Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1886-09-11 / 37. szám

590 i­ mákban az elmaradhatatlan kísérő seres, az lítcza nagyreményű ifjúsága, a mely, meg kell valla­nom, ez ünnepi alkalommal is mezítláb vonult ki, de mindazáltal teljes díszben, felhasználva az év­nek többi napjain kimért, ősi külsejű kalapokat. Úgy tetszett, mintha a «Rákóczy» e napon egész másképen hangzanék, mint máskor, hétköz­napon , mintha a czigányok nem is koptatták volna el a majálisokon és a vasúti indóházakban. Végig hallgattam az utolsó akkordjáig, mint hogy ha először hallanám. A­hogy az Albrecht-útra ért el a csapat, az induló elhallgatott. Más, vi­­gabb rithmusu zene szólalt meg távolabbról, az eskütér felől, keverve, összefolyva egy még mesz­­szebbről jövő halk és csak koronkint hallható polkával, a­mely mintha a Károly-kaszárnya felől közelednék. Az egész város tele volt katona­bandával. Budáról sűrűn érkező kocsik, melyekből dísz­ruhás alakok tü­nedeztek elő, arra figyelmeztettek, hogy sietnem kell, ha idejében akarok elérni a nagy «Te Deum»-ra. Valóban, a városház és a plébánia tere tele volt úri fogatokkal, mikor a belvárosi templomhoz eljutottam. Csak nagy fá­radsággal hatolhattam át a roppant tömegen, mely a térnek és a szomszédos szűk utczáknak fentar­­tott helyeit elborította, de a látvány, a melyben részesültem, kedves emlékűvé változtatta ama kék foltokat, melyeket a minden nemzetségbeli könyö­kökkel való megismerkedésnek köszönhettem. A pontifikáló prímás, a segédkező egyház­­nagyok, a születés és az érdem egymás mellé ke­rült nevezetességei, a katonai pompa és a törvény­hozók egyszerűsége, a­melyek összekeveredtek, mindez egyetlen megragadó képpé folyt össze. Külföldi vendégeink, a­kik már egy nappal előbb megnézték mindazt, a­mi a fővárosban látni való, és a­kik a főváros vendégszeretetét ezentúl az arabs vendégszeretettel együtt fogják emlegetni, meglepetve nézegették az arisztokraták gazdag díszruháit, fényes kiállításait a családi kincsek­nek. Nagy érdeklődéssel hallgatták az egyházi zenét is, s nem győzték dicsérni operánk com­­­pheusait, a­kik ezúttal karba állottak össze, emelni a szertartás fényét. Az ősz mester legújabb zene­költeménye, a Magyarország védő asszonyának tiszteletére írt: «Ave Maria», melyet a nyilvá­nosságnak most mutattak be, különösen megnyerte tetszésüket. De az valóban kedves ötlet is volt a rendezőktől, hogy a nagybecsű piece eléneklésére Nádaynét kérte fel, a­kit hosszú idő múltán, ez ünnepi alkalommal hallottunk először, nagy gyö­nyörűséggel. A fogatok, a­melyek a templomból a díszme­nethez hajtattak, csak lépést tudtak haladni a mindenütt hullámzó népnek árja közt. A sugárút díszbe öltöztetett házai előtt ember ember hátán. A gyalogjárókon reggel óta várakozó kiváncsi nép, mely hasztalan kísérleteket tett egy lépést áthatolni a kordonon, hogy megláthassa, közel­g-e már az Ün­neplő sereg ? A széles középút, messzebb a lovagló utakkal, fentartva a menetnek. A rend tökéletes, a katonák respektusa érintetlen. Fent, az erkélyek, az ablakok, sőt a háztetők is teli közönséggel; színes ruhasor a tarka-barka szőnye­gek között. Vidám zsivaj, mely túlharsogja a zenekarok hangját, jelenti messziről, hogy a jelmezes csapat közeledik. És feltűnik előbb csak egy bajor és osztrák fegyveres csapat, azután Lotharingiai Károly egész diadalkísérete, egy magas, szép alak a nagy vezér mezében, s az egész jelmezes cso­port : a táborkar, a török foglyok, s egy sereg múlt századbeli nő, a­kik csak úgy virágoznak az ifjúságtól. A jelmezek gyönyörűek, a csopor­­tozatok méltók a kitűnő művészhez, a­ki az egész ünnepi menet tervét megalkotta. A banketten méltán mondják reá a legtöbb áldomást. • Szebb bankettet még nem igen látott a redoute nagy terme. A jó külföldiek elemlegethetik otthon. Míg a népség megoszlott, s az egyik rész a városligetbe ment, a virágünnepélyre, a másik meg a Duna felé tartott, a regattát nézni: az előkelőség és a közönség élitere a vigadóban gyűlt össze, éltetni a hazát, a királyt, a magyar fegy­verek, meg a czivilizáczió dicsőségét. Mikor Jókai elmondta toastját, mely helyet foglalhatna leg­szebb költeményei között is, a svéd és dán lova­gok ivadékai bevallották egymásnak, hogy maga ez a toast s az az ékes előadás, a­melyben el­hangzott, kárpótlást nyújtott hosszú útjukért, bár annak tartalmát már előre olvasták szószerinti franczia fordításból. A bankett még nem ért véget, mikor az ope­rában megkezdték a «theatre paré» előkészüle­teit. Csak a meghívott vendégek mehettek oda, meghallgatni a Donizetti «Dom Sebastian»-ját, a­mely mohamedán basáskodásról szólván, inkább alkalomszerűnek tetszett, mint a különben obuigát s nem tudni mért, de leyális hírben álló «Dino­­rah». Ellenben a nemzeti színház és a népszínház zárva volt mindenkinek. Ingyen­ közönség borította el a kaszinó, meg a bérlők helyét, a páholyok munkás famíliákkal teltek meg, hanem azért a paradicsomban sem maradt egyetlen hely sem «betöltetlenül». Hálás közönség volt. A Csiky és Rákosi prologjait tapsoknak vihara fogadta, a­mely az előadás alatt az orkánig növekedett. Senkinek sem jutott eszébe azon tünölődni, van-e «dráma» az ünnepi darabokban? Az a közönség pedig, a­mely nem volt hiva­talos az operába, de mindamellett nem tudta magát rászánni, hogy egész délutánját a nem­zeti színház előtt töltse egy kis látványosságért, a Dunapartot özönlötte el, vagy a szigetre tódult. A szigetről nézni a kivilágított Pestet, és azután egyet tánczolni a platánok alatt, a­hol az athléták rendeztek négyest és cotillon­t, nem volt a napnak legutolsó élvezete. De a nagyobb, a népesebb mulatság a corson zajlott le, a­hol az egyetemi ifjúság tartotta bálját. Hogy egy nem egészen ismeretlen metaforát használjak, egész Pest fény­árban úszott. A Dunán velenczei éj. Álarczosok suhantak tova, könnyű, lampionokkal díszített szandolinokon, s bárkák eveztek csendesen, telve vigadó néppel. A budai partról tűzi-kigyók repdestek a levegőbe, s a pyrotechnikus hajlamokkal megáldott vén Gellert ormán színes tüzek gyuladtak ki. A biztosító tár­saság palotája és a Thonet udvar előtt számlál­ják, hogy: három a táncz. De messzebb is tánczol­­nak: az akadémiánál. Ezek a bölcsészek. A mai nap mindenkinek vigasság napja, a filozófusok segítő egyesülete nem engedhette meg, hogy a közös örömből csak az ő tagjai ne vegyék ki a részüket. A kioszk folytonosan változó képet nyújt. Jönnek a theatre paré-tól, s megérkeznek az el­késett bankettezők. A csárdás lankad, közeledik a szünóra. És a­mikor elhallgat egy-egy zenekar, megszólal mögötte a part ingyen publikumának vígan nyekergő, vásári trombitája. Aztán megint folyik a táncz, virradatig. Bizony, szép nap volt, felejthetetlen szép nap. * * * A fentebbi referádát nyugodt lelkiismerettel készítettem el, meg sem álmodva azt, hogy a szerkesztőm ilyen szavakkal fog meglepni: — De hisz ön ezt álmodta, mert mindebből nem történt semmi sem. Az ünneplés beszédekből állott; két szónok mondta el, hogy vették be, el, meg, és vissza Budavárát. A­ki igazán kiment az utczára, az láthatta, hogy nem volt semmi látni való. Megrendültem. (Így jár az ember, ha nem moz­dul ki a szobájából és oda­bent Spinozát olvassa.) Mindazáltal nem engedhettem meg, hogy a szerkesztőmnek legyen igaza. Ellentmondtam. — Az lehet, hogy mindez nem történt meg. De, ha úgy van,­­— És nem az én hibám. Május. 13 A Z A R 0 F F. — REGÉNY. — írta TURGENYEFE IVÁN. I. — Nos, Péter, még most sem látsz semmit ? A kérdező körülbelül negyven éves férfi volt, a­ki abban a pillanatban, mikor e szavakat mondta, porlepte felöltőben, koc­kás nadrágban és hajadon fővel lépett ki a kocsma alacsony, külső lépcső­jére. 1859 május 20-án, az x-i országúton történt. A szolga, a­kihez a kérdést intézték, szőke, telt arczú, pelyhedző állú legény volt, apró, bá­gyadt szemekkel. Keresett mozdulatairól, kikent hajáról és tü­rkizes fülbevalóiról azonnal ki lehe­tett találni, hogy azok közé a szolgák közé tar­tozik, a­kik az újabb, haladó nemzedékből kerül­tek ki. Végig nézett az úton és méltósággal teljesen azt válaszolta: Nem. Absolute semmit sem lehet látni. — Semmit? — kérdezte az úr. — Absolute semmit, — ismételte a szolga. Gazdája sóhajtott és leült egy padra. A­míg ott ül és szereteszét kalandozó szemek­kel nézeget körül, használjuk fel az alkalmat és ismertessük meg az olvasóval. Kiizanoff Petrovics Miklósnak hívják. Tizenöt versenyire (negyedóra járásnyi távolság) a korcs­mától szép jószága van, mely több mint kétszáz lélekből áll. Apja 1812-ben tábornok volt, műve­letlen, durva katona, nem rossz ember, hanem maga a nyerseség; igazi orosz, a ki a pánezék alatt őszült meg. Előbb brigadérossá, utóbb had­testparancsnokká neveztetvén ki, szüntelenül a provinczián élt, a­hol rangjánál fogva meglehe­tősen jelentékeny szerepet játszott. Miklós fia Déloroszországban született, s en­nek a bátyja is, Pál, a­kiről később még említés történik. Miklóst tizennégy éves koráig otthon nevel­tették házi tanítókkal, a­kiknek nem kellett sokat fizetni. A társaság, a­melyet maga körül látott, apjának hadsegédeiből, a törzskar tisztjeiből állott, a­mely társaság röviden jellemezve, hízelgő, szolga­lelkű népség volt. Anyja, a­ki leánykori nevét, Koljazin Agathát esküvője után a hangzatosabb Kirzanoff Kuzminisna Agathoklea névvel cserélte fel, épen olyan asszonyság volt, mint az akkori más «tábornokné úrnők»; pompás feketéket és suhogó selyem­ruhákat hordott; a templomban mindig legelőször lépett a keresztet megcsókolni, nagyon hangosan és nagyon sokat beszélt, minden reggel megcsókoltatta kezét gyermekeivel s min­den este megáldotta őket — szóval, adta a vidéki főváros előkelő úrnőjét, Petrovics Miklósnak, jóllehet a bátorság nem volt erős oldala, úgy hogy közönségesen csak a «Nyulszívű»-nek hívták, minthogy tábornok fia volt, katonává kellett volna lennie, ép úgy, mint Pál bátyjának. Hanem épen azon a napon, mikor az ezredéhez kellett volna utaznia, kitörte a lábát, és, miután két hónapig őrizte az ágyat, megsán­­tult örökre. Apja, mivel már katonát nem faraghatott belőle, államszolgálatra akarta képesíteni. Mihelyt a fiú elérte tizennyolczadik évét, elvitte magával Szent-Pétervárra, s ott bedugta az egyetembe. Petrovics Pál akkortájt testőrtisztté lépett elő. A két fiatal­ember közös lakást bérelt s együtt éldegéltek egyik anyai nagybátyjuknak, Koljazin Illésnek, a­ki előkelő hivatalnok volt, kissé laza felügyelete alatt. Apjuk visszatért a hadtestéhez, meg a feleségéhez, s időről-időre iszo­nyú csomó szürke papírt küldözgetett nekik, a­mely papirosomon az ezred írnokának gyakorlott kezeírása volt olvasható. Minden küldeménynek a végén, gondosan, czikornyába kerítve ott állott az aláírás: «Kirzanoff Péter, hadtestparancsnok». 1835-ben Petrovics Miklós bevégezte egyetemi tanulmányait, s ugyanabban az esztendőben Kir­zanoff tábornok, a­kit egy előre nem látott inspek­­czió után nyugalomba helyeztek, Péter várra ment és ott feleségestül megtelepedett. Bérelt egy há­zat, felvétette magát az angol klubba, de mind­járt azután, a szélhűdés hirtelen kiragadta övéi köréből. Kuzminisna Agathoklea csak kevéssel élte túl, nem tudott hozzá szokni ahhoz a csendes élethez, a­melyet a fővárosban folytatnia kellett. A bosszúság, hogy őt is megfosztották tevékeny­sége körétől, sírba vitte. A­mi Petrovics Miklóst illeti, ő még szülei életében és pedig nem csekély aggodalmukra, házi­gazdájának, egy kis hivatalnoknak a lányába szeretett bele. Kedves és — a­mint mondják­­— meglehetősen művelt fiatal leány volt, soha sem mulasztotta el átolvasni a folyóiratokban a tudo­mányos résznek első czikkét. A­mint a gyászév eltelt, megtörtént a me­nyegző és a boldog Petrovics Miklós, kilépve a kincstári jogügy-igazgatóságból a hová atyja­ ORSZÁG - VILÁ­G. 1886.

Next