Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1886-07-03 / 27. szám
1886. Anyósom él, Elizél, Emma szép, egészséges asszony, testvéreim csak mendegélnek odábbodább. És ha isten életünknek kedvez, másokon is segíthetünk. Viola itt él most nálunk. Apja Epresen telekkönyvi írnok, de reménye, hogy a Hollaenderbirtokból egészen talpra áll. Meg kell, hogy nyerje a port. Szép telünk van, hatalmas a jég. Használja is a fiatalság. Viola, mintha fiatal volna, a régi szép Viola volna, piros orczájával, fényes szemeivel, sugár termetével, ott kanyarog a jégen, mosolyog, de nem keresik többé, csinálja a szép tökéletes figurákat, de nem tapsolják többé, ha szárnyakon repülne is; kanyarog és mutatja magát a grófnak, ki a sok szép leány mellett bizony őt számba se veszi, és hiszi, folyvást hiszi, hogy a Mélykúthycsaládból valakinek grófnévá kell lenni, s az nem lehet más, mint ő. Körúton* . Csupa öröm a stájer föld, Hogy ha rajta utazol. Erdő-mező ilyen szép zöld A világon nincs sehol. Változatos a táj képe. Jó a hintó, jó az út. Becsületes, jó a népe, Csak a hímje szörnyű rút. Tartsa isten valamennyit, ’Szép így jobb ez is talán; Mert, mivelhogy... tudniillik — A stájer nő kedves ám. Mikor még leány kiváltkép, Arcza mint a liliom. Hogy ez a virág milyen szép, Igazán csak most tudom. Hol az erdők boltozatja Mint egy isten-trónterem, Kap is lopva kacsintgatja — ily virág csak ott terem. Szemeit oly áhítattal Oly szelíden emeli, Mintha csupa imádsággal Volnának mindég teli. Csupa ábránd, mint az erdő. Kenetes ajkán a hang, Mint a völgyből égbe rengő Mélabús, halk estharang. Szép stájer leány a boltban, , Szívem édes kínja nagy. Szép hazádnak te valóban Leghívebb eszménye vagy. Egyet mondanék: tudod mit ? — De mi haszna, oh mi kár! A kegyetlen, kósza sors int, Künn a postakocsi vár... Menni kell, hát isten áldjon! Két kör utas végezet: Au revoir jövő nyáron ! Addig add a fényképedet... Vajda János. * Mutató a költő szeptember hóban megjelenő kötetéből. ORSZÁG-VILÁG. NYÁRI KRÓNIKA. Szeretek falak közt járni, szűk utczákon át, kőtömegek mellett. Megszoktam a szénsavas, mikrobokkal teli levegőt és el vagyok anélkül, hogy egyebet lássak a nagy növényvilágból, mint azt a néhány sáppadt, poros orgonabokrot, amelyek mellett utam naponta elvezet. A roppant égboltból elég nekem az a kis darab, amely a vénfehért fölött unatkozik, és ha véletlenül kibukkanok a «büszke kőhalom» sötét sikátoraiból a nyílt mezőre, vagy épen a szellős Dunára, szokatlanul érzem magam, mint a ki félős tájra tévedt. «Les salubres parfums des forêts», a fenyveseknek édes illata nem csal ki homályos utczáimnak fojtó légköréből, megszoktam a mérget, és vágyok utána. Az aszfaltöntés, átható, éles szagával nem riaszt el attól, hogy megmaradjak sima utamon, és a kátrányos hordók közeléből nem kívánkozom lugasok tájára, virágágyak mellé. Megnyugodtam abban, hogy a rigók meg a pacsirták nem értem énekelnek, zeném a kocsizörgés, meg az a kései zongorahang, amely éjféltájban surran ki egy-egy világos, nyitott ablakon. Rögzött nagyvárosi vagyok. És mégis, ilyenkor, amidőn látom, hogy a város napról napra néptelenebb, egy pillanatra engem is elfog az unalom és hatalmába ejt a nosztalgia, keresni villegiaturát. Megkap a bűnös kívánság, hűtlenné lenni legkedvesebb utczámhoz, amelyet mindenki elhagyott, ha mint gyakorta kísértésbe visz a bennünk rejtőző gonosz, hogy elváljunk attól a szeretőnktől, akihez minden és mindenki mostoha, akit csak azért nem óhajtunk többé, mert senki sem irigyli tőlünk. A sóvárgás megejt, elmenni bárhová, csak messze otthonunktól, hogy meghallgassuk, mit beszélnek a fák, elbúni a magányba, hogy álmodozva tűnölődjünk azon, micsoda szemtelen madár a kakuk, amely impertinens hangon hazudja mindig : «az asszony ingatag». És amikor, dübörgő kocsik közt, megállni kényszerít egy árva omnibusz, egy perezre rabjává tesz a vágy, elmenni messze, tengerpartra, ahol órákon át elfekhetem az óczeán előtt, mozdulat nélkül, gondolattalan. De csak egy perezre. Azután eszembe jut, hogy ez a kísérlet is csak úgy végződnék, mint a többi, a régebbiek. Visszajönnék. Aminthogy Trouville kényelméből is visszasírtam a körutak után, a nagy falak közé. Beteggé tenne a tenger, vagy a falu. Az ózon mámorít, éles lebe fullasztana, és hogy gyógyulást keressek a szelek megviselő ölelései után, visszajönnék a füstös légbe, meg a por közé. És nosztalgiámat magával ragadja egy futó felhő, vagy egy szélroham. Nem irigylem a szaladókat. Pedig hogy sietnek ! Mintha ragály bujkálna a falak között, szöknek mindenfelé, ahonnan csak egy kis zöldség integet. Az elkésettek megbámulják egymást, hogy még mindig találkoznak. «Hogyan, még itt?» — «Csak holnapig. Hová?» — «A csorbás tóhoz. És ön?» —• «Az idén Péczelre, tavaly Ostendében voltam, de hát nem segített rajtam a tenger.» — «A viszontlátásra.» — «Majd a Nemzetiben.» Bizony Péczel is Elysiumnak tetszik délután háromkor a váczi utczában. Hát még a «hegyek közt». Dahin, dahin! És mennek boldogan. Kényes nagyvárosi nép, akik deczembertől márcziusig minden héten összezördülnek a sugárúti háziúrral egy kis kényelmi kérdésen, betelepednek egy parasztházikóba, amelynek ajtaján csak megalázkodó fővel közlekedhetnek. Derék idegesek, akiknek a doktor nyugalmat ajánlott, mindennap kikoczognak a magyar Versaillesba s rázatják magukat a vasúti kalitkában, ahol az aequatorialis hőség csakugyan megszerzi a rég óhajtott álmot. Úri kisasszonykák, akik az athleta-bál táján nem fogadják másként az ön köszöntését, minthogy nagy könnyedén egyet hunyorítnak szempillácskáikkal, erdei sétákon flirtelnek az uradalmi írnokkal. És mind ahányan, térdig járva a gizgazban, olvassák Georges Ohnet-t és nem olvassák a szúnyogokat, — végetlen sziesztákat tartanak, ha süt a nap, és lesik a jobb időt, mikor esik, — imádják a nagy, szent természetet és játszanak piquet-t, pointjét félkrajczárjával, ami csakugyan nagy élvezet, nem tudom hány Fahrenheit mellett. És mindezt együtt nyaralásnak nevezik. Oh, áldott villegiatura! Vágyódom érted, mert hát csakugyan itt a nyár, a hivatalos és a valóságos, miután az idő kétszer is meggondolta magát, és a magasban felhagytak immár a kaczér mókázással. Vágyódom érted, villegiatura, de csak egy perczig, amíg lemondóvá nem tesz az a tudat, hogy minden falunak van egy helybeli költője, aki úgy ír, mintha borbély volna, meg egy helybeli borbélya, aki olyan szurtos, mintha költő volna. A borotválkozásról még csak letennék, de azok a verses kísérletek! Mért is van, hogy ahová az isten egy bokort teremtett, mindjárt egy költőt is adott hozzá ? ! * * * Amennyire emberi számításból következtetni lehet, a nyár iránt csak a szűcsök viseltetnek nagyobb antipathiával, mint a színigazgatók. Biz az nem is tréfa dolog, helyt állani a poszton, mikor az idő pihenésre csábít, összetartani egy csapatot, melyből minden egyes megugrani készül, és küzdeni a közönbösség ellen, mikor a diadalnak — legyen az «Budavár bevétele» — nincsen dicsérője. Szeretem az egyenlőtlen küzdelmeket, érdeklődöm minden fogás iránt, amelylyel a gyönge egyes feléje kerekedik az erős tömegnek; és nem tagadhatom meg vonzódásomat attól a látványtól, miképen ejti meg egy színigazgató a végkép elkényesedett, magának udvaroltató t. cz. publikumot. Hanem most attól tartok, hogy «A lyoni futár» nem ejti a legjobb fogást. Nem mintha a lyoni futár nem volna kipróbált férfiú. Harmincz év óta egy néhány ezerszer futotta be egész Francziaországot, és úgy mutatta, hogy a lábai elkophatatlanok. Volt Párisban színház, amely esztendőszámra csak a Courrier de Lyon-t, játszotta, s talált színészeket, akik nem játszottak egyéb darabban. Egy színész, akit a Courrier de Lyon tett híressé, Paulin Ménier, egymaga ezer és háromszázszor testesítette meg Párisban Choppard-t, a vén zsiványt a ki a kedves névre hallgat és a kinek kedves szokása megrabolni a lyoni postakocsit. Ami nem is csoda. Shaudin és Delacour, a megboldogult vaudeville-csinálók, akik a lyoni futárt írták, nagyon jól értettek a könyfakasztás mesterségéhez is. Az az ember, akit meg nem rezzent a jelenet, midőn az ártatlan Lesurque-öt apja megátkozza, vagy fából van, vagy aludni jár a színházba. Az a merészség és biztosság pedig, amelylyel a melodráma írói a néző érdeklődését a lehetőségig feszítik, mindenkor meg fogja nyerni a színházak amateurjeit. Hanem ez a genre másutt is kezd kimenni a divatból, nálunk meg épen sohasem volt kedvelt. Azzal, hogy a színmű egy igazán megtörtént dolgot állít elénk, nálunk nem igen lehet hatni, ahogy hatottak Párisban, ahol az emberek még emlékeztek a Lesurque híres perére. Az sem valószínű, hogy a színmű tendencziája erősebb vonzó erővel lesz. A jogszolgáltatásnak nagyobb tévedései nálunk sohasem izgatták oly sokáig a közvéleményt, mint Francziaországban. Eszünkbe jut a Köteles-per, sajnálkozunk az ártatlanul elítélteken, és azzal vége. Párisban még ma is lázonganak a Châtelet felsőbb emeletein, mikor az ártatlan Lesurque, akit egy csodálatos hasonlóság veszít el, áldozatul esik az emberi igazságszolgáltatás emberi voltának. És aztán, a lyoni futár egy színtelen história, a nélkül a kép nélkül, amelyet Paulin Ménier mutogatott évtizedeken át, Delacourék nagyobb dicsőségére. Mintha csak Callot rajzai közül szabadult volna ki. Ezt a vén arczot, a melyen ezernyi bűn hagyott jelet, sosem felejti el, a ki látta. És azt a hangot, azt a mozdulatot sem, amelylyel Choppard, a «kedves», «odadja a fejét, ami bizony nem valami dicső ajándék». A vén zsivány szerepén kívül még csak egy szerep van a darabban, amely első rangú színészt kíván. Egy szerep, de két különböző alak: a gonosztevő Dubosc, és a hozzá hasonlatos ártatlan Lesurque, amely alakokat egy színésznek * 431