — sajnos — burkoltabb-finomabb vagy egészen durva for­mában olyanok mondják, akik barátainknak neve­zik magukat. Ám éppen a többször említett tájékoztatón mondta Nyers Rezső: a barátság kétoldalú dolog. Barát az, aki mellettünk áll jóban-rosszban. Várkonyi Endre

Next