Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1886-09-11 / 37. szám
590 i mákban az elmaradhatatlan kísérő seres, az lítcza nagyreményű ifjúsága, a mely, meg kell vallanom, ez ünnepi alkalommal is mezítláb vonult ki, de mindazáltal teljes díszben, felhasználva az évnek többi napjain kimért, ősi külsejű kalapokat. Úgy tetszett, mintha a «Rákóczy» e napon egész másképen hangzanék, mint máskor, hétköznapon , mintha a czigányok nem is koptatták volna el a majálisokon és a vasúti indóházakban. Végig hallgattam az utolsó akkordjáig, mint hogy ha először hallanám. Ahogy az Albrecht-útra ért el a csapat, az induló elhallgatott. Más, vigabb rithmusu zene szólalt meg távolabbról, az eskütér felől, keverve, összefolyva egy még meszszebbről jövő halk és csak koronkint hallható polkával, amely mintha a Károly-kaszárnya felől közelednék. Az egész város tele volt katonabandával. Budáról sűrűn érkező kocsik, melyekből díszruhás alakok tünedeztek elő, arra figyelmeztettek, hogy sietnem kell, ha idejében akarok elérni a nagy «Te Deum»-ra. Valóban, a városház és a plébánia tere tele volt úri fogatokkal, mikor a belvárosi templomhoz eljutottam. Csak nagy fáradsággal hatolhattam át a roppant tömegen, mely a térnek és a szomszédos szűk utczáknak fentartott helyeit elborította, de a látvány, a melyben részesültem, kedves emlékűvé változtatta ama kék foltokat, melyeket a minden nemzetségbeli könyökökkel való megismerkedésnek köszönhettem. A pontifikáló prímás, a segédkező egyháznagyok, a születés és az érdem egymás mellé került nevezetességei, a katonai pompa és a törvényhozók egyszerűsége, amelyek összekeveredtek, mindez egyetlen megragadó képpé folyt össze. Külföldi vendégeink, akik már egy nappal előbb megnézték mindazt, ami a fővárosban látni való, és akik a főváros vendégszeretetét ezentúl az arabs vendégszeretettel együtt fogják emlegetni, meglepetve nézegették az arisztokraták gazdag díszruháit, fényes kiállításait a családi kincseknek. Nagy érdeklődéssel hallgatták az egyházi zenét is, s nem győzték dicsérni operánk compheusait, akik ezúttal karba állottak össze, emelni a szertartás fényét. Az ősz mester legújabb zenekölteménye, a Magyarország védő asszonyának tiszteletére írt: «Ave Maria», melyet a nyilvánosságnak most mutattak be, különösen megnyerte tetszésüket. De az valóban kedves ötlet is volt a rendezőktől, hogy a nagybecsű piece eléneklésére Nádaynét kérte fel, akit hosszú idő múltán, ez ünnepi alkalommal hallottunk először, nagy gyönyörűséggel. A fogatok, amelyek a templomból a díszmenethez hajtattak, csak lépést tudtak haladni a mindenütt hullámzó népnek árja közt. A sugárút díszbe öltöztetett házai előtt ember ember hátán. A gyalogjárókon reggel óta várakozó kiváncsi nép, mely hasztalan kísérleteket tett egy lépést áthatolni a kordonon, hogy megláthassa, közelg-e már az Ünneplő sereg ? A széles középút, messzebb a lovagló utakkal, fentartva a menetnek. A rend tökéletes, a katonák respektusa érintetlen. Fent, az erkélyek, az ablakok, sőt a háztetők is teli közönséggel; színes ruhasor a tarka-barka szőnyegek között. Vidám zsivaj, mely túlharsogja a zenekarok hangját, jelenti messziről, hogy a jelmezes csapat közeledik. És feltűnik előbb csak egy bajor és osztrák fegyveres csapat, azután Lotharingiai Károly egész diadalkísérete, egy magas, szép alak a nagy vezér mezében, s az egész jelmezes csoport : a táborkar, a török foglyok, s egy sereg múlt századbeli nő, akik csak úgy virágoznak az ifjúságtól. A jelmezek gyönyörűek, a csoportozatok méltók a kitűnő művészhez, aki az egész ünnepi menet tervét megalkotta. A banketten méltán mondják reá a legtöbb áldomást. • Szebb bankettet még nem igen látott a redoute nagy terme. A jó külföldiek elemlegethetik otthon. Míg a népség megoszlott, s az egyik rész a városligetbe ment, a virágünnepélyre, a másik meg a Duna felé tartott, a regattát nézni: az előkelőség és a közönség élitere a vigadóban gyűlt össze, éltetni a hazát, a királyt, a magyar fegyverek, meg a czivilizáczió dicsőségét. Mikor Jókai elmondta toastját, mely helyet foglalhatna legszebb költeményei között is, a svéd és dán lovagok ivadékai bevallották egymásnak, hogy maga ez a toast s az az ékes előadás, amelyben elhangzott, kárpótlást nyújtott hosszú útjukért, bár annak tartalmát már előre olvasták szószerinti franczia fordításból. A bankett még nem ért véget, mikor az operában megkezdték a «theatre paré» előkészületeit. Csak a meghívott vendégek mehettek oda, meghallgatni a Donizetti «Dom Sebastian»-ját, amely mohamedán basáskodásról szólván, inkább alkalomszerűnek tetszett, mint a különben obuigát s nem tudni mért, de leyális hírben álló «Dinorah». Ellenben a nemzeti színház és a népszínház zárva volt mindenkinek. Ingyen közönség borította el a kaszinó, meg a bérlők helyét, a páholyok munkás famíliákkal teltek meg, hanem azért a paradicsomban sem maradt egyetlen hely sem «betöltetlenül». Hálás közönség volt. A Csiky és Rákosi prologjait tapsoknak vihara fogadta, amely az előadás alatt az orkánig növekedett. Senkinek sem jutott eszébe azon tünölődni, van-e «dráma» az ünnepi darabokban? Az a közönség pedig, amely nem volt hivatalos az operába, de mindamellett nem tudta magát rászánni, hogy egész délutánját a nemzeti színház előtt töltse egy kis látványosságért, a Dunapartot özönlötte el, vagy a szigetre tódult. A szigetről nézni a kivilágított Pestet, és azután egyet tánczolni a platánok alatt, ahol az athléták rendeztek négyest és cotillont, nem volt a napnak legutolsó élvezete. De a nagyobb, a népesebb mulatság a corson zajlott le, ahol az egyetemi ifjúság tartotta bálját. Hogy egy nem egészen ismeretlen metaforát használjak, egész Pest fényárban úszott. A Dunán velenczei éj. Álarczosok suhantak tova, könnyű, lampionokkal díszített szandolinokon, s bárkák eveztek csendesen, telve vigadó néppel. A budai partról tűzi-kigyók repdestek a levegőbe, s a pyrotechnikus hajlamokkal megáldott vén Gellert ormán színes tüzek gyuladtak ki. A biztosító társaság palotája és a Thonet udvar előtt számlálják, hogy: három a táncz. De messzebb is tánczolnak: az akadémiánál. Ezek a bölcsészek. A mai nap mindenkinek vigasság napja, a filozófusok segítő egyesülete nem engedhette meg, hogy a közös örömből csak az ő tagjai ne vegyék ki a részüket. A kioszk folytonosan változó képet nyújt. Jönnek a theatre paré-tól, s megérkeznek az elkésett bankettezők. A csárdás lankad, közeledik a szünóra. És amikor elhallgat egy-egy zenekar, megszólal mögötte a part ingyen publikumának vígan nyekergő, vásári trombitája. Aztán megint folyik a táncz, virradatig. Bizony, szép nap volt, felejthetetlen szép nap. * * * A fentebbi referádát nyugodt lelkiismerettel készítettem el, meg sem álmodva azt, hogy a szerkesztőm ilyen szavakkal fog meglepni: — De hisz ön ezt álmodta, mert mindebből nem történt semmi sem. Az ünneplés beszédekből állott; két szónok mondta el, hogy vették be, el, meg, és vissza Budavárát. Aki igazán kiment az utczára, az láthatta, hogy nem volt semmi látni való. Megrendültem. (Így jár az ember, ha nem mozdul ki a szobájából és odabent Spinozát olvassa.) Mindazáltal nem engedhettem meg, hogy a szerkesztőmnek legyen igaza. Ellentmondtam. — Az lehet, hogy mindez nem történt meg. De, ha úgy van,— És nem az én hibám. Május. 13 A Z A R 0 F F. — REGÉNY. — írta TURGENYEFE IVÁN. I. — Nos, Péter, még most sem látsz semmit ? A kérdező körülbelül negyven éves férfi volt, aki abban a pillanatban, mikor e szavakat mondta, porlepte felöltőben, kockás nadrágban és hajadon fővel lépett ki a kocsma alacsony, külső lépcsőjére. 1859 május 20-án, az x-i országúton történt. A szolga, akihez a kérdést intézték, szőke, telt arczú, pelyhedző állú legény volt, apró, bágyadt szemekkel. Keresett mozdulatairól, kikent hajáról és türkizes fülbevalóiról azonnal ki lehetett találni, hogy azok közé a szolgák közé tartozik, akik az újabb, haladó nemzedékből kerültek ki. Végig nézett az úton és méltósággal teljesen azt válaszolta: Nem. Absolute semmit sem lehet látni. — Semmit? — kérdezte az úr. — Absolute semmit, — ismételte a szolga. Gazdája sóhajtott és leült egy padra. Amíg ott ül és szereteszét kalandozó szemekkel nézeget körül, használjuk fel az alkalmat és ismertessük meg az olvasóval. Kiizanoff Petrovics Miklósnak hívják. Tizenöt versenyire (negyedóra járásnyi távolság) a korcsmától szép jószága van, mely több mint kétszáz lélekből áll. Apja 1812-ben tábornok volt, műveletlen, durva katona, nem rossz ember, hanem maga a nyerseség; igazi orosz, a ki a pánezék alatt őszült meg. Előbb brigadérossá, utóbb hadtestparancsnokká neveztetvén ki, szüntelenül a provinczián élt, ahol rangjánál fogva meglehetősen jelentékeny szerepet játszott. Miklós fia Déloroszországban született, s ennek a bátyja is, Pál, akiről később még említés történik. Miklóst tizennégy éves koráig otthon neveltették házi tanítókkal, akiknek nem kellett sokat fizetni. A társaság, amelyet maga körül látott, apjának hadsegédeiből, a törzskar tisztjeiből állott, amely társaság röviden jellemezve, hízelgő, szolgalelkű népség volt. Anyja, aki leánykori nevét, Koljazin Agathát esküvője után a hangzatosabb Kirzanoff Kuzminisna Agathoklea névvel cserélte fel, épen olyan asszonyság volt, mint az akkori más «tábornokné úrnők»; pompás feketéket és suhogó selyemruhákat hordott; a templomban mindig legelőször lépett a keresztet megcsókolni, nagyon hangosan és nagyon sokat beszélt, minden reggel megcsókoltatta kezét gyermekeivel s minden este megáldotta őket — szóval, adta a vidéki főváros előkelő úrnőjét, Petrovics Miklósnak, jóllehet a bátorság nem volt erős oldala, úgy hogy közönségesen csak a «Nyulszívű»-nek hívták, minthogy tábornok fia volt, katonává kellett volna lennie, ép úgy, mint Pál bátyjának. Hanem épen azon a napon, mikor az ezredéhez kellett volna utaznia, kitörte a lábát, és, miután két hónapig őrizte az ágyat, megsántult örökre. Apja, mivel már katonát nem faraghatott belőle, államszolgálatra akarta képesíteni. Mihelyt a fiú elérte tizennyolczadik évét, elvitte magával Szent-Pétervárra, s ott bedugta az egyetembe. Petrovics Pál akkortájt testőrtisztté lépett elő. A két fiatalember közös lakást bérelt s együtt éldegéltek egyik anyai nagybátyjuknak, Koljazin Illésnek, aki előkelő hivatalnok volt, kissé laza felügyelete alatt. Apjuk visszatért a hadtestéhez, meg a feleségéhez, s időről-időre iszonyú csomó szürke papírt küldözgetett nekik, amely papirosomon az ezred írnokának gyakorlott kezeírása volt olvasható. Minden küldeménynek a végén, gondosan, czikornyába kerítve ott állott az aláírás: «Kirzanoff Péter, hadtestparancsnok». 1835-ben Petrovics Miklós bevégezte egyetemi tanulmányait, s ugyanabban az esztendőben Kirzanoff tábornok, akit egy előre nem látott inspekczió után nyugalomba helyeztek, Péter várra ment és ott feleségestül megtelepedett. Bérelt egy házat, felvétette magát az angol klubba, de mindjárt azután, a szélhűdés hirtelen kiragadta övéi köréből. Kuzminisna Agathoklea csak kevéssel élte túl, nem tudott hozzá szokni ahhoz a csendes élethez, amelyet a fővárosban folytatnia kellett. A bosszúság, hogy őt is megfosztották tevékenysége körétől, sírba vitte. Ami Petrovics Miklóst illeti, ő még szülei életében és pedig nem csekély aggodalmukra, házigazdájának, egy kis hivatalnoknak a lányába szeretett bele. Kedves és — amint mondják— meglehetősen művelt fiatal leány volt, soha sem mulasztotta el átolvasni a folyóiratokban a tudományos résznek első czikkét. Amint a gyászév eltelt, megtörtént a menyegző és a boldog Petrovics Miklós, kilépve a kincstári jogügy-igazgatóságból a hová atyja ORSZÁG - VILÁG. 1886.