Ország-Világ, 1885 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1885-05-23 / 21. szám

342 fokra holmi gyereket ültetnek s egyikük szemére is hányta: — Ha nem birod a gyaloglást, miért nem maradtál otthon ? Mások megirigyelték e kiváltságát. De nem tudták, hogy mit irigyelnek. Nagyon kemény nyereg ám az ágyú ércze s fel-felhorzsolta a gye­rek finom bőrét, s mikor e miatt őszintén panasz­kodott, megint csak azt kellett hallania: — Ugyan, te kis Petyi, hát miért is nem ma­radtál te otthon? S többet nem panaszkodott, bármi baja volt is, csakhogy ezt a rettenetes kérdést ne hallja. Mikor az első tűzbe mentünk, az nem a mi dicsőségünkre ütött ki. Sebesen kellett meghátrál­­nunk ellenség elől, mely sokkal több volt, mint a mi csapatunk. Egy rész futott, köztük a kis Petyi is. Úgy elfáradt, hogy a puskát nem bírta már a vállán vinni, hanem agyánál megfogva húzta maga után s a szurony hegye össze-vissza görbült-csorbult. A káplár tartozott ezt bejelen­teni s a százados egy napra becsukatta a kis Petyit, a miért nem törődött a fegyvere épségével. A­mint sírva ment a fogságba, találkoztam vele a falu utczáján. — Látod, kis Petyi, nem neked való ez a ka­tona­élet. Nem gyöngy­ élet ez most. Gyerek vagy te még ehhez. Most is sírsz ! — A szégyentől, meg az igazságtalanságtól. — Micsoda igazságtalanságtól ? — Hát a­ki eldobta a fegyverét, azt megdorgál­ták s kap mást. Én megmentettem a magamét s egy pár csorba miatt bezárnak. Ezért sirok. —• Bizony, jobb is lett volna neked otthon ma­radnod. Erre nem felelt, hanem sebes léptekkel ment tovább, hogy kiülje a fogságot. Később is, ha áztatgatta fehér lábát, melyet a bakancs hamar feltört, ha koplalnia kellett, ha ki kifakadt, ha éjjeli riadóknál álmosan kullogott elő, ha izzadva dörzsölte puskája csövét, vagy tüzelés közben lő­­porfüst csapódott a szemébe s fájdalmasan fel­­kiálta, hol az egyiktől, hol a másiktól mindig csak azt a kegyetlen részvétet kellett hallania : Látod, kis Petyi, miért nem maradtál te otthon ? Fél esztendő alatt hallotta vagy százszor s nem felelt rá kétszer. Némán tűrte s megszokta, mint valami kikerül­hetetlen sors­csapást. S azt hiszem, egy-egy vál­ságos helyzetben, midőn koczkára volt téve az ő gyermek­élete is, édes­anyjára vagy húgocskájára gondolva, a saját agyában visszhangozhatott oly­kor az a kérlelhetetlen néhány szó, hogy mért nem maradt otthon ? A fiúi különben rendes, pontos, ügyes kis­katona volt. Szótalan, ha évődtek vele, lelkesülő, ha meg­­megszavaltaták Petőfiből. Hozzá szokott a pálinká­hoz is, a lőporfüsthöz is. Félév alatt tiszteletbeli őr­mester lett belőle, mert írni, számolni jól tudott. De tekintélyre nem bírt szert tenni s a vénebb káplárok — midőn egy vagy más nehézség fordult elő, a miért a kis Petyi gyermekesen zúgolódott, — megkoczkáztatták a régi szójárást: — Biz’ a­ki nem szokott az efféléhez, annak jobb lett volna otthon maradni! Történt egyszer, hogy két századdal, negyven lovassal és­ két ágyúval nagyobb kémszemlére indul­tunk. A kis Petyi ott ment hátul, az ágyú mellett, melyet úgy megszeretett, mint huszár a lovát. Gyakran ült rajta, ha elfáradt s megtanulta már a módját is, hogyan könnyebb : maga alatt a katona­köpenyből nyerget rögtönzött. Másfél órai haladás után, egy kiszélesedőbb völgyben, sövényszerű akadályokra bukkanánk s midőn az előcsapat az első sövényzethez ért , egyszerre puskaropogás hangzott föl. Oldalt, a hegyek fái mögül is lövöldözés indúlt meg. Az előcsapat visszavonult s az idősb százados rögtön belátta, hogy itt baj lesz : a negyven lovasnak kevés hasznát lehet venni s az ágyúk veszede­lembe juthatnak. Az egyik hegyoldal erdőszéléhez vonultunk, midőn mindenfelől fehérszíjasok és határőr-katonák tűnedeztek föl s láttuk, hogy jó nagy erővel vannak. Megkezdődött a mi részünkről is a lövöldözés s a puskák visszaropogásába beledördült az egyik ágyú hangja. Egyik pillanatban visszanyomtuk az ellenséget, de a másikban újra előtört s néhány ügyes lövészük az egyik ágyú lovait ép akkor ejté el, midőn azok egy domboldalra vágtattak el. És az árván maradt ágyú koczkán forgott s a kis Petyi ép közelemben kiálta föl:­­— Istenem! épen az én ágyúm ! Úgy fordult a dolog, hogy vissza kellett vonulni. Hallottuk a százados kiáltását: — Hátrálva lőni. Már a dombot is csaknem elhagytuk, midőn egy tűzmester lekiálta hozzánk :­­ Egy ló nem bírja elczipelni ezt az ágyút s több nincs! Ne hagyjatok itt veszni! Szava elhangzott a lármában. De hallotta jól a kis Petyi, a ki éles gyermek-hangon kiáltó sza­kaszának : — Fel a dombra! Hozzuk el az ágyút, mert öt percz múlva az ellenség kezébe jut. Nem hallgattak rá. A kis Petyi ekkor haragosan kiugrott a sorból s mintha az elszántság megtízszerezte volna ere­jét, szilárd hangon sikolta:­­— A kinek lelke van, rohanjon utánam ! S futott a dombnak. Egy pillanatig csak néz­ték, de aztán huszonöten is követték s nagy lár­mát csapva, egy ló és vagy harmincz ember ereje megmente az ágyút, lehúzva, letolva a domb másik aljára, a­hol már akkor újabb hadsorban álltak fel a hátráló hovédek. Megpróbáltunk előre törni szurony­rohammal és ez sikerült. A fehérszíjjasok hátráltak, aztán apró csapa­tokban vonultak az erdő fái közé, honnan nem kisérlették meg többé az előre törést. Csak egyes lövések hangzottak a fák mögül, nagyokat dör­­renve a hegyek közt, de nem téve kárt többé sorainkban. A százados összeszedete az elhullottakat, a sebe­sülteket s az egész csapat rendben vonult visszafelé s még nem áldozott le a nap, midőn újra ott valánk, a­honnan kiindultunk. Utoljára érkeztek meg, a negyven lovas fede­zete alatt, a tüzérek. A lelőtt lovak helyett egy faluban szereztek kölcsön egy párt, melylyel a már-már veszendő ágyút leszállítók. Rajta ült a kis Petyi, fáradtan, némán. Egész csapatunk nagy éljenzéssel fogadta. A szá­zados pedig hozzá ment, kezet szorított vele s azt mondá : — Fiatal vitéz! Ezt az ágyút elvesztettük volna, ha ön nincs. Azt hiszem, hogy hadnagyi kardot fog érte kapni. A két század legényei és altisztjei mind körül­vették a kis Petyit, s midőn az ágyúról leszállt, egy pár közlegény a vállára kapta, a többi élje­nezte, ő meg csak annyit mondott nagy komolyan: Na, látjátok! Ezért nem maradtam én otthon. Nem is hallotta többé soha és senkitől azt a félig részvétből, félig lenézésből eredt kérdést, hogy mért nem maradt otthon ? ORSZÁG-VILÁG. A NAP ÉS A KANÓCZ. Mióta földön bujdosom, Mert bujdosás az életünk, Két fényt látok magam körül, Mind a kettő szövetnekün­k. Az egyik a sötét kanócz, Mely villámot s halált lövel, A másik a nap sugara, Mely áldást s életet lehel, így egyik kézből jő a tél, Másikból a vidám tavasz, De elhervasztja a kanócz, Mit lassan-lassan ért el az. Világosság! — mond fenn a nap, Sötétség! A mécs mondja lent, Vadul pusztítva a jövőt, S egyszersmind a boldog jelent. Melyik fog győzni, nem tudom, Előbb várj’ melyik alszik el ? Ember kezében a kanócz — Az égen azt nem éri el. HI ADOK. A FALU URAL Regény. Irta TOLNAI LAJOS. (Folytatás.) Ambrus Gedi bácsi nagy tajtékpipájával, kurta, zsinóros magyarkájában már rég ott várta a kis kapuban a gyűlésről jődögélőket. Barna, teli arczán nyugodt, emberséges szív melege tündöklött. Hal­lotta, hogy a pénzverők dolga átkozottól furcsán áll, de még­sem akarta esinni, hogy minden bajok szépen el ne simuljanak, s a régi familia tagjai között az előbbi egyetértés, gyermekkori barátság vissza ne álljon. Igaz, no az igaz, fújt egy-egy hatalmas füstgomolyt a levegőbe az öreg penzio­­nátus mérnök, Orosz Palit igen elkapta a ló, nem fért az apósa öreg kastélyába, melyen egy kraj­­czár adósság se feküdt, neki tornyos kastélyra volt szüksége, mivel Szűcsiben olyat látott, a bolond Méhészt meg a felesége nagyravágyása vitte az árokba. Kurtának kártyára kellett a jó kölcsönpénz; Nyolczassynak, a Tamiaknak mindig hirtelen való könnyű meggazdagodáson járt az eszük, de hát nem voltak épen rossz emberek. így taglalgatta a bonyolult állapotokat az öreg mérnök, mikor hallja, hogy épen szintén a nagy eperfa alatt, a tulajdon háza sarkánál lár­máz Méhész Károly, ki nagybeszédű ezeknek előtte sohasem igen volt. A ■ három Tami testvér függesztette komor, haragos tekintetét Méhész úrra. — Megmondtam, — Kondorban becsületes ember ne bízzék. — Azt én mondtam, Károly bácsi, örökké, —­­tolta fel széles homlokán a megveresedett szürke kalapot Tami Adám. — Hogy mondtad volna, öcsém? Nem ti vol­tatok a francziák kortesei ? ki vezette a jegyző­könyvet, ki proponálta a díszküldöttséget az isten­telen Kondorhoz, nem ti? — Mindnyájan, — mormogta Tami Gergely Én ? én soha. S megveri mellét Méhész Károly úr. De hát ki hízta őket ebédekre, Károlyt bátyám ? — Én nem voltam a feleségem véleményén. Kü­nkösdi vér, mindig bolond vér volt. Én elköl­tözöm innen. Mi már itt se lakunk, —­ kiáltá a két Tami testvér inkább búsan, mint nyugodtan,­­— hanem verje meg ez a mindenható isten, — vette át a szót egészen Adám, — Kondor se vénül meg Szentmihályon. Nem itt! Méhészék elhallgattak, nem akarták észrevé­­tetni, hogy nyakig benne ülnek a sárban. — Itt fizetni kell, még pedig durfán, de sum­­másan, —­ volt az öreg mérnök vélekedés-A bőrünket csak nem húzzák le, tak vissza a Tamiak. — Nem, Vincze öcsém, mert azzal a francziák nem kereskednek.­­ Nekem semmim sincs, — vonogatta vállait Tami Vincze. — Annyi vad terem az erdőben, annyi hal csak marad a Dunában, a mennyi ne­kem elég. Eb húsuljon. Hanem úgy látszik, nemcsak az eb húsúit, de Méhész úr is teljes mértékben. •­ Nem kellett volna, hogy a húgom azt a nagy bolond palotát építtesse, azaz Károly öcsém; nem kellett volna olyan hamarán ráugrani a lépre; szép szó a pénz, de a rossz asszonynál is vesze­delmesebb .. . így, ilyen szépen, okosan akarta fejtegetni nézeteit az öreg Ambrus bácsi és nem is fukar­kodott volna az oktatásokban, ha a három Tami, meg a tisztes­ssgos Méhész Károly úr, mint vala­mely égő házra, úgy rá nem rohan a jó penzio­­nátus mérnökre. Maga mindig halálos ellenségünk volt, soha­sem tartott a famíliával. —­ Örökké kontravotizált. — Irigy szívű volt mindig. Alattomos, tudja, alattomos, bosszúálló, azért a kis darab rétért a Csáté domb mellett. . . — Szüntelen alánk ásott. . — De van még isten, — fenyegetődzött Tami Ádám, kezünkben a fejsze! —­ Hát azt is nem a fiaim kerítették meg? M­icsoda ? 1885.

Next