Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)

1890-11-08 / 45. szám

714 Eme feleletre Joconda kisasszonynak arcza el­borult. — Ah! Istenem! — kiáltá. Ön kérdésemet ez eset­ben nagyon szerénytelennek találhatja, uram... Azt hittem, hogy mint turista... olyan... kuta­tásokat akar eszközölni az ódon kastélyokban... és aztán. .. — Nem, de ne mentegesse magát, kisasszony! Nekem kell, ellenkezőleg bocsánatáért esdekelnem, hogy személyes kérdésnek tudtam be kérdését. — Dehogy, dehogy, én cselekedtem rosszul! — kiálta a fiatal leányka vergődve, mint a madár. — Kisasszony biztosítom arról, hogy nem! — De igen, igen!... Végre megkaptam kíván­csiságomnak büntetését. Mit gondolhat már most én felőlem? R­óbert, látva, hogy az ifjú leányka arcza újra elkomorul és szomorúság ül ki tekintetére, legott udvariasan tiltakozott ellene, oly természetes módon, mely végre is megnyugtatta Joconda kisasszonyt. Újra visszatért Orsolyára és Márthára, kik meglehe­tős zajt idéztek elő. Róbert makacsul hallgatott. — Vallja meg, hogy nagyon csevegőnek talál engem! — mondá egyszerre a fiatal leányka, — Róbertre meresztve nagy szemeit. — Kisasszony, végtelen kegyesnek találom, hogy engem ki akar szabadítani zavaromból, melybe jutottam. Ön nélkül bőrig áztam volna az úton, zsebemben örökségemmel!— tette hozzá nevetve. — • Valami rokona van önnek e vidéken? Ez újabb, merész kérdésen mulatva kissé, Róbert már most körülményesebben felelt meg: — Egy nagynéném, kisasszony... Du Coudray grófnő, ki három hónap előtt húnyt el. — Nini!... hát du Coudray grófnő! — Ön ismerte, kisasszony ? — Oh! nem! — mondá élénken Joconda, kissé finnyás hangon, mintha e név megsértette volna. R­óbert másrészt maga is megrökönyödött, mert újra találva érezte magát, felfogván, hogy most még inkább felkelte a tengernagy leányának ellen­szenvét maga iránt. — Bocsánat, kisasszony! — viszont, mélyen meghajolva, mintha mentegetni akarná ügyetlen­ségét. Ez alkalommal is Joconda jött segítségére. — Oh! uram, du Coudray grófnőnek pőréről és előzményeiről azt hiszem nem igen lehet tudo­mása — válaszoló Joconda ünnepélyes komoly­sággal. Tehát ön a kastélyban telepszik meg a Boisdesnier-ekkel ? — Hitemre! bevallom, hogy semmit sem tudok többet! — mondja Róbert, mintha ki akarna bújni a Boisdesnier-ekkel való viszonya alól, kik mint látszott, Jaconda kisasszony kegyében nem igen állottak. — Ma reggel utaztam el Párisból, egy toursi jegyző hívására, kit magam sem ismerek; aztán holnap már vissza utazni szándékozom. — Ah! jegyzője Toursból való? — Igen, kisasszony; mindenekelőtt azonban ide utasítottak bizonyos Sarrazin úrhoz, kit még kevésbé van szerencsém ismerni. — Bizonyos Sarrazin de Corbiéres úr... uram, a nagybátyám! — vágta vissza Joconda kisasz­­szony fenséges iróniával. Sarrazin Mihály, Guitry­­le­’Grad polgármestere, és az általános főtanács tagja. —­ tette hozzá a leányka nagyon hang­súlyozva a szavait. — Ah! bocsánat, kisasszony! — felelte Róbert élénken, zavarba lőve baklövése mtán. Nem tudtam. .. Éppen nagybátyjához szól ajánló levelem. — Oh! az már más, uram! — kiáltá Jaconda, ismét felvéve szokott magatartását. — Belépésekor kellett volna mindjárt megmondania. Mindössze az van a dologban, hogy megtévedt, mikor a pavil­­lonba becsöngetett, hol némelykor atyám tartóz­kodik és mely mintegy függeléke a la Baraque kastélynak, melynek bejárata a park túlsó falánál van, az útról balra.­­ — Ezer köszönet, kisasszony és ezer bocsánat is egyúttal! — szólt Róbert fölemelkedve,­­— az eső már meg is szűnt. Majd végig megyek a park fala mentén... a fordulónál balra. Nemde kisasz­­szony, így jó lesz? — Solose fáradjon! Rövidebben teszszük meg az utat a gyertyánoson át. Majd el fogom vezetni önt. Jöjjön erre! — tette hozzá Joconda, — ki­nyitva egy ajtót, mely éppen a kertbe nyílott. Az ég hirtelen kitisztult. Róbert követé a fiatal leányt. — Mártha! Mártha! — kiáltá Joconda kis­asszony. Az első emelet egyik ablakában nemsokára egy negyven év körüli paraszt­nő feje jelent meg, ki száját tátotta el az idegen láttára. — Mi-i-ii!... honnan jön az a...? — kiáltá a magasból. — Egy párisi úr, dadó, ki Mihály nagybátyá­mat keresi. Felnyitottam neki a kis ajtót. — Mond­jad Orsolyának, hogy a kastélyba vezetem őt. — Nos és a napernyőd,­­— kérdé Mártha, te­gezve Jocondát — Fölösleges, majd utánam hozod! — Vagy úgy! Már mindig én fogom utánad hurczolni! És aztán nézdd meg csak a fekete haj­tincseidet!... Mily gyermek! És Joconda kisasszony megindult, a nélkül, hogy sokat törődnék a hajtincseivel, melyek bizony a porolástól kissé szétborzolódtak. Tekintete fellel­kesült, arcza elkomolyodott, mintha ki tudja mily nagy szerep jutna neki du Coudray grófnő örök­­ségi hagyatékának vitás kérdésében. Aprókat lépe­getve, fürgén sietett előre, mintha attól tartana, hogy megkésnék és az örökös nem élhetne többé jogaival. Örülve azon, hogy Róbert nem jártas a dologban, némi felvilágosításokkal szolgálhat neki. Tőle tudta meg az ifjú, hogy nagynénje hagyatéka jelentős, a mennyiben «egyike a vidék legnagyobb birtokainak». Az egyik út végén, mely egy igen szép és csinos angol díszkertbe vezetett, hol az orgonavirágok illatoztak. Guérin Róbert megpillantotta a la Baraque-ot, a XVII. századbeli stylben épült csinos kastélyt, vastag és szilárd köalapon, ritka fény­űzéssel nagyobbítva a modern igények szerint, a kényelmet összeegyeztetve az ódon kastélyok tor­nyos falaival. Joconda, miután fürgén átlebbent a park díszes angol kertjén, most az előtornácz lépcsőin haladt fel, egy vén, egyenruhás szolgától, kit ott talált, annyit kérdezett csak: — Nagybátyám ?... — Sarrazin úr dolgozószobájában van, kisasszony. Több szalonon keresztül vezette őt a fiatal leány; Róbert alig tudta követni. Végre az ajtóhoz jutottak, melyen át, mint egy szélforgatag rontott be. — Nagybátyám, Guérin Róbert úr, az öreg du Coudray grófnő örököse! — mondá, csaknem lihegve. — Tyúh! fiam! — kiáltá az Íróasztal mellett ülő nagybácsi, felugorván, hogy az érkezettet fogadja. Sarrazin úr hatvan év körüli férfiú lehetett, magas, sovány, nyúlánk alak, közönséges pufók arczc­al, daczára annak, hogy ő mindig ezt mondá magáról: «régi mellbeteg» ; egy kissé hajlott ter­metű, kifejezésteljes arczvonásokkal, rövidre nyírt szakállal és oly homlokkal, melyről az akarat eré­­lyessége rítt le: egész lénye különben összhang­zásban állott nyugodtságával, hidegvérüségével, mely nem lehet sajátsága az olyan embereknek, kiknek képzelődésük megeresztett kantárral nyar­gal tova. Látva, hogy Róbertet Joconda vezette be a park felöl, azon egy csöppet sem csodálkozott. Megnézte kerek szemüvegén át egy párszor a fiatal­embert, aztán vizsgálatát befejezvén : — Ön Guérin úr? — kérdé csengő hangján a kis leány nagybátyja, óvatosságból elnyomni igye­kezve hangjának tiszta csengését. — Igen, uram! És maitre Chevreau, barátai­nak egyike, azt hiszem, egy ajánló levelet adott át nekem a számára. — Pompás!... majd elolvasom. Sarrazin úr átfutotta a levelet, mialatt Joconda kisasszony leültette Róbertet. — Ezek szerint, uram, ön, mint du Coudray grófnő rokona jött hozzám, — mondá Sarra­zin úr. — Uram, a grófnő nagyatyámnak volt a nővére és következőleg nekem nagynéném, — felelte Róbert; — másrészt bevallom az igazat, azért jöttem ide, mivel egy jegyző Párisban kerestetett, mert nem tudom valóban, hogy van-e nekem a legcsekélyebb jogom is erre az örökségre, melyet ettől a rokonomtól örököltem, kit soha életemben sem láttam. — Ő is Guérin-leány volt, — mondá Sarrazin, úr, — e szerint rendben volnánk a dologgal, melyet polgármesteri minőségemben én elevenítettem fel. Ma érkezett meg? — Igen, uram, és miután tudakozódtam a Fehér hattyú fogadósától, közvetlen ön után jöttem meg. — Jó! helyesen cselekedett! majd elhelyezik a podgyászát is. Joconda, — fordult húgához a polgármester, mondd Jancsinak, fogjon a kocsiba. Joconda kisasszony távozott. — De, uram, — felelte Róbert, — attól tartok, hogy visszaélek... Manóba! csak nem fog a fogadóban lakni, noha Bonneuil derék ember! Én barátja voltam du Coudray grófnak és ön pedig unokaöcscse, noha nem ismerte is... Holnap majd Toursba vezetem önt. XIII. Egy órával később Róbert egy rózsaszínű per­zsa kelmével bútorozott szobában szabadon en­gedte át magát a gondolatainak ; egy kissé maga is csodálkozott azon, hogy szórakozottabb, sem­mint a kegyetlen megpróbáltatás után várta volna. A különös jelenség, mely felzavarta fájdalmából, tovatűnő gondolatokat keltett föl agyában, me­lyeken át a­nélkül, hogy észrevenné a vigasztalás eshetőségét, siratni látszott élete rossz fordulatát ebben a kényelmes állapotban, melyben teljesen feláldozhatta magát gyászának. Jóllehet még szó­­rakozottabbá tették öt Jaconda kisasszony zongo­rájának hozzá hallatszó futamai, mindazáltal nem állhatta meg, hogy azokkal az ügyekkel ne fog­lalkozzék, melyek holnap lesznek végrehajtandók, és valami bizarr nyugtalansággal várta azt a pil­lanatot, melyben megismeri a végrendelet bensőbb pontjait is. A­mint ígyen gondolkozott volna, eszébe jutott az is, hogy voltaképpen végrendeletében ő maga is erre a vén nagynénire hagyta a rokonai miniatűr-arczképecskéit. Este, miután Joconda kisasszony kilencz órakor már lefekü­dt, Guérin Róbert egyedül maradt a polgármesterrel és végre kérdezősködhetett csa­ládjáról, melyet nem igen ismert. — Oh! — válaszolá Sarrazin úr, nagyot szip­pantva pipájából, — bárha nagyon sokat fecseg­tek is, uram, a grófnő, mint a gróf rovására... mind­ennek lényege én előttem világos... E szavai után szünetet tartott, majd Róbertre nézett szemüvegén által, oly ember módjára, mint ki tudja maga felől, hogy valami fontos dolog szereplője. — A grófnő tizenöt évvel idősebb volt, mint férje, uram! — tette hozzá, hangsúlyozva szavait, mintha ezzel mindent mondana. — Tizenöt év!.. . A nő nem igen volt szép, de gyöngéd, nyájas, jó! M­egint félbe szakította szavait, mintegy időt engedvén Róbertnek, hogy szavai alaposságáról gondolkodjék. — Rettenetes! — felelte Róbert, nem bírva visszatartani magát a mosolygástól. Sarrazin úr folytatá: — Tizenöt év, uram!... Képzelje el már most azt, hogy még fiatal létére nagybátyja, míg neje ötven éves volt, megőrizte utazó kedvét! Huszon­két évig maradt távol, miáltal a grófnő haragját vonta magára, ki ez időben a Grangeban tartóz­kodott. Ha ez idő alatt némi keserűség is tapasz­talható volt nála, menthető érette, uram. A gróf is különben udvarias volt; midőn megtudta, hogy neje lázban fekszik, hazatért. Csak egyszerű szélütés volt, melynek következtében megsántult, mi azonban nem gátolta meg abban, hogy sze­szélyének ne nyújtson tápot holmi perekkel, vesze­kedésekkel. A grófnőnek tizennégy pere volt, közü­lök öt a helységgel... az egyik még most is húzódik. A gróf teljesen szabadjára hagyta őt... Aztán közbe jött az az átkozott háború, uram! A gróf a háború alatt, de a béke előtt halt meg. — És nagynéném?... mi lett belőle?... — Nagynénje, uram, kilenczvenegy éves koráig élt. És a­mi legcsodálatosabb nála, hogy utolsó órájáig megőrizte erejét... Éppen halála előtt való este verte meg a csőszt... Mely tette miatt kény­telen voltam perbe fogni... De hozzá kell ten­nem egyébiránt, hogy Boisdesmier uraság nem volt az az ember, ki csillapította volna őt... — Tudatlanságomban engedjen meg még egy kérdést, uram... Ki az a Boisdesnier úr? Oh! ön meg fog vele is ismerkedni, mert nejével és leányával a kastélyban lakik! Boisdes­nier báró, régi konzul, unokaöcscse a boldogult grófnak, ki jószágigazgatófélét csinált" belőle... — — ORSZÁG-VILÁG T—- y ,u. . . -y,' .., v»,.-;Fi^ 1890

Next