Ország-Világ, 1889 (10. évfolyam, 27-53. szám)

1889-06-29 / 27. szám

1889 A HEGYSÉG TÜNDÉRE. REGÉNY KÉT KÖTETBEN. Irta Su. -y Ár­ia.­(Folytatás.) Fulvió megállt pár lépésnyire Ithától, hogy jól megnézhesse. Sem a tengerparton, sem útj­ok alatt nem volt arra elég ideje. Meg volt lepetve a változáson, mely rajta végbe ment, mióta utólszor látta. Mély pillantású szemei a nap égő sugarait foglalták magukban. Ajkain öntudatos mosoly ült. Homlokán az ész és fejlettség jele tü­ndök­­lött s termete erőteljes déliségében a görög mon­dákban szereplő fiatal istennőkre emlékeztetett. Fulvia meg volt bűvölve így látva őt, el­­szédü­lve omlott le a pamlag mellé és kezét ke­zébe vette. — Beszélj! — mondá neki gyengéden, szen­vedélyes, forró lázban reszketve. Beszélj soká, mindig, örökre, hogy én . .. hogy én hallgat­hassalak. Itha mosolyogva nézett reá. — Elmondom, a mit tudni akarsz, — kezdé halkan, komoly hangján, mely a műveltség és tanulmány által édes zengzetűvé vált. — Éltemet és sorsomat az udvarnál s azt, a miért Rómát el­hagytam. Fulvio arczára felhő szállt. Még mindig nem volt megnyugtatva, de Ithaka látása elszédítő, lecsillapító kételyeit. Most, hogy arról kezdett beszélni,­újabb, kellemetlenebb érzés szállt lelkébe, mint valaha. — Dobsiádó vitt az udvarhoz, kinek Ossimo grófné adott át, — kezdő pillanatig felvillanó szemekkel. Azután elhallgatott. Kezét ökölbe szok­ta, mintha valakit le akarna ütni. Ez a valaki Olympia grófnő volt. — Nem tudom, mit beszélt Dobsiadó a király­­lyal, de annak következtében Monte di Capóra vittek, onnét vissza Nápolyba, azután Rómába, hol Marcassi grófné palotájában laktam s hol jól bántak velem. Tanultam mindenfélét, nyelveket, zenét és tudományt s kivéve, hogy elvették tő­lem szabadságomat,­­Tónát és téged, eléggé bol­dog voltam. Nemsokára egy nagy pecsétes pergamenre irt levelet adtak át s azontúl mindenki grófnőnek hitt és Egéria Ithakának kellett magamat neveznem. — A királytól nyerte, gyermekem, ezt a ked­vezményt, — mondá Marcassi grófné, — ha Ró­mába jön, meg kell neki köszönni. Pár hét múlva a Quirinálba mentem s a ki­rályhoz vezettek, ki nagyon kegyes volt irán­tam. Hosszasan beszélgetett velem, kikérdezett múltam eseményei felől, azután elbocsátott és visszavezettek a Marcassi-kastélyba. — Nem szorította meg kezedet, vagy nem csókolta meg homlokod? — kérdé Fulvio. — Nem. Midőn először vezettek hozzá Monte di Capón, — folytatta pirulva Itha, — fel kel­lett húznom ruhám ujját karomon s a király rá­pillantott az ott lévő jelekre és komoly pillan­tással, szeretettel simítá meg hajamat.­­ Gyakran láttad őt? — kérdé lázas érdek­kel Fulvió. — Nagyon ritkán, — viszonzá­sb­a csodál­kozva pillantva reá. — De tudtam, hogy tudako­zódik rólam, s hogy az ő kegye az, a miért oly jól bántak mindenütt velem. — Ki beszélt veled ez összeköttetésről ? — Maga a grófnő is és a hozzám járó mes­terek, mesternők, kiktől tanultam. Azt mondák, közel rokona vagyok a királynak. — És te boldog voltál sorsod e változásán. — Eleinte megnyugodtam abban, azután meg­szállt a vágy elvesztett szabadságom visszaszer­zése után. Tudtam, hogy nem távozhatom s ez bússá, levertté, beteggé tett, csak akkor kezdtem újra élni, midőn veled az udvari bálban össze­jöttem. Szívem azt kiálta: Itt van a szabadság! — Szegény Itha. Örültél látásomnak s mégis hideg, tartózkodó voltál irántam. — Vigyáznom kellett. Minden tettemre, sza­vamra, mozdulatomra ügyeltek. — Sohasem mentél ki Róma utczáira? — Zárt kocsiban, nagyon ritkán. A misét mindig a palota kápolnájában hallgattuk. — Szomorú életed volt ? — kérdé kezét ajkai­­hoz szorítva Fulvio. — Ha csak szomorú lett volna! De szökésem előtt már kiállhatatlan volt. Egy napon Marcassi grófnő azt mondta, a király kívánja, hogy férjhez menjek s kiválasz­totta számomra a férjet. — Valóban ?! — kiáltá meglepetve Fulvió. — Ki volt az... megmondták nevét? — A grófné szalonjában találkoztam vele, de egyetlen szót sem szóltam hozzá. — Hogy hívják? — Hallottam nevét, de elfelejtem. Elhatároz­tam, hogy meghalok, de neje nem leszek. — Most már tudod, mi az a halál? — Megsemmisülés, — mondá komoran Itha. — Nem létezni, eltemettetni, mint Leticzia és porrá lenni, mint a tenger fövenye. — És lelkünk... mi lesz lelkünkből a halál után ? — Feltámadunk, kik jók voltunk, mint a vallás mondja. A bűnösök lelke elég a gyehen­nában. — Ki tanított minderre? — Páter Lorenzo, a­ki gyóntatott. A herczeg elragadtatva hallgató. Alig hitt szemeinek, fü­leinek, e változást látva Ithán. — Pár nap múlva ismét találkoznom kellett, ekkor már vőlegényemmel. Megdermedve mentem vissza szobámba s elhatároztam, hogy megszököm. — Ezt rosszul tetted. Mindkettőnket elveszí­tei­e tetteddel. — Te nem vagy az oka annak, a mi történt, — mondá karjaival átfonva az ifjú nyakát Ibha. — Miért ne tenném ügyedet a magamévá ? Szeretlek és együtt halunk. — Nem, nem, te élni fogsz, én pedig örömmel halok meg, mert hallottam ajkaidról, hogy sze­retsz. — Folytasd, — kéré Fulvió. HUSZONHETEDIK FEJEZET. Szobámba érve e találkozás után, szökési ter­vemmel foglalkoztam. Ablakaim a kertre nyíltak. Az emelet ala­csony volt. A falak vastag indájú zöld borostyán­nal befutva, valóságos lajtorját képeztek, és én, ki fákon és sziklákon növekedtem, tudtam, hogy lekúszni ez indákon nekem könnyű játék. Elhatá­roztam, hogy ezen az úton távozom. Bevártam, míg a palotában minden csendes lett. A grófné színházba, onnét társaságba ment. A cselédség szintén eltávozott vagy lefeküdt, s én sötétre csinálva szobámat, kimásztam az abla­kon és biztos kézzel ragadva meg a borostyán indáit, fokról fokra alább és alább ereszkedem, míg végre lábaim a kert puha pázsitján nyu­godtak. Semmi sem volt nálam, mint késem és néhány arany. — Vakmerő bátorság! — Mitől féltem volna ? — A büntetéstől, ha megtalálnak és vissza­visznek. — Nem is gondoltam arra ! Nem szoktam félni semmitől, bár . . . Elakadt és szomorúan függeszté szemét a herczegre. — Miért akadsz el ? — kérdé Fulvió, — mi­ről gondolkozol? — Az az idő, mely alatt nélkülöztem a friss levegőt, a tenger szelét és a szabadságot, — mondá leverten, — nagyon rosszul hatott reám ; majdnem félénkké tett; elvette önbizalmamat; gondolatban támaszt, védőt kerestem, mit soha­sem tettem az előtt és ez a támasz — te voltál ! Fulvió gyönyörrel viszonzá kérdő pillantását. — És nem csalódtál! Reám számítanod min­dig lehet. Én nem hagylak el, de egyben biztos akarok lenni! — Biztos, miben? — Hogy szeretsz engem, s hogy e kezet soha nem szoríta meg senki, ez ajkat soha nem érinté még férfi­aik. Itha arczát újólag bibor pit önté el. — Mit értesz ez alatt ? — hebegő zavarral, csodálkozással. — Neked adom értemet, de úgy akarlak bírni, a mint a természet alkotott, — mondá szenve­­délylyel, — úgy, a hogy Isten kezéből kikerül­tél, tisztán, ártatlanul, egészen ! Itha meglepetve húzódott vissza tőle, ösztön­­szerűleg veszélyt gyanított. — Nem értem, mit beszélsz, — mondá le­hangoltam — Csak annyit sejtek, hogy kételke­dés bennem. — Mióta érezed, hogy szeretsz? — kérdé a herczeg. — Mióta itt valók először, s Leticzia háza miatt könyörögtem. — Soha sem mutattad. — Sohasem kérdezted és én alig tudtam be­szélni. — Igaz ... folytasd elbeszélésedet, hogy jutot­tál Rómából idáig ? Itha hátra simítá haját, mely arczába hullott, s folytató. — A sötét kertben­ voltam. Gyorsan mentem a kapu felé. Tájékozni mindig jól tudtam magam, mint mindenki, ki a szabad ég alatt növekedik, ösztönszerűleg a legközelebbi irányt választom, s néhány percz alatt a kapunál voltam. Az még szerencsére nyitva volt, de ha nem lett volna is, a vaskerítésen átmásztam volna. A Piazza del Monte Cavallón voltam, szem­ben a Quirinállal, hol őrök sétáltak föl és alá, de nem törődve velek, átosontam a téren s be­fordultam a legközelebbi utczába, melyen majd­nem végig futottam, hogy mielőbb távol lehessek onnét, hol reggel keresni fognak. A Laterán templomhoz jutottam, hol késő esti mise volt s beléptem oda és imádkoztam. Lassanként eltávozott a közönség és senki sem maradt, mint a templomszolga, ki oltogatni kezdé a gyertyákat és távozni készült. Hozzá léptem és megszólítom. — Faluról jöttem Rómába, — mondám. — A Tibet mentében lakom. Elkéstem és nincsenek Rómában ismerőseim. Nem adnál az éjszakára szállást ? Végig nézett rajtam. Talán jó hatást tett reá kérő hangom, mert késznek nyilatkozott óhajtá­som teljesítésére, s midőn elvégző dolgát, család­jához vezetett, mely fiatal asszonyból s egy kis gyermekből állt. Az asszony betegen feküdt s én egész éjjel ringatom a gyereket, hajnalban egy aranyat tet­tem a vánkosára, s megcsókoltam, mielőtt távozom. A templomszolga megmondá az irányt, mely­ben haladnom kell, ha a Tibet mentén ki akarok jutni Rómából s én útnak indultam és délre el­érkeztem a legközelebbi helységbe, hol ismét jó emberek hajlékában pihentem meg, kik eleinte gyanúval fogadtak, de meggyógyítva egyetlen beteg tehenüket, gyorsan kegyeikbe jutottam — Nem is tudtam, Itha, hogy te orvosi tudo­mánynyal is bírsz, — mondá mosolyogva Fulvió. — Ismerem a füveket és azok hatását nem egy elalélt nyulat, zergét vagy kecskét gyógyí­tottam meg, midőn még köztük volt lakásom, s ezt nem felejtem el. — Folytasd, folytasd, — mondá a herczeg. — Élvezet hallgatni beszédedet. — Az egész napot e jó embereknél töltöm. Öreg földművesek voltak. Szegények, de hálából adtak reám csinos paraszt ruhát, minőt Róma környékén hordanak a pór leányok. A férfi egyet­len lovát befogva, kocsin vitt a szőlőhegyeken és erdőn keresztül a legközelebbi helységig, hol pásztor embereknél, rokonainál szállásolt el, s hol ismét egy egész napot töltek. Fulvio lélekzetét visszafojtva hallgatta. Itha hátraveté magát fekvő helyzetében, a szoba kupolájára függeszté szemeit s útjának emlékeit, részleteit kutatta. Mindent híven, a leg­csekélyebb apróságig kívánt előadni. — Innét másnap gyalog indultam el és nagyon sokáig mentem, este érkeztem a tengerpartra, hol egy város kikötőjébe jutottam. Itt a hajók között elbújva vártam, míg egy üres csónakot megpillantok, melyen a sík tengerre jutok. Ez volt reám nézve a szabadság. Kissé fölemelkedett e szavak alatt s arcza még ma is sugárzott az akkor érzett reményre. OR­SZÁG-VILÁG. 425

Next