Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1883-01-13 / 3. szám

Előfizetési ár bérmentes postai szérk Negyedévre................................ Félévre................................................ Egész évre...................................................... a 1 d és se 1. 2 frt 50 kr. 5 B - „ 1# . — n Felelős szerkesztő: Kiadó-tulajdonos: Ifj. Ábrányi Kornél Wilckens és Waidl BUDAPEST, Koronaherceg-utca 3. szám, I. emelet. Egy szám ára 20 kr., megrendeléseket s előfizetéseket elfogad minden hazai és külföldi könyvkereskedés. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Koronaherceg­ utca) címzendők. Kéziratok nem adatnak vissza. 1883. Január 13. Megjelenik minden szombaton, két ívnyi terjedelemben IV. Évfolyam. A migraine mint házasító. — Elbeszélés.­­ Irta CSENGEY GUSZTÁV. szép nő hozzálátott a fűtéshez, leguggolt a kályha mellé s az ifjú utolsó szavaira oda fordítá el­szomorodott tekintetét. — Fájdalom, nem vagyok visió, valóságos szeren­csétlen földi nő vagyok, — ah! olykor nem hittem volna, hogy... Könnyei akaratlanul is megeredtek. — Kérlek, szép tündér, — dörmögé a lázban h­ány­­kodó nagyon komolyan, ne sírj, könnyeidtől nedves lesz a fa s nem tudsz befűteni. Fanyar mosoly jelent meg a szép nő ajkain. — No ez nem nagyon költői megjegyzés. — Oh, ezt nem is a költő fejem mondta, hanem a másik a prókátor fejem, oh! ez ravasz semmirekellő, szá­mító fej s a szegény poéta fejemet mindig csúfolja. Ha­­hah­a­ milyen pom­pásan ropog az a fa! — Izzadunk — gyöngyöm — izza­dunk —­ cudar mi­graine kiizzadlak, — pusztulj fejem­ből gonosz démon ! Az ismeretlen szép nő részvevő mosol­­­­lyal nézett a sze­gény lázbeteg fiatal emberre s magában suttogá: — Istenem! csak annyira magához té­ríthetném, hogy va­lami mentő tanácsot adhatna. Elárulni nem fog. Most hozzálátott beteg­­ápoló tiszté­hez, a mosdó edény­be vizet töltött, az egyik kötelékből bo­­rogatót készített, belemártotta a víz­be, majd kifacsarta s a fekvő beteg hom­lokára illesztő. — Ja-a-a-j ! — sóhajtott a szenve­dő enyhülten. — heh jó heh jó! - Lehet inni is eb­ből a jó hideg víz­ből? nagyon szom­jazom. — Várjon, majd csinálok egy kis hi­deg limonádét, úgy­ látom, van itt citrom is.­­ Odalépett az asztalhoz s a­mint a citromot kezébe vette, szemébe ötlött a levél. Egy pillanatig habozott, de úgy látszott, nagyon érdekében áll az ifjú élete körülményeibe pillantani, mert a limonádé készítés közt hirtelen elolvasta a levelet, azután a borí­tékok címeit olvasta el. A limonádé elkészült. A szép nő mereven nézett maga elé. Gondolkozott. — Oh jaj — nyögé a beteg — a borogató már éget, oly forró. A szép nő odaugrott, s nyújta a poharat.­­ Itt van, igyék, addig beáztatom a kendőt. A fiatal ember mohón ivott. — Elég, elég! egyszerre nem kell sokat. Elvette tőle a poharat. Széket tett magának a beteg ágya fejéhez, homlokára tette a hideg borogatót s lágy, érző hangon kérdé: — Hogy érzi magát? — Oh, most nagyon jól, köszönöm.­­ Nincs már két feje? Nincs, ez az egy is már jobban viseli magát. Önt vala­i jó szellem vezette ide. A nő fölsóhajtott. — Gonosz szellem volt az, előle menekültem. Képes ön rám figyelni, mert tanácsát kérem. — Tanácsomat? — Igen, hisz ön ügyvéd, ért az én bajomhoz, de egyszersmind költő is, jó érző szivének kell lennie. Ön kö­nyörülni fog rajtam. Hallgasson rám. Figyel ön? — Figyelek. — Én gróf Boronay Róland e helybeli uraság neje vagyok. Nevem Brunner Gabriella. Hideg érdekházasság fűzött a gróffal össze. Atyám egy tekintélyes bankár, a a grófi rangot óhajtotta számomra, a gróf pedig gazdag örökséget remélt. Azonban csalódott, atyám kevéssel egybekelésünk után megbukott, tönkre ment s bujában meghalt s én a legborzasztóbb helyzetbe jutottam. J­ár­­jon, majd felfrissítem a borogatót. Jó-e úgy! —­ Oh, nagyon jó, pompás hideg! — Figyel Ön? — Beszéljen, meg fogom érteni. Hallotta ön vad hírét a Boronay családnak? — Úgy rémlik. — E család hi­res dühöngő rabia­­tus tagjairól s hal­latlan hóbortjairól.­­Nemzedékről nem­zedékre egymást lö­völdözték, az apa a fiát és a fiú az apát. A jelen század ele­jén egy közölök vér­padon halt meg, mint apagyilkos. Az én férjem sem ütött el tőlük. Ifjú korában vadászkésével ker­gette apját a kerek asztal körül s csak annak köszönhette, hogy vérpadra nem került, hogy titkára berohant a zajra s útját állta. Ezt azon­ban leszúrta. Sze­rencsére a titkár csak könnyű sebet kapott s a főrangú pártfogók elcsinál­ták a dolgot. Ez az ember lett férjem. De hogy ad­hatták önt a dühös bolondhoz ? Atyámat el­vakította a rang, én pedig semmit sem tudtam e dolgokról. Nem akarom önt szenvedéseim elbe­szélésével untatni. A gróf kínzott, mind a mellett büszke a ESKÜVŐI MISE, Salentin festménye után.

Next