Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1883-06-30 / 27. szám
1883. évfolyam. Lábújjhegyen haladt az ajtó felé. Kulcsa a zsebében volt. Elővette s a zárba illesztette. De a kulcs felmondotta a szolgálatot; az ajtót nem volt képes felnyitni, bármint erőlködött. Míg ő bosszankodva újra meg újra próbálgatta a kulcsot, egyszerre zajt hallott a szomszéd szobában. Felébredt valaki s gyertyát gyújtott, a kulcslyukon át behatoló fény azt jelezte. — A mulatság el van rontva — mormogta Elek kedvetlenül. Rögtön a visszavonuláshoz látott. Most már nem bánta, ha zajt üt. Úgy is felébredtek a házbeliek. Egy ugrással fenn volt az ablakban, azután merészen levetette magát a földre. Ismét künn volt a szabadban. De a zajra már az alvó hivatalnokok közül is többen fölébredtek. A pénztár melletti szoba ablaka megnyílt s onnan kiabálta egy hang: — Rablók! Segítség! Kirabolták a pénztárt! Amanda az egész éjjel lesben állt. Korán ágyába feküdt, de csak addig maradt ott, mig a házbeliek nyugalomra nem tértek. Ekkor fölkelt s a lefüggönyözött ablakba állt. Ott leste Eleket. Látta a házhoz közeledni. Terve az volt, hogy ha szobájába hatol, ott, saját hálószobájában fogja a betörőt, a becsületrablót főbe lőni. Revolvere ott hevert ágya mellett, a szögletben pedig férje pompás vadászfegyvere állt. Jöhet tehát a csábító, fogadására készen áll minden. Amanda nem volt nyugtalan. Úgy állt az ablakban, mint a farkas, aki prédáját lesi. Kegyetlen, bősz harag acélozta meg idegeit. Ha Eleknél is van pisztoly, annál jobb. Hadd lője le őt is. Párbajt akart vívni, asszonyi párbajt. Ő kiáll, kiteszi keblét golyójának. Szívesebben teszi kockára életét, semhogy újra hallania kelljen ez ember szerelmi vallomásait. Mikor Eleket az ablakon át bejönni látta, ismét visszadőlt ágyába. Ott fekve várta ellenfelét, kezét a pisztolyra téve. De Elek nem jött, hanem egyszerre zaj hangzott a házban. Amanda leugrott az ágyból, izgatottan az ablakhoz rohant és kinyitotta. Lenézett a ház előtti térre. Látta, hogy oda lenn egy ember fut a híd felé. Már csaknem elérte, midőn a folyton fokozódó zajra két nagy komondor csörtetett elő s vágtatott a menekvő után. Mikor csaknem elérték, Elek visszafordult s egyet lőtt a kutyákra, melyek a lövés fényére nagyot vonítva, meghátráltak. De a golyó nem találta őket, behatolt egyik ablakon, melyet éppen abban a pillanatban nyitottak ki. Egy hivatalnok lehetett, ki a zajra fölébredt. Amint az ablakon kitekintett, a behatoló golyó vállán megsebesítette. A sebesült jajgatni kezdett. Segélykiáltásaiba más hangok zűrzavara, a kutyák vad ugatása s egymás után több lövés dörgése vegyült. Mert az első lövésre a földszinten lakó tisztviselők fegyvereikbe kaptak s mintha ostromolnák a házat, minden ablakból lövöldözni kezdtek. De csak vaktában puskáztak s nem láttak a sötétben senkit. A borzasztó zűrzavarban Elek nem vesztette el fejét. Legveszélyesebb elleneit, a kutyákat igyekezett ártalmatlanná tenni. Mástól nem félt. Pár lépésnyire van az erdő, ott meg jó lova várja s ha egyszer nyeregben ül, üthetik bottal a nyomát. A lövöldözésre a gyárból a munkások is kirohantak. De jó messze voltak és Elek nem törődött sem velök, sem a szerte repülő golyókkal; két jó lövéssel leterítette a nyomában levő kutyákat s tova rohant a hídnak. Amanda nyitott ablakából nézte a villámsebesen lejátszódó jelenetet. — Ah ! Elmenekült — kiáltá, dühében fogait csikorgatva. Odarohant férje vadászfegyveréhez, fölkapta s ismét visszasietett az ablakhoz. Elek éppen akkor ért a hídra. Ott érte őt a golyó. Holtan bukott végig a deszkákon. Amanda még látta elesni. Azután eldobta a fegyvert s maga is ájultan rogyott össze a padlón. Az előre rohanó munkások és hivatalnokok nagy rémületükre Ladoméry Elek báró holttestét találták a hídon. Agyába hatolt a golyó , szörnyet halt. Kinek a lövése találta a sok közül, ki tudja megmondani. De mit keresett itt a báró ilyenkor ? A pénztár nyitott ablaka megmondta, ámbár maguk a hivatalnokok a szörnyű gyanút szóval kifejezni sem merték. Azonnal külön vonat ment Felvégre a bent időző urakért, kik hajnal tájban megérkeztek. Terczel nejéhez rohant. Ismét súlyos betegen találta, forró láz gyötörte, félre beszélt. — Nem csoda, ha megrémült — mondta sírva a romonra. — Borzasztó éjjel volt ez. Mi is majd belebolondultunk. Míg Terczel fájdalomdúlta arccal állt neje betegágyánál, Jenn Berg lovag igyekezett kinyomozni a rettenetes eset titokzatos szálait. De minél többeket hallgatott ki, annál jobban elrémült. Minden jel azt mutatta, hogy Elek báró a pénztárban levő nagy összegeket akarta elvinni. De terve meghiusult s hogy menekülhessen, reá lőtt üldözőire, kik szintén lőttek s a sok golyó közül valamelyik leterítette. Berg Terezeshez rohant. — így megbélyegezni csak nem lehet a halott emlékét — mondá. — Csak nem mondhatjuk, hogy a báró rabolni akart. Mondjuk, hogy itt szörnyű tévedés forog fenn. Félreértés történt. Beszéljen embereivel De Terczelt nem lehetett rávenni, hogy neje mellől távozzék. Berg maga végzett mindent s midőn a hivatalos vizsgáló bizottság kijött a helyszínére, ott csak azt tudta meg, hogy Ladoméry Elek bárót valaki véletlenül agyonlőtte. Hogy ki tette, az nem derült ki soha. Senki sem erőltette meg magát, hogy a tettest kinyomozza. Nagy befolyású urak fáradoztak rajta, hogy a vizsgálat elaludjék s a titokzatos eseményt örök homály borítsa. Pletykáztak sokat, de biztosat senki sem tudhatott. Pedig a gyilkos maga jelentkezett az előtt, kit egyedüli birájának ismert el e földön. Amanda pár nap múlva jobban lett. Férje újra ágya mellett ült s gyöngéden mondá neki. — Nem hagyom többé magára soha. Az rettenetes és volt. De ki hitte volna, hogy Elek báró megtartja fenyegetését s éjnek idején jön el ide apósa pénzéért ? De kevesen tudják a valót. A világ azt hiszi, hogy a báró valami gyászos tévedés áldozata lett. Amanda behúnyta szemét s komoran mondá: — A valót csak én tudom. Jöjjön közelebb, gyónni akarok. Terczel elhalványult. Odaét a nejéhez. — Két ember volt a világon— folytatta Amanda erős megindulással. — Két ember ugyanazon bűnnel. Az egyiket megölte ön, a másikat ebből az ablakból lelőttem én. Terczel egy ordítással ugrott föl helyéről, mintha menekülni akarna a gyilkos asszony közeléből. Borzasztó csend következett, melyet Amanda szakított meg. — Tud mindent — folytatta elhaló hangon. — Tegyen velem, amit akar. Hurcoljon bíró elé, vagy ragadjon pisztolyt, sújtson, fenyítsen. Nemrég ön vezetett viszsza az életbe, öné az egészen. Vegye el, amit adott. Öljön meg. De ne, ne ön tegye. Elvégzem én. Csak azért nem tettem eddig, mert nem akartam öntől örökre elválni, míg éltem minden titkát föl nem fedeztem. És hogy tudjon mindent, megmondom önnek azt is, amit még nem mondtam soha. Szeretem önt. Terczel megrendülve állt az asszony előtt, ki ott feküdt a pamlagon, megtörve, vétkei súlyától leterítve, lelki furdalásaitól kínozva, bűnbánóan, megtérni készen, mint az evangelium Magdolnája. — Amanda — kiáltá hozzá rohanva és csókjaival borítva a halvány arcot. — Nem szabad meghalnod, szeretlek, imádlak bűneiddel, vétkeiddel együtt. Ugye nem halsz meg, ígérd meg nekem. — ígérem — suttogta neki Amanda, szívéhez szorítva férjét. — Rabszolgád, cseléded akarok lenni. Itt akarok élni veled magányosan, kerülve a világot, az embereket. A beszkidi kastélyban fényes volt a temetési szertartás. Ott szentelték be Elek földi maradványait, ki rövid, de boldog házasság után hirtelen halt meg, mint a családi gyászjelentés mondá. Roppant néptömeg gyűlt a koporsó köré, melyet a beszentelés után átvittek a ladoméri ősi sírboltba. Ott már a családon kívül csak kevesen jelentek meg. Berg lovag rendkívül szomorú arcot vágott s míg fejében éppen azt számolgatta, hogy ha Elek adósságait kifizeti, mennyi tiszta haszna marad e házasság után, hangosan váltig ismételte : — Nagy csapás ! szörnyű nagy csapás ! Midőn a sírbolt ajtaja bezáródott, a gyászba borult Szeréna báróné lépett a lovaghoz s komor fenséggel, mint egy büntető istennő, mondta neki: — Az ön kapzsisága juttatta őt ide. Térjen meg és fián tegye jóvá azt, mit az atyán vétkezett. — Én vétkeztem ellene ? — kérdé Berg. — Csupa jót tapasztalt tőlem. — Hazugság — felelt a bárónő. — Én tettem emberré. — Hazugság. -- Leányommal boldog volt. — Hazugság — felelt a báróné, ki már sejteni kezdte Ida tragoediáját is. — Hazugság minden. Nem adott ön neki semmit. Ebbe a házasságban csak egyet adott neki, pénzt és most azt visszakapja busásan. De vér tapad e pénzhez s ez a vér üldözni fogja önt halála pillanatában is. A lovag ijedten ugrott félre. Nem szeretett a halálra gondolni. Hanem a pénztől nem félt, akármi tapadt is hozzá. A pénztől félni, az a legnagyobb gyávaság. Bella gyászba borultan anyjával egy kocsiban tért haza Ladomérról. A fiatal özvegy sírt folytonosan. Megrendítette a nagy csapás. Nem tudta egész bizonyosan, mi történt férjével. Többféleképp hallotta esetét, de valami benső ösztön most azt súgta neki, hogy talán ő is hozzájárult férje gyászos végéhez, hogy Elek vele mégsem lehetett olyan boldog, minőnek ő képzelte. Zokogott, sírt keservesen. — Leányom, kíméld magad — vigasztalta apja. — Bizony nagy csapás. De ne essél kétségbe, hisz fiad báró és te azért báróné maradsz. Igaza volt. Végre is Bella báróné maradt. ORSZÁG-VILÁG. 419 Haifától® mi!éik«am ogy megfogyánk! Alig egy éve É8 megritkult a cimborák sora; Elhullunk, dőlünk, mint az oldott kéve, Mit nyáron át elnyel az út pora. A porba hullunk, ott vergődve árván Siralmas éjek aggasztó magányán, És sírva gondolunk uirátok, Kik porladoztok, porrá váltok Nyugodva ott lenn, öntudatlan, Abban a nyirkos sík lakban. Csak vánszorgás e földi pálya A sivatag végetlen síkjain ... Ott messze vár a hűs vár viránya; S felénk ligetnek enyhe lombja int, Virágerdő már messziről köszönt, Szellő leheli kéjes virágözönt; Forrás tövén egy új élet fakad, Hol szőhetünk gyönyörűbb álmokat — — De porba dőlünk, — lever az út s a távol, Vagy oda érve — az csak délibáb volt. Ti boldogok! kik még az útba’, fáradt Roskadt tagokkal összedőltetek: Hallátok andalitó zsolozsmákat, — Szivárványon zengő angyalsereg — S a lehúnyó szemek elébe Üde viránynak rajzolódik képe, A szem e képnél már bezárult, S a szív még álmot lát a boldogságról; Halál és élet egybe foly, S a haldoklás egy búcsúzó mosoly. Ti boldogok! De mi, kik odaértünk, S gazdag reménytől duzzadt kebelünk, Híven, jó angyal mond imákat értünk, Oh mennyi vágy és álom volt velünk! Szent lelkesültség lakta lelkeinket, A csillag is nagy bizalomra intett... Úgy mentünk egyre és csak ott pihentünk, A hol tinektek végbucsút rebegtünk, Mentünk tovább, bár távozott a cél: A balga szív csak mindenütt remél. A célért mindent, mindent odadobtunk: Merengő múltat és józan jelent, És oktalanul pazaroltunk Erőt, ifjúságot és életörömet. De hajba képzelt szép világ helyére Fáradva, törve, elbágyadva érve :*