Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1885-02-14 / 7. szám

1885. ruhát le kellett vetni s a kardot, mely a becsü­let mezején villogott, összetörni. Mikor mint buj­dosó jött haza, rang nélkül, pénz nélkül, állás és kenyér nélkül, de a k­arczok viharában meg­­edzett lélekkel. — Dolgozni fogok és az isten megadja a min­dennapi kenyerünket — szólt szívéhez ölelve nejét és gyermekeit. --------------------­ MILTON. Hagyd félbe munkád! mond az orvos, Hisz fátyol ül már szemeden. «Nem fátyol az, kedves barátom , Az égbe tört rabszellemem­.» Atyám! sebes kőzápor omlik, Jer, pajzsod le­sz hü kebelem. «Nem kő az, édes jó leányom, Az puritán érdemjelem.» Jaj ! férjem, mindent elkoboznak, Pecsét ül könyvszekrényeden. «Oh, nem pecsét az, drága hitves , Szeplőtelen brit jellemem.» Bakók viszik legjobb barátid, Jer, fuss,­ amott egy kripta van. «Nem kripta az», mond büszke Milton. «Több a bitónál az, uram.» HIRDOK. AZ ANGOLOK EGYIPTOMBAN. Irta SZOKOLAY KORNÉL. Mióta az argonauták Kolkhiszban jártak az aranygyapjuért, kalandosabb, merészebb és fárad­ságosabb vállalkozást alig találunk, mint az an­golok khartumi expedicziója. Ha elgondoljuk micsoda, csaknem legyőzh­etetlennek látszó nehéz­ségekkel jár ez, tisztelettel és bámulattal kell meghajolnunk az angol vállalkozó szellem előtt, a­mely még ma is versenyez a mesebeli hősöké­vel, kik ismeretlen világokba szállottak le, hogy megküzdjen­ek az emberiségre veszedelmes szörnye­tegekkel. Sokan vádolják John Bullt, hogy immár csak a gyapjúzsák és az aranyzacskó iránt van érzéke; ez a khartumi expedíc­ió fényesen meg­­c­áfolja a gyanúsítást, mert azok, a­kik Wolseley tábornok vezetése alatt Khartum felé viszik az angol lobogót, méltó utódjaik azoknak a hősök­nek, kiknek csontjai vitézi harczok után porlanak mind az öt világrészben. De a­mennyire tiszteletreméltónak találjuk az angol katonai erényeket, épen úgy résztvevő ki­csinyléssel kell elfordulnunk ama politikától, a­melynek érdekében­ az angol Marshall annyi vért ontanak. Midőn Disraeli Beaconsfield lord a berlini kongresszus után nemsokára letette a miniszter­­elnöki tárczát, s néhány hónappal reá meghalt, sokan­ úgy gyászolták őt, mint a­kiben Angol­ország hosszú időre utolsó nagyszabású állam­férfiét veszítette el, a Pitt és Palmerston iskola utolsó méltó képviselőjét. Hogy ezeknek mennyire igazuk volt, azonnal igazolta Gladstone külső politikája; meglehet, hogy az agg angol állam­férfiú tehetetlensége külpolitikai téren, nem tűnik ki oly csattanósan, ha egészen rendes és nyugodt körülmények között kellett volna tartania a kor­­­mányrudat, d­e 1882-ben kiütött az egyiptomi válság, a Nílus partján fölfordult minden, Angol­ország kénytelen volt beavatkozni, s ez a katasz­trófa azután teljes mértékben érezhetővé tette a veszteség nagyságát, a­mely Beaconsheld halálá­ban Angolországot érte. A Fáraók országában Izmail alkirály, III. Na­póleon császár barátja és protégéja s híres minisz­tere, a szintén nagy francziabarát Nubar basa láttak komolyan a modern európai intézmények meghonosításához. Hogy fáradozásaik valami na­gyon önzetlenek vo­tak-e, a fölött ítélni immár aligha volna korai. Egyiptom modernizálása épen annyiban sikerült, a­mennyire ez eddigelé a ke­leti országok legnagyobb­ részével történt: az államgépezet bizonyos európai formákat nyert, az előtérben, a húsos fazekak körül álló vállalkozók meggazdagodtak, a­mit azután a gazdasági élet fölvirágzásaként tüntettek föl, az országot elárasz­totta az idegen iparlovagok sáskaserege, a­kik imitt-amott meghonosítottak némely művelt szo­kásokat és így terjesztették a czivilizácziót. De mindez tulajdonképen csak a híres szaharai déli­bábok szerepét játszotta, a­melyek tudvelevőleg gyönyörű tájképeket mutogatnak a szomorú, el­hagyatott pusztákon. Jórészt így volt Izmail khidiv reformátori működésével is; igaz, hogy a szuezi csatorna az ő uralkodása alatt jött létre, az alexandriai kikötő forgalma jelentékeny mér­veket öltött, sokat tett Egyiptom önállósítása érdekében, győzelmes hadjáratokkal terjesztette az ország területét, de e mellett az ostoba és szívtelen basagazdálkodás perezre sem szűnt meg. Az udvar őrülten pazarolt s terjesztette a kor­­rupcziót, a főbb államhivatalnokok és miniszterek a lehető leggaládabban loptak, az államadósságok rohamosan szaporodtak, s a nép ijesztő módon sülyedt a legborzasztóbb nyomor örvényébe. A gaz­dálkodás olyan bolond módon folyt, hogy az európai hatalmak kénytelenek voltak ellenőrzés alá helyezni az államadósságok kezelését s külön nemzetközi hivatalt (caisse de la dette publique) szervezni az államadósságok fedezésére lekötött adók beszedésére. Azonkívül Izmail basát is ki­ugratták az alkirályi székből és egyik hát, Tevfil­ basát tették helyére. Hanem magán a népen s az országon ezek a rendszabályok vajmi keveset segítettek. A «caisse de la dette publique» csak az uzsora­­­kamatra dolgozó hitelezők érdekeit védelmezte, természe­tesen mindenképen az adózók rovására. Tevék haja pedig sokkal gyöngébb, jelentéktelenebb ember, semhogy még csak hozzá is kezdhetett volna az apja és elődje uralkodása alatt meggyö­kerezett visszaélések kiirtásához, így az elégület­­lenség rohamosan nőtt, s Aram­ basa 1881 őszén katonai lázadást szervezett ez alatt a jelszó alatt: «Egyiptomot az egyiptomiaknak/» Programmja abból állott, hogy vétessék ki Egyiptom kormányzása az idegenek kezéből, szüntessék meg az országnak idegen hitelezők által való kiszivattyúzását, léptes­senek életbe egészséges, a nép szükségleteinek meg­felelő közigazgatást, igazságszolgáltatást és köz­ponti kormányzást, s fektessék józan alapokra a hnancz-politikát. Bármily helyeseknek látszanak is ezek a követelések, a khidiv mégis kénytelen volt fegyverrel leverni az erőszakos reformátort, a­ki fogságba került. Arabi hívei azonban szétszéled­tek az országban s nagy buzgalommal csináltak propagandát a reformátor-ezredes mellett, a­mi annál könnyebben sikerülhetett nekik, mivel a mozgalom l­ass­an k­in­t moh­amed­á­ni jelleget öltött, s nemcsak az idegen nadályok, hanem általában az európaiak és keresztények ellen kezdett irányulni. Az agitátorok a vallási fanatizmust szították föl, hogy ezt játszszák ki a kairói kormány ellen; a mozgalom ilyen eszközök segítségével mind fenye­getőbbé vált, olyannyira, hogy Tevrik basa 1882 elején kénytelen volt Arabi basát szabad­lábra helyezni. Arabi jelszava «Egyiptomot az egyiptomi­aknak, ekkor már visszhangzott az egész ország­ban, az ezredes visszahelyeztetvén katonai méltó­ságában, fontos személyiséggé lett és döntő szere­pet kezdett játszani. A helyzet Egyiptomban oly aggasztó kezdett lenni, hogy az európai hatalmak 1882 tavaszán konferencziára gyűltek Konstantinápolyban, a fölött tanácskozandó, miképen lehetne megoldani az egyiptomi kérdést? Angolország tudta és érezte, hogy első­sorban ő lesz kénytelen bemenni Egyp­­tomba, ha ott csakugyan kitör valami, s azért Konstantinápolyban mindenáron azon dolgozott, hogy európai mandátumot kapjon az egyiptomi bonyodalmak rendezésére; e mellett pedig külön­­külön tárgyalásokat folytatott Olaszországgal és Francziaországgal, hogy együtt szálljanak szem­be a kitörőben lévő egyiptomi lázadással. A lon­doni ajánlatokat azonban úgy Olaszország, mint Francziaország visszautasította, mert Egyiptom­ban a Középtenger kulcsát látván, nem akartak olyan lépést tenni, a­melylyel megosztani látszot­tak volna Egyiptom birtokát; régi aspiráczió Rómában is, Párisban is, hogy Egyiptomot telje­sen belehajtsák az olasz és illetőleg a franczia hatalmi szférába, így Angolország egyedül ma­radt és a konferenczia eredmény nélkül elnapolta magát. De a diplomaták még föl sem állottak a zöld asztal mellől, az ágyuk már megszólaltak, az események Egyiptomban rohamosan fejlődtek, Arabi basa teljesen magához ragadta a hatalmat s az anarkhia fenyegetőleg előre vetette árnyát, mert csakhamar kiderült, hogy Arabi nem elég em­ber Egyiptom megreformálására. Rontani, a szen­vedélyeket fölkorbácsolni tudja, de ezeket meg­zabolázni, építeni, az államot újjá­szervezni már nem képes­­ agitátor, de nem államférfiú. Angol­­ország­ hajóhadat küldött Alexandriába Seymour al­­tengernagy vezérlete alatt, s midőn az anarkhia tényleg kitört s Alexandria, ez a gazdag kikötő­város a fékevesztett csőcselék martalékává és a vérfagyasztó borzalmak színhelyévé lön, az angol hadihajók összelőtték a várost és csapatokat téve partra, helyreállították a rendet. Ezzel 1882 júliusban Angolország rátette ke­zét Egyiptomra s azóta le sem vette róla. Hogy szükséges volt-e ezt megtenni, itt nem akarjuk fejtegetni. Annyi azonban bizonyos, hogy vala­kinek bele kellett avatkoznia az egyiptomi bonyo­dalomba, mert az könnyen mohamedán lázadássá fajulhatott volna, a­mi válságossá válhatnék egész Európára nézve; erre a feladatra pedig senki sem akart vállalkozni Angolországon kívül; másrészt pedig Egyiptom oly rendkívüli fontossággal bír India birtokosára nézve, hogy első­sorban csak­ugyan Angolország van hivatva őrködni a fölött, hogy Egyiptom ne kerüljön az anarkhia karmai közé. Hanem Gladstone igen gyöngén felelt meg ezen missiónak. Wolseley lord 1882-ben fáradsá­gos és véres expediczió után Tel-el-Kebir mellett, a lázadókat megsemmisítette és Arabit elfogta (a­kit azután Ceylon szigetére internáltak), de mihelyt a katonai operácziók véget értek s a rend és mozgalom, — legalább úgy a hogy — helyre volt állítva, megakadt az angol akczió s nem tudta senki, tulajdonképen mit akar Gladstone Egyiptommal ? Az azóta egymást követő sok kap­kodás, félrendszabály és előre meg hátra lépés bizonyossá tették azt, hogy maga Gladstone sem volt soha tisztában azzal, hogy miért lövette ösz­­sze Alexandriát? Ennek a politikának a követ­kezménye, hogy most már harmadszor kénytelen Angolország a végveszély pillanatában óriási költ­séggel expedíc­iót küldeni Egyiptomba. Csakhamar a nyugalom helyreállítása után Szudánban az úgynevezett máhdi vezetése alatt vallási jellegű mohamedán lázadás tört ki s ro­hamosan terjedni kezdett. Kairóban nem tudták, mit kezdjenek a lázadókkal, mert az angolok föloszlatták az egyiptomi sereget. A khidiv kor­mánya Londonba fordult tanácsért, a­honnan azt a jelszót kapta, hogy a Szudánt teljesen magára kell hagyni, mert Egyiptomnak nincs ereje, Angol­országnak pedig nincsen kedve megvédelmezni ezt az óriás területet. Kairóban annál szívesebben megfogadták ezt a tanácsot, mert a máhdi El- Obeid mellett teljesen megsemmisítette a Szudán­ban állomásozott s az angol tisztek vezetése alatt ellene vonult egyiptomi csapatokat. Szudán tény­leg magára maradt. A máhdi csapatai egészen a szoros értelemben vett Egyiptom határáig kalan­doztak, másrészt pedig az angolok birtokában levő Szuakim vöröstengeri kikötőt fenyegették, olyannyira, hogy az angolok 1884 elején Graham tábornok vezetése alatt külön expedíc­iót voltak kénytelenek küldeni Szuakim megmentésére; az angol segítség épen az utolsó pillanatban érke­zett, a­mikor a lázadók már a kikötőben hor­gonyzó hajókra lődöztek. A lázadók természetesen visszaverettek, az angolok pedig ismét hazataka­rodtak. Egyiptom szervezésére e közben minél kevesebb történt, sőt bátran mondhatjuk, hogy semmi, mert az angol kormány a tervezések ha­tárán nem lépett túl. Először Duferin lord volt konstantinápolyi nagykövetet küldte Egyiptomba a viszonyok tanulmányozására; a nemes lord be­csületesen meg is felelt feladatának, amennyiben készített egy terjedelmes emlékiratot Egyiptom szervezéséről, de tervezete olyannyira komplikált volt, hogy azt életbeléptetni nem lehetett. Azután Angolország Francziaországgal kezdett tárgyalá­sokat Egyiptom helyzetének szabályozására; tavaly tavaszkor létre is jött az egyezmény, de ez elő­ször is úgy Francziaországban, mint Angolország­ban csaknem legyőzh­etetlennek látszó ellenszen­vet keltett, majd pedig el is lett temetve az egyik­ O­R­S­Z­ÁG-VILÁG: 103

Next