Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-10-08 / 41. szám
188? No, de ész is kellett hozzá, kombináczió ! E nélkül a szerencse is csak olyan, mint az afféle mennykőcsapás, melynek csupán a szele érinti az embert és nem üti agyon. Engemet agyonütött! — Nem annyira naiv, — susogott, majd hangosabban beszélt, — oly egyszerű és olyan szelid ártatlanság, hogy csuda-csuda! Ha nem volna a feleségem, azt mondanám róla: falusi liba, pázsiton növekedett egyszerűség, akarom mondani : mezei virágszál. Ilyen asszony kell a házhoz feleségnek ! Ne tudjon semmit a háztartáson kívül. A többi a férj dolga. .. Ez az igaz, ez a helyes, — fűzte tovább elméletének szálait, melyek végre is gordiusi csomóvá gubanczolódtak. — Az asszony csak szeressen, imádjon, bámulja, csodálja a férjet, a férj eszét, szellemét és örökké a férj varázshatalma alatt érezze egész lényét. Ez, ez kell, így van jól. Ez a boldog házasélet kódexe. Kódex nélkül nincs morál, nincs művelt, békés társadalom és így boldog házasság, csak gonosztevők, csalók, fölfordult állapotok, házasságtörések. Nincs idilli élet, nincs édes otthon, a tulajdon biztos vára, a tűzhely szentsége, melyen Abel füstje örökké az ég felé emelkedik, az úrnak, a férjnek, csak a férjnek áldozni! Hanem ehhez elsősorban is az kell, hogy a férj eszes legyen és magánál okosabbakat, meg szellemesebbeket nejem körétől ügyesen távol tartson. Én így teszek, így a harmónia és szimetria tökéletesen megvan, mert nincs más a körében, csak én, a kit csodáljon, bámuljon s a ki szellemével betöltse egész lelkivilágát, büszkeségét, a mire a nők, — még az olyanok is, mint az én libácskám, — hink. Hja, ezt már a természet adja a nőknek, ha a gyepes pázsitról hozzuk is őket a szőnyeges szalonba Én hát csak áldhatom az anyóst, a pázsitos füvet, hogy ily könynyen alkalmazkodó feleséget neveltek a számomra. Nekem csak a kis ujjamat kell megmozdítanom, egy tekintet tőlem a feleségemre elég, hogy az én mezei pipacsom, hódolattal teljesítse kedvesen nyilvánított akaratomat. . . Mikor a bálban először bemutattam mint nőmet, gondoskodtam róla, hogy barátaim közül csak a tökfejűek és ügyetlen tánczosok vigyék tánczra. Milyen hatás volt ezek után egy velem eljárt tour ?! Ah, hogy örült a kis pipacs! Milyen boldog volt, hogy ügyes férje karjain — mindenki bámulatára — csak úgy átröpülhette a redout egész tánctermét! Egy ilyen bál hatása, utóörömei is hetekre, hónapokra megaranyozzák a házi élet boldogságát... Hja, az ész, a férj esze, a férj fifikája... meg a jó kombináczió mindent lever és mindenben győz ! Ezzel nem bírnak, ezt nem tudják a férjek! Ezért van oly kevés boldog házasélet, olyan meg, mint az enyém ... no már ilyen nincsen, nem volt, nem is lesz; a rómaiaknál is csak szórványosan fordult elő, a Lucretiák, Virgiliák és Portiák korában. Ezekhez hasonló az én porczikám is, én odáig fejlesztem a lelkületét, az erkölcsi erejét. Szegény Ákos barátom — és oh, még hány ilyen A Ákos van a mai férjek közt, — nem tudta ezt elérni a kis feleségével. Nem akart hinni az én rendszeremnek, az én magasabb iskolámnak a feleség-nevelésről. A boldogtalan, még magához vette a Pipiskéje gyermekkori barátját, akivel aztán megszöktek. Ezeknek a nőknek mindig van egy-egy gyermekkori barátjuk, aki a férjnél fiatalabb, csinosabb is. Az én Piroskámnak, aki úgyszólva a libacsapáson nőtt fel, nincsen gyermekkori barátja. No de ha lett volna is, az én rendszeremben nem csinálhatna kabalát. Feleségemnek a nap minden szakában meg van a maga elfoglaltatása. Gondoskodom, hogy napnyugtával is kellemeztessem. Ez fölötte fontos, kivált az új házasoknál, akiknél még nincsen gyereksírás. Azután könnyebben megy és még könnyebben akkor, ha már kórusban énekelnek az áldások. No már ekkor aztán jöhetnek az okos, szellemes, a szép házi és gyermekkori barátok, a férj nyugodtan és boldogan hintázhatik, térdén az apróságokkal, a hintaszékben, a mama azt se tudja, merre lasson-fusson a kedves kis zsarnoknak eleget tenni. Most még csak én vagyok a mamácska kedves zsarnoka. Van is rá gondom, hogy dolgot adjak neki, mert ez a fődolog, az asszonyt mindig foglalkoztatni kell. Jaj annak a házi életnek, amelyben az asszony sokszor és hosszasan magára marad gondolataival. Mert a nőnek mindig vannak gondolatai, természetesen olyan összevisszás, keresztül-kasul czikázó gondolatai, mint a villámlás, hol egyik, hol másik felhőbe csap és utoljára leüt a kéményen és fölgyújtja a házi tűzhelyet. Most az estebéd előtti időszak foglalatossága nemre nézve, a finom bokros saláta kikeresése a rántott csirkéhez! Ennek a prózaiságát az én pipacsom azzal szokta ékesíteni, hogy a rózsabokorról két szálat hoz a kabátom gomblyukába. Egyik rózsa kinyitottan, — ez én vagyok, — a másik festő bimbó alakjában, ez ő, — virít naponta boldog házaséletünk jelképéül. És mily ártatlanság ! Mindig fehér rózsát hoz. A hűség jelvényét! No majd rájön a pirosra is a sor, az égő szerelem szimbólumára, mikor az édes reménység rügye fakadozni kezd nála ! Hadd lám csak ablakomból a kedvest. A függönyök közt észrevétlenül gyönyörködhetek benne. Úgy van. Ott hajlong és a saláta-ágyban keresgéli a legszebb, a legbokrosabb saláta-tőt, hogy minél ízletesebbet válaszszon ki Antikájának a rántott csirkéhez. Ah, mily boldogság ilyen salátás férjnek — akarom mondani — salátás nő férjének lenni. Most a rózsabokorhoz megy a két szál fehér rózsáért. Nem lesz a... a piros rózsabokorhoz lép! Talán bizony ... eh nem, hisz ez még korán volna! Egy szálat letép, a töviseit is levagdalja, hogy meg ne szúrjam majd az ujjamat, milyen gondos, gyöngéd! Mosolyog a szép piros rózsához, — ah, és hogyan mosolyog! így csak ő tud mosolyogni! Arcza is úgy neki pirult, mint a rózsája. A szeme ide fénylik, úgy ragyog, bár félig a kerítés felé pislogat. Nini, most lehajolva egészen a kerítéshez megy és mintha valakivel beszélgetne ... Nagyot ágaskodik, karját graczi ezen magasra emeli, a piros rózsát hirtelen átdobja a kerítésen. Ah, hát nem nekem volt szánva a piros rózsa ?! De hát kinek, kinek ?! Nini, a liciumkerítés mellett egy nyurga férfialak húzódik legörnyesztett fejjel, előre nyújtott nyakkal és háttal, lábai hosszan elnyúlnak léptei alatt, mint a tolvajnak. Ii lehet ez?!... Szörnyűség! Hát az én Piroskám is afféle ! Pipiske volna, mint Ákos barátom felesége ?! És én ... én az imént még a legboldogabb férj képzeletében ringatódzó szintén olyan Á Ákos férj volnék ? ! Dejszen ! Hm ! Olyan nincs !.. . Nem lehet a ! Hehehe... az én angyalom bizonyosan tréfát űzött azzal a nyurgalábú meglepetéssel. Ismerem én az ő naivságát, az ő libacsapás-pázsitos pajzánságát. Ez olyan ártatlan hunczutkodás volt tőle! Igen, de az ilyennek nincs már helye a házasság után. Tessék neki velem hunczutkodni, csak velem! Ez a helyes, ez a rendes és boldog állapot. De a kerítés alatt hosszú léptekkel elsompolygó fekete kabátos urfival bűn, a házasélet erkölcs-elv kódexébe ütköző hűtlenségi vétség, — igen ez, és habár csak gondolatbeli hűtlenség volna is, már ez is elég!. . . Meg kell bizonyosodnom erről a salátás, akarom mondani rózsás, mégpedig piros rózsás meglepetésről, mielőtt kérlelhetetlen ítéletet hoznék. Oh, asszonyok, asszonyok! Hát már a libacsapáson sem található hűség?! Ligeti rózsás Anti, a látott találka fölött való iszonyú meglepetésében alig bírt az ablaktól eltántorogni a hintaszékig. Csalódása oly nagy és oly mélyen megrendítő volt, hogy már nem birt a hintaszékben himbálódzni, sem illatos szivarok bodor füstjeiben kéjes gyönyörrel elkábulni. Keblének fúriái úgy fölizgatták, hogy a hintaszéket is fölfordította, összetörte, mint ahogy rommá lett az ő szívének oltára is, a legboldogabb férj édes hite, öröme. Nem akart, hisz úgy sem tudott volna már gyönyörködni a gyűrűsen lebegő, majd szétfoszló czigarettafüstök sávolyos úszkálásaiban, hisz ami erre a gyönyört adta és a kéjes gúnyt, épúgy szétfoszlott szemében, lelkében, mint a szivarkák illatos füstje! A boldog rózsaszínkedvű férj lelke világában szürkére vált. Mintha csak Hamlet sápadt lelke költözött volna bele, elkezdett tépelődni csalódása fölött és mintha csak a bús dán királyfi redős palástjába burkolódzott volna és a «lenni vagy nem lenni» bölcselkedés nyomán ő is kereste, kutatta neje hűtlenségének ok és okozatát, alapját, mert hiszen ő benne is volt még egy halvány csilláma a reménynek, egy szála a homályból talán kivezető fonálnak. Hánykodó lelkében így fűzte tovább hangosan nyilatkozó gondolatait. És én, boldog házi életem hintaszékén elhimbálódzva, semmit sem vettem észre! Pedig ennek a piros rózsás meglepetésnek a nyurga nyakú úrfival, mélyebb gyökerei lehetnek. De hol a fája, hol az ága, a lombja? Talán ez is olyan gyermekkori barát, játszótárs, aki most eljött a tilosban is «künn a bárány, benn a farkast» játszani! Hm, hm! Dejszen! Hátha már igen?! Pfii! Jaj! Lássuk csak, hogyan is függhet össze ez a dolog, mert nem akarok elhamarkodottan ítélni. A piros rózsabimbó, melyet a feleségem annak a tolvajmódon elsompolygott gólyalábú, nyurga nyakú úrfinak a kerítésen át olyan graczi az kidobott, a szerelem kicsattanását jelenti. Hm, hm! Tehát mostanában csattant volna ki a szerelme ? ! Ejnye már no, hogy függ ez össze a hűtlenséggel, mely így a tettenkapás súlyos vétségének bizonyító ereje nélkül, a pajzánkodás játszi színében fölmentő körülménynek is kvalifikálható. Ez itt a kérdés, a meggondolni való, melyre nehéz a felelet s a melyből bajos a kigázolás! Az effélén egy Hamlet is öt felvonáson keresztül törte a fejét, pedig neki kézzelfoghatóbb konstatált tényei voltak és habozó lelkében mégis csak annyit tudott konstatálni, hogy: «Valami bűzlik Dániában, de hogy mi és merre, hogyan meg mennyire bűzlik», azt nagy sokára csak a színdarab végén Laertes fejtette meg előtte a Halál torkában, különben talán még máig is elmeditálna e fölött és még most is büzlenék Dániában, így én is érezem, hogy bűzlik valami a házamnál és hogy kutya jár a feleségem salátás, rózsás kertje alatt, vagyis egy nyurga ifjoncz, de hiában szaglásznék utána, nincsen Laertesem, aki megfejteni segítené e rejtvényt, ami aztán engem is tettre sarkalna ítéletet tartani. Csakhogy ily kényes ügyben holmi Laertesek nem segíthetnek. Mint férj, csak én lennék nevetség tárgya. Már pedig megcsalatni és nevetségessé is válni, két olyan csapás, melyre nem én, hanem az Átkos barátom fajtájú férjek valók. Hejly! Könnyű volt Hamletnek, nem volt felesége, Opheliáját hamar a kolostorba küldhette. A feleséggel nem lehet ilyen kurtán elbánni. Válópör, tartásdíj a dolog vége, meg egy summa móring! Átkozott labyrinth! A tettenkapás nélkül, nem találok ki belőle! Hah, megvan! Elutazást színlelek ! Elkoptatott fogás, de mindig megvan a sikere az ilyen lépvesszőnek, rendesen rászáll a légy és raja akad. Pompás! Én a könyvtárban lesek majd rájuk. Aztán mint valami lángpallossal közibök lépek a pálczával és végig pálczázom azt a gólyalábú urfit, a feleségemet meg hazaküldöm az anyjához, több hűséget tanulni, így aztán se móringot, se tartásdíjt nem kell fizetnem és ámbár feleség nélkül, de tovább kaczaghatok az Árkos féle férjeken! És csakugyan így tett Ligeti rózsás Anti, a legboldogabb férj ! Elutazott, Piroskájától szíves ölelésekkel pár napra búcsút vett, de észrevétlenül a könyvtár szobába zárkózott. Itt várta és leste kínos szorongások közt a tettenkapás alkalmát. Hiában, Piroska ki sem mozdult a maga szobájából és a piros rózsás úrfi se mutatta magát se a kerítés, sem az ablak alatt. Ligeti rózsás Anti már huszonnégy órát töltött éhen-szomjan a könyvtárban és épen föl akart hagyni leskődésével, mikor a kertre nyíló közszoba ajtaján halk kopogtatás hangzott. Hirtelen visszalépett a könyvtár ajtaja közé és lázasan remegő kézzel tartotta a kilincset, hogy gyorsan előtoppanhasson. A kertre nyíló ajtón csakugyan a piros rózsás nyurganyakú úrfi lépett be óvatosan. Ugyanekkor a Piroska szobaleánya is megjelent úrnője ajtaján, mely éppen szemben esett a könyvtár ajtajával, ahonnan az izgatott férj mindent beláthatott. OKSZÁG - VILA 0 663