Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)
1890-11-08 / 45. szám
714 Eme feleletre Joconda kisasszonynak arcza elborult. — Ah! Istenem! — kiáltá. Ön kérdésemet ez esetben nagyon szerénytelennek találhatja, uram... Azt hittem, hogy mint turista... olyan... kutatásokat akar eszközölni az ódon kastélyokban... és aztán. .. — Nem, de ne mentegesse magát, kisasszony! Nekem kell, ellenkezőleg bocsánatáért esdekelnem, hogy személyes kérdésnek tudtam be kérdését. — Dehogy, dehogy, én cselekedtem rosszul! — kiálta a fiatal leányka vergődve, mint a madár. — Kisasszony biztosítom arról, hogy nem! — De igen, igen!... Végre megkaptam kíváncsiságomnak büntetését. Mit gondolhat már most én felőlem? Róbert, látva, hogy az ifjú leányka arcza újra elkomorul és szomorúság ül ki tekintetére, legott udvariasan tiltakozott ellene, oly természetes módon, mely végre is megnyugtatta Joconda kisasszonyt. Újra visszatért Orsolyára és Márthára, kik meglehetős zajt idéztek elő. Róbert makacsul hallgatott. — Vallja meg, hogy nagyon csevegőnek talál engem! — mondá egyszerre a fiatal leányka, — Róbertre meresztve nagy szemeit. — Kisasszony, végtelen kegyesnek találom, hogy engem ki akar szabadítani zavaromból, melybe jutottam. Ön nélkül bőrig áztam volna az úton, zsebemben örökségemmel!— tette hozzá nevetve. — • Valami rokona van önnek e vidéken? Ez újabb, merész kérdésen mulatva kissé, Róbert már most körülményesebben felelt meg: — Egy nagynéném, kisasszony... Du Coudray grófnő, ki három hónap előtt húnyt el. — Nini!... hát du Coudray grófnő! — Ön ismerte, kisasszony ? — Oh! nem! — mondá élénken Joconda, kissé finnyás hangon, mintha e név megsértette volna. Róbert másrészt maga is megrökönyödött, mert újra találva érezte magát, felfogván, hogy most még inkább felkelte a tengernagy leányának ellenszenvét maga iránt. — Bocsánat, kisasszony! — viszont, mélyen meghajolva, mintha mentegetni akarná ügyetlenségét. Ez alkalommal is Joconda jött segítségére. — Oh! uram, du Coudray grófnőnek pőréről és előzményeiről azt hiszem nem igen lehet tudomása — válaszoló Joconda ünnepélyes komolysággal. Tehát ön a kastélyban telepszik meg a Boisdesnier-ekkel ? — Hitemre! bevallom, hogy semmit sem tudok többet! — mondja Róbert, mintha ki akarna bújni a Boisdesnier-ekkel való viszonya alól, kik mint látszott, Jaconda kisasszony kegyében nem igen állottak. — Ma reggel utaztam el Párisból, egy toursi jegyző hívására, kit magam sem ismerek; aztán holnap már vissza utazni szándékozom. — Ah! jegyzője Toursból való? — Igen, kisasszony; mindenekelőtt azonban ide utasítottak bizonyos Sarrazin úrhoz, kit még kevésbé van szerencsém ismerni. — Bizonyos Sarrazin de Corbiéres úr... uram, a nagybátyám! — vágta vissza Joconda kisaszszony fenséges iróniával. Sarrazin Mihály, Guitryle’Grad polgármestere, és az általános főtanács tagja. — tette hozzá a leányka nagyon hangsúlyozva a szavait. — Ah! bocsánat, kisasszony! — felelte Róbert élénken, zavarba lőve baklövése mtán. Nem tudtam. .. Éppen nagybátyjához szól ajánló levelem. — Oh! az már más, uram! — kiáltá Jaconda, ismét felvéve szokott magatartását. — Belépésekor kellett volna mindjárt megmondania. Mindössze az van a dologban, hogy megtévedt, mikor a pavillonba becsöngetett, hol némelykor atyám tartózkodik és mely mintegy függeléke a la Baraque kastélynak, melynek bejárata a park túlsó falánál van, az útról balra. — Ezer köszönet, kisasszony és ezer bocsánat is egyúttal! — szólt Róbert fölemelkedve,— az eső már meg is szűnt. Majd végig megyek a park fala mentén... a fordulónál balra. Nemde kisaszszony, így jó lesz? — Solose fáradjon! Rövidebben teszszük meg az utat a gyertyánoson át. Majd el fogom vezetni önt. Jöjjön erre! — tette hozzá Joconda, — kinyitva egy ajtót, mely éppen a kertbe nyílott. Az ég hirtelen kitisztult. Róbert követé a fiatal leányt. — Mártha! Mártha! — kiáltá Joconda kisasszony. Az első emelet egyik ablakában nemsokára egy negyven év körüli parasztnő feje jelent meg, ki száját tátotta el az idegen láttára. — Mi-i-ii!... honnan jön az a...? — kiáltá a magasból. — Egy párisi úr, dadó, ki Mihály nagybátyámat keresi. Felnyitottam neki a kis ajtót. — Mondjad Orsolyának, hogy a kastélyba vezetem őt. — Nos és a napernyőd,— kérdé Mártha, tegezve Jocondát — Fölösleges, majd utánam hozod! — Vagy úgy! Már mindig én fogom utánad hurczolni! És aztán nézdd meg csak a fekete hajtincseidet!... Mily gyermek! És Joconda kisasszony megindult, a nélkül, hogy sokat törődnék a hajtincseivel, melyek bizony a porolástól kissé szétborzolódtak. Tekintete fellelkesült, arcza elkomolyodott, mintha ki tudja mily nagy szerep jutna neki du Coudray grófnő örökségi hagyatékának vitás kérdésében. Aprókat lépegetve, fürgén sietett előre, mintha attól tartana, hogy megkésnék és az örökös nem élhetne többé jogaival. Örülve azon, hogy Róbert nem jártas a dologban, némi felvilágosításokkal szolgálhat neki. Tőle tudta meg az ifjú, hogy nagynénje hagyatéka jelentős, a mennyiben «egyike a vidék legnagyobb birtokainak». Az egyik út végén, mely egy igen szép és csinos angol díszkertbe vezetett, hol az orgonavirágok illatoztak. Guérin Róbert megpillantotta a la Baraque-ot, a XVII. századbeli stylben épült csinos kastélyt, vastag és szilárd köalapon, ritka fényűzéssel nagyobbítva a modern igények szerint, a kényelmet összeegyeztetve az ódon kastélyok tornyos falaival. Joconda, miután fürgén átlebbent a park díszes angol kertjén, most az előtornácz lépcsőin haladt fel, egy vén, egyenruhás szolgától, kit ott talált, annyit kérdezett csak: — Nagybátyám ?... — Sarrazin úr dolgozószobájában van, kisasszony. Több szalonon keresztül vezette őt a fiatal leány; Róbert alig tudta követni. Végre az ajtóhoz jutottak, melyen át, mint egy szélforgatag rontott be. — Nagybátyám, Guérin Róbert úr, az öreg du Coudray grófnő örököse! — mondá, csaknem lihegve. — Tyúh! fiam! — kiáltá az Íróasztal mellett ülő nagybácsi, felugorván, hogy az érkezettet fogadja. Sarrazin úr hatvan év körüli férfiú lehetett, magas, sovány, nyúlánk alak, közönséges pufók arczcal, daczára annak, hogy ő mindig ezt mondá magáról: «régi mellbeteg» ; egy kissé hajlott termetű, kifejezésteljes arczvonásokkal, rövidre nyírt szakállal és oly homlokkal, melyről az akarat erélyessége rítt le: egész lénye különben összhangzásban állott nyugodtságával, hidegvérüségével, mely nem lehet sajátsága az olyan embereknek, kiknek képzelődésük megeresztett kantárral nyargal tova. Látva, hogy Róbertet Joconda vezette be a park felöl, azon egy csöppet sem csodálkozott. Megnézte kerek szemüvegén át egy párszor a fiatalembert, aztán vizsgálatát befejezvén : — Ön Guérin úr? — kérdé csengő hangján a kis leány nagybátyja, óvatosságból elnyomni igyekezve hangjának tiszta csengését. — Igen, uram! És maitre Chevreau, barátainak egyike, azt hiszem, egy ajánló levelet adott át nekem a számára. — Pompás!... majd elolvasom. Sarrazin úr átfutotta a levelet, mialatt Joconda kisasszony leültette Róbertet. — Ezek szerint, uram, ön, mint du Coudray grófnő rokona jött hozzám, — mondá Sarrazin úr. — Uram, a grófnő nagyatyámnak volt a nővére és következőleg nekem nagynéném, — felelte Róbert; — másrészt bevallom az igazat, azért jöttem ide, mivel egy jegyző Párisban kerestetett, mert nem tudom valóban, hogy van-e nekem a legcsekélyebb jogom is erre az örökségre, melyet ettől a rokonomtól örököltem, kit soha életemben sem láttam. — Ő is Guérin-leány volt, — mondá Sarrazin, úr, — e szerint rendben volnánk a dologgal, melyet polgármesteri minőségemben én elevenítettem fel. Ma érkezett meg? — Igen, uram, és miután tudakozódtam a Fehér hattyú fogadósától, közvetlen ön után jöttem meg. — Jó! helyesen cselekedett! majd elhelyezik a podgyászát is. Joconda, — fordult húgához a polgármester, mondd Jancsinak, fogjon a kocsiba. Joconda kisasszony távozott. — De, uram, — felelte Róbert, — attól tartok, hogy visszaélek... Manóba! csak nem fog a fogadóban lakni, noha Bonneuil derék ember! Én barátja voltam du Coudray grófnak és ön pedig unokaöcscse, noha nem ismerte is... Holnap majd Toursba vezetem önt. XIII. Egy órával később Róbert egy rózsaszínű perzsa kelmével bútorozott szobában szabadon engedte át magát a gondolatainak ; egy kissé maga is csodálkozott azon, hogy szórakozottabb, semmint a kegyetlen megpróbáltatás után várta volna. A különös jelenség, mely felzavarta fájdalmából, tovatűnő gondolatokat keltett föl agyában, melyeken át anélkül, hogy észrevenné a vigasztalás eshetőségét, siratni látszott élete rossz fordulatát ebben a kényelmes állapotban, melyben teljesen feláldozhatta magát gyászának. Jóllehet még szórakozottabbá tették öt Jaconda kisasszony zongorájának hozzá hallatszó futamai, mindazáltal nem állhatta meg, hogy azokkal az ügyekkel ne foglalkozzék, melyek holnap lesznek végrehajtandók, és valami bizarr nyugtalansággal várta azt a pillanatot, melyben megismeri a végrendelet bensőbb pontjait is. Amint ígyen gondolkozott volna, eszébe jutott az is, hogy voltaképpen végrendeletében ő maga is erre a vén nagynénire hagyta a rokonai miniatűr-arczképecskéit. Este, miután Joconda kisasszony kilencz órakor már lefeküdt, Guérin Róbert egyedül maradt a polgármesterrel és végre kérdezősködhetett családjáról, melyet nem igen ismert. — Oh! — válaszolá Sarrazin úr, nagyot szippantva pipájából, — bárha nagyon sokat fecsegtek is, uram, a grófnő, mint a gróf rovására... mindennek lényege én előttem világos... E szavai után szünetet tartott, majd Róbertre nézett szemüvegén által, oly ember módjára, mint ki tudja maga felől, hogy valami fontos dolog szereplője. — A grófnő tizenöt évvel idősebb volt, mint férje, uram! — tette hozzá, hangsúlyozva szavait, mintha ezzel mindent mondana. — Tizenöt év!.. . A nő nem igen volt szép, de gyöngéd, nyájas, jó! Megint félbe szakította szavait, mintegy időt engedvén Róbertnek, hogy szavai alaposságáról gondolkodjék. — Rettenetes! — felelte Róbert, nem bírva visszatartani magát a mosolygástól. Sarrazin úr folytatá: — Tizenöt év, uram!... Képzelje el már most azt, hogy még fiatal létére nagybátyja, míg neje ötven éves volt, megőrizte utazó kedvét! Huszonkét évig maradt távol, miáltal a grófnő haragját vonta magára, ki ez időben a Grangeban tartózkodott. Ha ez idő alatt némi keserűség is tapasztalható volt nála, menthető érette, uram. A gróf is különben udvarias volt; midőn megtudta, hogy neje lázban fekszik, hazatért. Csak egyszerű szélütés volt, melynek következtében megsántult, mi azonban nem gátolta meg abban, hogy szeszélyének ne nyújtson tápot holmi perekkel, veszekedésekkel. A grófnőnek tizennégy pere volt, közülök öt a helységgel... az egyik még most is húzódik. A gróf teljesen szabadjára hagyta őt... Aztán közbe jött az az átkozott háború, uram! A gróf a háború alatt, de a béke előtt halt meg. — És nagynéném?... mi lett belőle?... — Nagynénje, uram, kilenczvenegy éves koráig élt. És ami legcsodálatosabb nála, hogy utolsó órájáig megőrizte erejét... Éppen halála előtt való este verte meg a csőszt... Mely tette miatt kénytelen voltam perbe fogni... De hozzá kell tennem egyébiránt, hogy Boisdesmier uraság nem volt az az ember, ki csillapította volna őt... — Tudatlanságomban engedjen meg még egy kérdést, uram... Ki az a Boisdesnier úr? Oh! ön meg fog vele is ismerkedni, mert nejével és leányával a kastélyban lakik! Boisdesnier báró, régi konzul, unokaöcscse a boldogult grófnak, ki jószágigazgatófélét csinált" belőle... — — ORSZÁG-VILÁG T—- y ,u. . . -y,' .., v»,.-;Fi^ 1890