Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)
1889-06-29 / 27. szám
1889 A HEGYSÉG TÜNDÉRE. REGÉNY KÉT KÖTETBEN. Irta Su. -y Ária.(Folytatás.) Fulvió megállt pár lépésnyire Ithától, hogy jól megnézhesse. Sem a tengerparton, sem útjok alatt nem volt arra elég ideje. Meg volt lepetve a változáson, mely rajta végbe ment, mióta utólszor látta. Mély pillantású szemei a nap égő sugarait foglalták magukban. Ajkain öntudatos mosoly ült. Homlokán az ész és fejlettség jele tündöklött s termete erőteljes déliségében a görög mondákban szereplő fiatal istennőkre emlékeztetett. Fulvia meg volt bűvölve így látva őt, elszédülve omlott le a pamlag mellé és kezét kezébe vette. — Beszélj! — mondá neki gyengéden, szenvedélyes, forró lázban reszketve. Beszélj soká, mindig, örökre, hogy én . .. hogy én hallgathassalak. Itha mosolyogva nézett reá. — Elmondom, a mit tudni akarsz, — kezdé halkan, komoly hangján, mely a műveltség és tanulmány által édes zengzetűvé vált. — Éltemet és sorsomat az udvarnál s azt, a miért Rómát elhagytam. Fulvio arczára felhő szállt. Még mindig nem volt megnyugtatva, de Ithaka látása elszédítő, lecsillapító kételyeit. Most, hogy arról kezdett beszélni,újabb, kellemetlenebb érzés szállt lelkébe, mint valaha. — Dobsiádó vitt az udvarhoz, kinek Ossimo grófné adott át, — kezdő pillanatig felvillanó szemekkel. Azután elhallgatott. Kezét ökölbe szokta, mintha valakit le akarna ütni. Ez a valaki Olympia grófnő volt. — Nem tudom, mit beszélt Dobsiadó a királylyal, de annak következtében Monte di Capóra vittek, onnét vissza Nápolyba, azután Rómába, hol Marcassi grófné palotájában laktam s hol jól bántak velem. Tanultam mindenfélét, nyelveket, zenét és tudományt s kivéve, hogy elvették tőlem szabadságomat,Tónát és téged, eléggé boldog voltam. Nemsokára egy nagy pecsétes pergamenre irt levelet adtak át s azontúl mindenki grófnőnek hitt és Egéria Ithakának kellett magamat neveznem. — A királytól nyerte, gyermekem, ezt a kedvezményt, — mondá Marcassi grófné, — ha Rómába jön, meg kell neki köszönni. Pár hét múlva a Quirinálba mentem s a királyhoz vezettek, ki nagyon kegyes volt irántam. Hosszasan beszélgetett velem, kikérdezett múltam eseményei felől, azután elbocsátott és visszavezettek a Marcassi-kastélyba. — Nem szorította meg kezedet, vagy nem csókolta meg homlokod? — kérdé Fulvio. — Nem. Midőn először vezettek hozzá Monte di Capón, — folytatta pirulva Itha, — fel kellett húznom ruhám ujját karomon s a király rápillantott az ott lévő jelekre és komoly pillantással, szeretettel simítá meg hajamat. Gyakran láttad őt? — kérdé lázas érdekkel Fulvió. — Nagyon ritkán, — viszonzásba csodálkozva pillantva reá. — De tudtam, hogy tudakozódik rólam, s hogy az ő kegye az, a miért oly jól bántak mindenütt velem. — Ki beszélt veled ez összeköttetésről ? — Maga a grófnő is és a hozzám járó mesterek, mesternők, kiktől tanultam. Azt mondák, közel rokona vagyok a királynak. — És te boldog voltál sorsod e változásán. — Eleinte megnyugodtam abban, azután megszállt a vágy elvesztett szabadságom visszaszerzése után. Tudtam, hogy nem távozhatom s ez bússá, levertté, beteggé tett, csak akkor kezdtem újra élni, midőn veled az udvari bálban összejöttem. Szívem azt kiálta: Itt van a szabadság! — Szegény Itha. Örültél látásomnak s mégis hideg, tartózkodó voltál irántam. — Vigyáznom kellett. Minden tettemre, szavamra, mozdulatomra ügyeltek. — Sohasem mentél ki Róma utczáira? — Zárt kocsiban, nagyon ritkán. A misét mindig a palota kápolnájában hallgattuk. — Szomorú életed volt ? — kérdé kezét ajkaihoz szorítva Fulvio. — Ha csak szomorú lett volna! De szökésem előtt már kiállhatatlan volt. Egy napon Marcassi grófnő azt mondta, a király kívánja, hogy férjhez menjek s kiválasztotta számomra a férjet. — Valóban ?! — kiáltá meglepetve Fulvió. — Ki volt az... megmondták nevét? — A grófné szalonjában találkoztam vele, de egyetlen szót sem szóltam hozzá. — Hogy hívják? — Hallottam nevét, de elfelejtem. Elhatároztam, hogy meghalok, de neje nem leszek. — Most már tudod, mi az a halál? — Megsemmisülés, — mondá komoran Itha. — Nem létezni, eltemettetni, mint Leticzia és porrá lenni, mint a tenger fövenye. — És lelkünk... mi lesz lelkünkből a halál után ? — Feltámadunk, kik jók voltunk, mint a vallás mondja. A bűnösök lelke elég a gyehennában. — Ki tanított minderre? — Páter Lorenzo, aki gyóntatott. A herczeg elragadtatva hallgató. Alig hitt szemeinek, füleinek, e változást látva Ithán. — Pár nap múlva ismét találkoznom kellett, ekkor már vőlegényemmel. Megdermedve mentem vissza szobámba s elhatároztam, hogy megszököm. — Ezt rosszul tetted. Mindkettőnket elveszíteie tetteddel. — Te nem vagy az oka annak, a mi történt, — mondá karjaival átfonva az ifjú nyakát Ibha. — Miért ne tenném ügyedet a magamévá ? Szeretlek és együtt halunk. — Nem, nem, te élni fogsz, én pedig örömmel halok meg, mert hallottam ajkaidról, hogy szeretsz. — Folytasd, — kéré Fulvió. HUSZONHETEDIK FEJEZET. Szobámba érve e találkozás után, szökési tervemmel foglalkoztam. Ablakaim a kertre nyíltak. Az emelet alacsony volt. A falak vastag indájú zöld borostyánnal befutva, valóságos lajtorját képeztek, és én, ki fákon és sziklákon növekedtem, tudtam, hogy lekúszni ez indákon nekem könnyű játék. Elhatároztam, hogy ezen az úton távozom. Bevártam, míg a palotában minden csendes lett. A grófné színházba, onnét társaságba ment. A cselédség szintén eltávozott vagy lefeküdt, s én sötétre csinálva szobámat, kimásztam az ablakon és biztos kézzel ragadva meg a borostyán indáit, fokról fokra alább és alább ereszkedem, míg végre lábaim a kert puha pázsitján nyugodtak. Semmi sem volt nálam, mint késem és néhány arany. — Vakmerő bátorság! — Mitől féltem volna ? — A büntetéstől, ha megtalálnak és visszavisznek. — Nem is gondoltam arra ! Nem szoktam félni semmitől, bár . . . Elakadt és szomorúan függeszté szemét a herczegre. — Miért akadsz el ? — kérdé Fulvió, — miről gondolkozol? — Az az idő, mely alatt nélkülöztem a friss levegőt, a tenger szelét és a szabadságot, — mondá leverten, — nagyon rosszul hatott reám ; majdnem félénkké tett; elvette önbizalmamat; gondolatban támaszt, védőt kerestem, mit sohasem tettem az előtt és ez a támasz — te voltál ! Fulvió gyönyörrel viszonzá kérdő pillantását. — És nem csalódtál! Reám számítanod mindig lehet. Én nem hagylak el, de egyben biztos akarok lenni! — Biztos, miben? — Hogy szeretsz engem, s hogy e kezet soha nem szoríta meg senki, ez ajkat soha nem érinté még férfiaik. Itha arczát újólag bibor pit önté el. — Mit értesz ez alatt ? — hebegő zavarral, csodálkozással. — Neked adom értemet, de úgy akarlak bírni, a mint a természet alkotott, — mondá szenvedélylyel, — úgy, a hogy Isten kezéből kikerültél, tisztán, ártatlanul, egészen ! Itha meglepetve húzódott vissza tőle, ösztönszerűleg veszélyt gyanított. — Nem értem, mit beszélsz, — mondá lehangoltam — Csak annyit sejtek, hogy kételkedés bennem. — Mióta érezed, hogy szeretsz? — kérdé a herczeg. — Mióta itt valók először, s Leticzia háza miatt könyörögtem. — Soha sem mutattad. — Sohasem kérdezted és én alig tudtam beszélni. — Igaz ... folytasd elbeszélésedet, hogy jutottál Rómából idáig ? Itha hátra simítá haját, mely arczába hullott, s folytató. — A sötét kertben voltam. Gyorsan mentem a kapu felé. Tájékozni mindig jól tudtam magam, mint mindenki, ki a szabad ég alatt növekedik, ösztönszerűleg a legközelebbi irányt választom, s néhány percz alatt a kapunál voltam. Az még szerencsére nyitva volt, de ha nem lett volna is, a vaskerítésen átmásztam volna. A Piazza del Monte Cavallón voltam, szemben a Quirinállal, hol őrök sétáltak föl és alá, de nem törődve velek, átosontam a téren s befordultam a legközelebbi utczába, melyen majdnem végig futottam, hogy mielőbb távol lehessek onnét, hol reggel keresni fognak. A Laterán templomhoz jutottam, hol késő esti mise volt s beléptem oda és imádkoztam. Lassanként eltávozott a közönség és senki sem maradt, mint a templomszolga, ki oltogatni kezdé a gyertyákat és távozni készült. Hozzá léptem és megszólítom. — Faluról jöttem Rómába, — mondám. — A Tibet mentében lakom. Elkéstem és nincsenek Rómában ismerőseim. Nem adnál az éjszakára szállást ? Végig nézett rajtam. Talán jó hatást tett reá kérő hangom, mert késznek nyilatkozott óhajtásom teljesítésére, s midőn elvégző dolgát, családjához vezetett, mely fiatal asszonyból s egy kis gyermekből állt. Az asszony betegen feküdt s én egész éjjel ringatom a gyereket, hajnalban egy aranyat tettem a vánkosára, s megcsókoltam, mielőtt távozom. A templomszolga megmondá az irányt, melyben haladnom kell, ha a Tibet mentén ki akarok jutni Rómából s én útnak indultam és délre elérkeztem a legközelebbi helységbe, hol ismét jó emberek hajlékában pihentem meg, kik eleinte gyanúval fogadtak, de meggyógyítva egyetlen beteg tehenüket, gyorsan kegyeikbe jutottam — Nem is tudtam, Itha, hogy te orvosi tudománynyal is bírsz, — mondá mosolyogva Fulvió. — Ismerem a füveket és azok hatását nem egy elalélt nyulat, zergét vagy kecskét gyógyítottam meg, midőn még köztük volt lakásom, s ezt nem felejtem el. — Folytasd, folytasd, — mondá a herczeg. — Élvezet hallgatni beszédedet. — Az egész napot e jó embereknél töltöm. Öreg földművesek voltak. Szegények, de hálából adtak reám csinos paraszt ruhát, minőt Róma környékén hordanak a pór leányok. A férfi egyetlen lovát befogva, kocsin vitt a szőlőhegyeken és erdőn keresztül a legközelebbi helységig, hol pásztor embereknél, rokonainál szállásolt el, s hol ismét egy egész napot töltek. Fulvio lélekzetét visszafojtva hallgatta. Itha hátraveté magát fekvő helyzetében, a szoba kupolájára függeszté szemeit s útjának emlékeit, részleteit kutatta. Mindent híven, a legcsekélyebb apróságig kívánt előadni. — Innét másnap gyalog indultam el és nagyon sokáig mentem, este érkeztem a tengerpartra, hol egy város kikötőjébe jutottam. Itt a hajók között elbújva vártam, míg egy üres csónakot megpillantok, melyen a sík tengerre jutok. Ez volt reám nézve a szabadság. Kissé fölemelkedett e szavak alatt s arcza még ma is sugárzott az akkor érzett reményre. ORSZÁG-VILÁG. 425