Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1885-02-14 / 7. szám
1885. ruhát le kellett vetni s a kardot, mely a becsület mezején villogott, összetörni. Mikor mint bujdosó jött haza, rang nélkül, pénz nélkül, állás és kenyér nélkül, de a karczok viharában megedzett lélekkel. — Dolgozni fogok és az isten megadja a mindennapi kenyerünket — szólt szívéhez ölelve nejét és gyermekeit. -------------------- MILTON. Hagyd félbe munkád! mond az orvos, Hisz fátyol ül már szemeden. «Nem fátyol az, kedves barátom , Az égbe tört rabszellemem.» Atyám! sebes kőzápor omlik, Jer, pajzsod lesz hü kebelem. «Nem kő az, édes jó leányom, Az puritán érdemjelem.» Jaj ! férjem, mindent elkoboznak, Pecsét ül könyvszekrényeden. «Oh, nem pecsét az, drága hitves , Szeplőtelen brit jellemem.» Bakók viszik legjobb barátid, Jer, fuss, amott egy kripta van. «Nem kripta az», mond büszke Milton. «Több a bitónál az, uram.» HIRDOK. AZ ANGOLOK EGYIPTOMBAN. Irta SZOKOLAY KORNÉL. Mióta az argonauták Kolkhiszban jártak az aranygyapjuért, kalandosabb, merészebb és fáradságosabb vállalkozást alig találunk, mint az angolok khartumi expedicziója. Ha elgondoljuk micsoda, csaknem legyőzhetetlennek látszó nehézségekkel jár ez, tisztelettel és bámulattal kell meghajolnunk az angol vállalkozó szellem előtt, amely még ma is versenyez a mesebeli hősökével, kik ismeretlen világokba szállottak le, hogy megküzdjenek az emberiségre veszedelmes szörnyetegekkel. Sokan vádolják John Bullt, hogy immár csak a gyapjúzsák és az aranyzacskó iránt van érzéke; ez a khartumi expedíció fényesen megcáfolja a gyanúsítást, mert azok, akik Wolseley tábornok vezetése alatt Khartum felé viszik az angol lobogót, méltó utódjaik azoknak a hősöknek, kiknek csontjai vitézi harczok után porlanak mind az öt világrészben. De amennyire tiszteletreméltónak találjuk az angol katonai erényeket, épen úgy résztvevő kicsinyléssel kell elfordulnunk ama politikától, amelynek érdekében az angol Marshall annyi vért ontanak. Midőn Disraeli Beaconsfield lord a berlini kongresszus után nemsokára letette a miniszterelnöki tárczát, s néhány hónappal reá meghalt, sokan úgy gyászolták őt, mint akiben Angolország hosszú időre utolsó nagyszabású államférfiét veszítette el, a Pitt és Palmerston iskola utolsó méltó képviselőjét. Hogy ezeknek mennyire igazuk volt, azonnal igazolta Gladstone külső politikája; meglehet, hogy az agg angol államférfiú tehetetlensége külpolitikai téren, nem tűnik ki oly csattanósan, ha egészen rendes és nyugodt körülmények között kellett volna tartania a kormányrudat, de 1882-ben kiütött az egyiptomi válság, a Nílus partján fölfordult minden, Angolország kénytelen volt beavatkozni, s ez a katasztrófa azután teljes mértékben érezhetővé tette a veszteség nagyságát, amely Beaconsheld halálában Angolországot érte. A Fáraók országában Izmail alkirály, III. Napóleon császár barátja és protégéja s híres minisztere, a szintén nagy francziabarát Nubar basa láttak komolyan a modern európai intézmények meghonosításához. Hogy fáradozásaik valami nagyon önzetlenek votak-e, a fölött ítélni immár aligha volna korai. Egyiptom modernizálása épen annyiban sikerült, amennyire ez eddigelé a keleti országok legnagyobb részével történt: az államgépezet bizonyos európai formákat nyert, az előtérben, a húsos fazekak körül álló vállalkozók meggazdagodtak, amit azután a gazdasági élet fölvirágzásaként tüntettek föl, az országot elárasztotta az idegen iparlovagok sáskaserege, akik imitt-amott meghonosítottak némely művelt szokásokat és így terjesztették a czivilizácziót. De mindez tulajdonképen csak a híres szaharai délibábok szerepét játszotta, amelyek tudvelevőleg gyönyörű tájképeket mutogatnak a szomorú, elhagyatott pusztákon. Jórészt így volt Izmail khidiv reformátori működésével is; igaz, hogy a szuezi csatorna az ő uralkodása alatt jött létre, az alexandriai kikötő forgalma jelentékeny mérveket öltött, sokat tett Egyiptom önállósítása érdekében, győzelmes hadjáratokkal terjesztette az ország területét, de e mellett az ostoba és szívtelen basagazdálkodás perezre sem szűnt meg. Az udvar őrülten pazarolt s terjesztette a korrupcziót, a főbb államhivatalnokok és miniszterek a lehető leggaládabban loptak, az államadósságok rohamosan szaporodtak, s a nép ijesztő módon sülyedt a legborzasztóbb nyomor örvényébe. A gazdálkodás olyan bolond módon folyt, hogy az európai hatalmak kénytelenek voltak ellenőrzés alá helyezni az államadósságok kezelését s külön nemzetközi hivatalt (caisse de la dette publique) szervezni az államadósságok fedezésére lekötött adók beszedésére. Azonkívül Izmail basát is kiugratták az alkirályi székből és egyik hát, Tevfil basát tették helyére. Hanem magán a népen s az országon ezek a rendszabályok vajmi keveset segítettek. A «caisse de la dette publique» csak az uzsorakamatra dolgozó hitelezők érdekeit védelmezte, természetesen mindenképen az adózók rovására. Tevék haja pedig sokkal gyöngébb, jelentéktelenebb ember, semhogy még csak hozzá is kezdhetett volna az apja és elődje uralkodása alatt meggyökerezett visszaélések kiirtásához, így az elégületlenség rohamosan nőtt, s Aram basa 1881 őszén katonai lázadást szervezett ez alatt a jelszó alatt: «Egyiptomot az egyiptomiaknak/» Programmja abból állott, hogy vétessék ki Egyiptom kormányzása az idegenek kezéből, szüntessék meg az országnak idegen hitelezők által való kiszivattyúzását, léptessenek életbe egészséges, a nép szükségleteinek megfelelő közigazgatást, igazságszolgáltatást és központi kormányzást, s fektessék józan alapokra a hnancz-politikát. Bármily helyeseknek látszanak is ezek a követelések, a khidiv mégis kénytelen volt fegyverrel leverni az erőszakos reformátort, aki fogságba került. Arabi hívei azonban szétszéledtek az országban s nagy buzgalommal csináltak propagandát a reformátor-ezredes mellett, ami annál könnyebben sikerülhetett nekik, mivel a mozgalom lassan kint mohamedáni jelleget öltött, s nemcsak az idegen nadályok, hanem általában az európaiak és keresztények ellen kezdett irányulni. Az agitátorok a vallási fanatizmust szították föl, hogy ezt játszszák ki a kairói kormány ellen; a mozgalom ilyen eszközök segítségével mind fenyegetőbbé vált, olyannyira, hogy Tevrik basa 1882 elején kénytelen volt Arabi basát szabadlábra helyezni. Arabi jelszava «Egyiptomot az egyiptomiaknak, ekkor már visszhangzott az egész országban, az ezredes visszahelyeztetvén katonai méltóságában, fontos személyiséggé lett és döntő szerepet kezdett játszani. A helyzet Egyiptomban oly aggasztó kezdett lenni, hogy az európai hatalmak 1882 tavaszán konferencziára gyűltek Konstantinápolyban, a fölött tanácskozandó, miképen lehetne megoldani az egyiptomi kérdést? Angolország tudta és érezte, hogy elsősorban ő lesz kénytelen bemenni Egyptomba, ha ott csakugyan kitör valami, s azért Konstantinápolyban mindenáron azon dolgozott, hogy európai mandátumot kapjon az egyiptomi bonyodalmak rendezésére; e mellett pedig különkülön tárgyalásokat folytatott Olaszországgal és Francziaországgal, hogy együtt szálljanak szembe a kitörőben lévő egyiptomi lázadással. A londoni ajánlatokat azonban úgy Olaszország, mint Francziaország visszautasította, mert Egyiptomban a Középtenger kulcsát látván, nem akartak olyan lépést tenni, amelylyel megosztani látszottak volna Egyiptom birtokát; régi aspiráczió Rómában is, Párisban is, hogy Egyiptomot teljesen belehajtsák az olasz és illetőleg a franczia hatalmi szférába, így Angolország egyedül maradt és a konferenczia eredmény nélkül elnapolta magát. De a diplomaták még föl sem állottak a zöld asztal mellől, az ágyuk már megszólaltak, az események Egyiptomban rohamosan fejlődtek, Arabi basa teljesen magához ragadta a hatalmat s az anarkhia fenyegetőleg előre vetette árnyát, mert csakhamar kiderült, hogy Arabi nem elég ember Egyiptom megreformálására. Rontani, a szenvedélyeket fölkorbácsolni tudja, de ezeket megzabolázni, építeni, az államot újjászervezni már nem képes agitátor, de nem államférfiú. Angolország hajóhadat küldött Alexandriába Seymour altengernagy vezérlete alatt, s midőn az anarkhia tényleg kitört s Alexandria, ez a gazdag kikötőváros a fékevesztett csőcselék martalékává és a vérfagyasztó borzalmak színhelyévé lön, az angol hadihajók összelőtték a várost és csapatokat téve partra, helyreállították a rendet. Ezzel 1882 júliusban Angolország rátette kezét Egyiptomra s azóta le sem vette róla. Hogy szükséges volt-e ezt megtenni, itt nem akarjuk fejtegetni. Annyi azonban bizonyos, hogy valakinek bele kellett avatkoznia az egyiptomi bonyodalomba, mert az könnyen mohamedán lázadássá fajulhatott volna, ami válságossá válhatnék egész Európára nézve; erre a feladatra pedig senki sem akart vállalkozni Angolországon kívül; másrészt pedig Egyiptom oly rendkívüli fontossággal bír India birtokosára nézve, hogy elsősorban csakugyan Angolország van hivatva őrködni a fölött, hogy Egyiptom ne kerüljön az anarkhia karmai közé. Hanem Gladstone igen gyöngén felelt meg ezen missiónak. Wolseley lord 1882-ben fáradságos és véres expediczió után Tel-el-Kebir mellett, a lázadókat megsemmisítette és Arabit elfogta (akit azután Ceylon szigetére internáltak), de mihelyt a katonai operácziók véget értek s a rend és mozgalom, — legalább úgy a hogy — helyre volt állítva, megakadt az angol akczió s nem tudta senki, tulajdonképen mit akar Gladstone Egyiptommal ? Az azóta egymást követő sok kapkodás, félrendszabály és előre meg hátra lépés bizonyossá tették azt, hogy maga Gladstone sem volt soha tisztában azzal, hogy miért lövette öszsze Alexandriát? Ennek a politikának a következménye, hogy most már harmadszor kénytelen Angolország a végveszély pillanatában óriási költséggel expedíciót küldeni Egyiptomba. Csakhamar a nyugalom helyreállítása után Szudánban az úgynevezett máhdi vezetése alatt vallási jellegű mohamedán lázadás tört ki s rohamosan terjedni kezdett. Kairóban nem tudták, mit kezdjenek a lázadókkal, mert az angolok föloszlatták az egyiptomi sereget. A khidiv kormánya Londonba fordult tanácsért, ahonnan azt a jelszót kapta, hogy a Szudánt teljesen magára kell hagyni, mert Egyiptomnak nincs ereje, Angolországnak pedig nincsen kedve megvédelmezni ezt az óriás területet. Kairóban annál szívesebben megfogadták ezt a tanácsot, mert a máhdi El- Obeid mellett teljesen megsemmisítette a Szudánban állomásozott s az angol tisztek vezetése alatt ellene vonult egyiptomi csapatokat. Szudán tényleg magára maradt. A máhdi csapatai egészen a szoros értelemben vett Egyiptom határáig kalandoztak, másrészt pedig az angolok birtokában levő Szuakim vöröstengeri kikötőt fenyegették, olyannyira, hogy az angolok 1884 elején Graham tábornok vezetése alatt külön expedíciót voltak kénytelenek küldeni Szuakim megmentésére; az angol segítség épen az utolsó pillanatban érkezett, amikor a lázadók már a kikötőben horgonyzó hajókra lődöztek. A lázadók természetesen visszaverettek, az angolok pedig ismét hazatakarodtak. Egyiptom szervezésére e közben minél kevesebb történt, sőt bátran mondhatjuk, hogy semmi, mert az angol kormány a tervezések határán nem lépett túl. Először Duferin lord volt konstantinápolyi nagykövetet küldte Egyiptomba a viszonyok tanulmányozására; a nemes lord becsületesen meg is felelt feladatának, amennyiben készített egy terjedelmes emlékiratot Egyiptom szervezéséről, de tervezete olyannyira komplikált volt, hogy azt életbeléptetni nem lehetett. Azután Angolország Francziaországgal kezdett tárgyalásokat Egyiptom helyzetének szabályozására; tavaly tavaszkor létre is jött az egyezmény, de ez először is úgy Francziaországban, mint Angolországban csaknem legyőzhetetlennek látszó ellenszenvet keltett, majd pedig el is lett temetve az egyik ORSZÁG-VILÁG: 103