Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)

1890-07-05 / 27. szám

430 A násznap hajnalán. Felkéi a nap s az ébredő világot Végig ragyogja fényes sugara, Köszöntik őt a harmatos virágok S köszönti őt a szűzi szép ara. Ma lesz Ilonka esküvője S ő már a parkot bolygja át, Hogy álmait tovább itt fonja, szője, Beszíva az akáczok illatát. Felkéi a nap utólszor a leánynak, Ki már menyecske holnap ez idött — S más szemmel nézi majd a fényt s az árnyat 8 mosolygni fog az álmon, mit ma szőtt. Vagy meg siratja eltűnését S e hajnalt visszasírja tán, Átkozva végzetes nagy esküvését Rövid gyönyör és hosszú kín után. Felkéi a nap és glóriába vonja A leányka szőke, ábrándos fejét, Melynek ma nincsen egy csepp búja, gondja, Mely édes, kába szerelemben ég. Buzgó imákban esdve kérte Szerelme nagy diadalát S ime, — a fényes, szép napot megérte, Az kél, az tündököl, a merre lát. Felkél a nap... Az áldás napja légyen. Boldog legyen, ki ez nap két frigyet. Ke érje bú, ne baj, ne sújtsa szégyen, A jók ne szánják —­s szidják irigyek. Szeresse párját és a fészkét S mint az telik, legyen mind boldogabb S ketten, öten, hatan csicsergőé nézzék Sok hajnalon, ha kél a fény, a nap ! Kozma Andor, MICKIEWICZ ÁDÁMRÓL. (HAMVAINAK KRAKKÓBA SZÁLLÍTÁSA ALKALMÁBÓL) írta SEBESZTHA KÁROLY. I. A legnagyobb lengyel költő földi maradványát e hó 4-én helyezték örök nyugalomra Krakkóban, rendkívüli ünnepélyességek közt. Igazi nemzeti ünnep volt a nagy költő hamvainak áthelyezése (tudvalevőleg Páris­­ban volt eltemetve), kinek életében ez volt fohásza a czensztochovai szent szüzhöz: «Szülőföldem ölébe mig visszavisz csodád, vidd addig vágyó lelkem a messze­ségen át» . .. Galicziából, Posenből és nyugati Porosz­­országból ezerei érkeztek e napon a küldöttségeknek és magánosoknak. Csak a kongresszusi Lengyelország nem volt hivatalosan képviselve; az orosz c­enzúra még azt is megtiltotta, hogy a varsói lapok bármit írjanak az ünnepről. A lengyel parasztság, mely Mickie­­wiczben ügyeinek leglelkesebb előharczosát tiszteli, halá­szokat gyűjtött Lengyelország minden tájáról s azokból font össze a költő sírjára egy óriási koszorút. Mickiewicz, mint annyi honfitársa, évtizedeken át ette a száműzetés keserű kenyerét, hazájától távol hunyta be szemeit Konstantinápolyban s száműzött honfitársai költségén vitetett Párisba, hol tetemei ez ideig nyugodtak. Ezeket hozta a lengyel nemzet haza, hogy a nagy költő emlékének azzal a tisztelettel adóz­zék, a mely életében kedvezőtlen politikai okok miatt soha ki nem fejeztetett. Egy nemzet érzelmeit kifejezni, vagyis költőnek lenni, csábító gondolat, de szláv költőnek lenni sohasem volt irigylésre méltó sors. A hatalmas, a gazdag Oroszország, vagy az eltiport, szétdarabolt lengyel nép költőire egy és ugyanazon sors vár. Vagy beleilleszkednek a zsarnoki elnyomatás vaskeretébe s énekelnek hamis hangokat meggyőződésük ellen, vagy szakítaniok kell mindazzal, a mi szívüknek, lelküknek kedves, vándorbotot venni kezükbe s enni idegen nemzetek kegyelem-kenyerét. Turgenyev és Mickiewicz, mint ellenséges nemzetek költői, távol állnak egymástól, de a sors mostohaságá­­ban osztályos atyafiak. A lengyeleknek nagy okuk van Mickiewicz emlékét ünnepelni; ő nemcsak első költője volt nemzetének, hanem a nemzeti költészetnek megteremtője is. A lengyel nemesség, mely egyedül volt államalkotó elem Lengyelországban, igen sokat vétkezett, de kese­rűen is bűnhődött. Egyik legnagyobb vétke volt a kül­­földieskedés. Mikor a múlt század végével a magyar főnemesség kivetkőzött nemzetiségéből s a németet és francziát majmolta, egy mentsége volt bűnének takar­­gatására, hogy az udvarnak engedelmeskedett, mely nemzeti sohasem volt. A lengyel nemzetségnek ez a mentsége sincs meg. Neki volt önálló nemzeti királya, fényes udvara, melyben igaz ugyan, hogy lengyelül ritkán, vagy soha sem beszéltek, de ezt önként, divat­­majmolásból tették. Az egész udvar kizárólag lengyel főurakból állt, nem voltak kénytelenek senki kedvéért idegen nyelven beszélni s ha már az udvar diplomatikus szempontokból be is hozta az akkor divatos franczia nyelvet, saját tűzhelyén mindenki elég úr volt arra, hogy a nemzeti nyelvet ne tagadja meg. Azonban mint a múlt század második felében Lengyelországban időző utazók, szerencse­lovagok és kalandorok Írva hagyták, éveket tölthetett valaki azon országban a nélkül, hogy a paraszt fuvarosok kivételével valakitől lengyel szót hallott volna A társaságokban mindenütt a franczia nyelv volt divatos, melyet itt-ott inkább feltűnési visz­­ketegből, semmint szükségérzetből a német vagy orosz váltott fel. Előkelő lengyel főurak s úrnők azzal tetsze­legtek maguknak, hogy saját otthonukban törve beszél­ték saját nemzeti nyelvüket. Az iskolákban is, melyek csaknem kizárólag jezsuiták kezeiben voltak, a latin s a divatos franczia ápoltatott. A krakkói egyetem irodalmi kézikönyvében szószerint ekként van jellemezve e kor tanítása. Az iskolákban elpazarolták az időt s a tehetségeket a latinra, s taní­tották a retorikából a szónoklat elveit, a bölcsészetből a nyakatekert tévtanokat, mint igazságokat. A jogtano­dák, (melyeket legszorgalmasabban látogatott a nemes­ség) gyógyíthatlan perlekedőket neveltek az ifjakból. A hazai nyelv minden téren elhanyagoltatott, lenézetett s a hol még tűrve maradt, ott szörnyszülötté tekerték azt ki a latin és más idegen szavakkal. E viszonyok között az irodalom nem volt képes nagyot és maradandót teremteni. Az írók franczia min­ták utánzására adták magukat, vagy franczia divatos darabokat fordítottak s a­ki a komolyabbat kereste, a latin klasszikusok után indult. Az ország szétdarabolása után a nemzet elveszítette önmaga iránti bizalmát, kívülről s első­sorban a francziáktól várta szabadulását. A franczia iránynyal rokonszenvezett, azt még mester­ségesen is ápolta s mikor Varsóban 1800-ban néhány lengyel író Albertrandi János püspök vezetése alatt egy irodalmi társulatot alapított a nemzeti irány fejleszté­sére, sem rokonszenvre, sem támogatásra nem talált. És Boguslawskinak egyetlen lengyel nyelvű színtársulata a kisebb vidéki városokban vándorolgatva, csakis úgy tarthatta fönn magát, hogy fordított franczia színmű­veket játszott s közbeszórtan, mintegy pótlék gyanánt mert közölni egyet-kettőt saját énekes népszínműveiből, melyek sokáig fogják túlélni az akkori rég elfeledett franczia másolatokat. A tilsiti békében (1807) megalapított varsói nagy fejedelemség s az 1815-ben alakított lengyel királyság e szerencsétlen nemzet közszellemét újból magasra növelte. A francziák iránti előszeretete megmaradt ugyan s minden műveit embertől megkövetelték, hogy francziául beszélni tudjon, de az ifjúság nevelésében főfeladatnak tekintették a nemzeti szellem ápolását. Minden középtanodában s az egyetemeken irodalmi körök alakultak, melyek sok szép tehetséget vezettek be az irodalomba. A varsói fiatalság kebeléből kerültek ki : Witwicki, Zi­leski, Goszczymki költők, Grabowski, a legjelesebb lengyel kritikus ; a többi egyetemek közül főleg a vilnai tűnt ki, hol a lengyel nemzet legnagyobb történészének, Lelewelnek, előadásaiból merített lelkese­dést a fiatalság s ennek kebeléből került ki Mickiewicz Ádám is, a népies és nemzeti költészetnek legnagyobb dalosa, a lengyel nyelv kezelésének eddig legnagyobb mestere s korának egyik legnagyobb tehetsége. Mickiewicz Ádám 1798-ban született Litvániának Osoveze nevű községében, hol atyja ügyvéd volt. Már mint gyermek annyira tudott lelkesedni a nemzeti vál­lalatokért, hogy 13 éves korában, mikor minden fegy­vert fogni tudó lengyel önkényt csatlakozott Napóleon oroszországi hadjáratához, hogy az annyira gyűlölt oroszok leveretésében részt vehessen, Mickiewicz meg­szökött az iskolából s csatlakozott az önkénytesekhez. Azonban nemzete szerencséjére a gyönge termetű ifjat egyik csapat se akarta kebelébe fölvenni s ő, miután egy nagy dombon át utána kullogott a seregnek, költ­ségből kifogyva, kénytelen volt visszatérni. 1820-ban jelentek meg rendkívül föltünést keltett balladái és románczai, melyekben kora romantikus ízlésének hódolva, szülőfölde népének mondáit és hagyományait írta le egy­szerű, választékos szavakban és festői leírással. A kor­mány a szép tehetségű ifjút az odesszai líúzeumhoz, a latin nyelv tanszékére nevezte ki, honnét szabad idejé­ben beutazta a krími félszigetet. Ez utazásának ered­ménye lett a nagy tetszéssel fogadott «Krimi szonáták» czímű kötet, melyben főleg a természet sajátos szép­ségének megénekléséhez fűzött mély gondolatok ragad­nak meg. Odesszából Moszkvába helyeztetvén át, az ott töltött 3 év alatt több ízben megfordult Pétervárott is, hol több orosz íróval kötött ismeretséget, kortársával Puskinnal pedig szorosabb barátságot is. Itt írta meg hires ódáját a fiatalsághoz s itt fejezte be nagy művét, Wakenrod Konrádot, melylyel dicsőségének tetőpontj­a érte el, gazdagítván nemzetének irodalmát egy oly művel, mely a világirodalomban is az elsőrangú költői termékek között foglal helyet. Mickiewicz Wallenród Konrádjának tárgya egy törté­nelmi mondán alapul. E monda abból az időből ered, mikor a lengyel litvánok százados irtó harczban állot­tak a német keresztes rend lovagjaival. A harcznak a monda szerint az vetett véget, hogy egy bátor litván ifjú Wallenród Konrád, eredetének elhallgatásával be­állott a keresztesek közé s vitézsége által annyira kitün­tette magát, hogy a keresztesek őt választották meg nagymesterüknek; mint ilyen, ő vezette azután vesz­tükbe a kereszteseket. Tagadhatlanul merész és nehéz tárgy arra, hogy költői eszménynyé emeltessék: egy ifjú, ki hazája iránti szeretetből föláldozza önmagát a legmegvetendőbb szerepre, az árulóéra ; egy tény mely­ben a czél szentesíti az eszközt. Azonban Mickiewicz elég erős szellem arra, hogy e lélektani problémával megküzdjön. A hősnek nem engedi, hogy czéljának tel­jesedését megérje , elbukik, mielőtt az általa előidézett katasztrófa kimenetelét láthatná vagy annak biztos be­következtéből hosszú érzete kielégítést nyerne. Tagad­­hatlanul merész megoldás, melylyel csakis a kivitel zsenialitása engesztel ki. Ez azonban feledtet mindent. Az első pillanattól, a­mint a költő megragadja figyel­münket, gyönyörű nyelvezetével, megkapó lélektani raj­zaival annyira elbájol, hogy teljesen átengedjük magun­kat az élvezetnek s megszűnünk bírálni. (Befejező közlemény következik.) ORSZÁG-VILÁG NYÁRI HAJNAL. írta KEMECHEY JENŐ. A nyári hajnal bíbor-festése olyan rövid idejű, mint egy orc­­a-pirulás. Keleti ég lehajlásán a poétikus «rózsa-ujjak» felnyujtása alig tart tovább, mint egy sugár-őzön végig szökkenése a kék selyem-bútorzaton, mikor az ablak-függönyt föllebbentik. De nem is ez a számtalanszor megénekelt bíbor­­festés és rózsa­ujjak­ nyújtakozása teszi elragadóan bájossá a nyári hajnalt, hanem inkább a párás levegő, mely csillámos és szürke, nehéznek látszó és köny­­nyed egyszerre, s a mely sűrű és mégis átlátszó ködként gomolyodik föl az erdők összebomló, ragyogó zöld lombjai fölött, — és úszik csöndesen, hangtalanul, semmi foszlánynyal, de sőt összetömö­­rülten a fölsugárzott napfényben. Magas erdőhátaknak ez a párolgása, ez a fényes köd-úszás, a hegyormok és erdő­tetőknek kibon­takozása kékes fehéres csillogással az alaktalan éjből, ezek teszik fölségessé a nyári hajnalt. A sötétből eltűnő ragyogó világ, a semmiből életre kelt dús élet, a lombok zöldje és levelek reszketése, az özönlő napsugár gyémánt villogású táncra és lenn, az erdő aljában, a­hol a hegy beleszakad a völgybe, friss csemeték gyönge haj­tásain, még nem is zöld, inkább sárgás, nyákos fejtő levélkéin a leszálló harmat némiben szivár­­ványos tündöklése, szóval a viruló pompára ébre­dés : ime, ezeknek együttes, összehangzatos meg­jelenése adja meg a nyári hajnalnak gyönyörköd­tető szépségét. Madarak felröppenése, szárnyaik suhogó verése a reszkető levegőben, hangos megjelenésük a haj­longó lombok közt, az ugar megsimult földhányá­sain és zsongó méhek szállása a rekettye bokrok tövéből sarjadzott virágok kék fejecskéin, ezek már csak kedves és beszédes uszályai nem a kelő, de már kifestett hajnalnak. Ott, hol olyan a föld, mint a nyugvó tenger simasága, hol tehát a végtelenbe nyúló rónák, búzakalászok lapálya terül el, ott másként szakad fel a hajnal. Talán nem oly szépen, nem annyi pazar pom­pával, nem azzal a viruló reszketéssel, mint az erdők között és szőlőhegyek alján, de azért nem kevesebb ü­deséggel és kedvesen száll föl és öltözik fényességbe az oszladozó nyári éj gyermeke a pusztákon. A hold már lebukott, a tejút fehér sávja alig több egy szakadozott, vékony ívű fátyol -­foszlánynál. Itt-ott egy-egy kicsi csillag még remeg. A Vénusz pompás ragyogása még kigyúrt fényben sugárzik. De égragyogás, csillagtündöklés, tűnő fény, alig pár pillanatnyi már. A nyári éj beleszakad a homályos szürkeségbe, egy negyed órai zűrös álomba. Puszták éjjele nem több egy negyed órainál. 1890

Next