Ország-Világ, 1890 (11. évfolyam, 27-51. szám)
1890-07-05 / 27. szám
430 A násznap hajnalán. Felkéi a nap s az ébredő világot Végig ragyogja fényes sugara, Köszöntik őt a harmatos virágok S köszönti őt a szűzi szép ara. Ma lesz Ilonka esküvője S ő már a parkot bolygja át, Hogy álmait tovább itt fonja, szője, Beszíva az akáczok illatát. Felkéi a nap utólszor a leánynak, Ki már menyecske holnap ez idött — S más szemmel nézi majd a fényt s az árnyat 8 mosolygni fog az álmon, mit ma szőtt. Vagy meg siratja eltűnését S e hajnalt visszasírja tán, Átkozva végzetes nagy esküvését Rövid gyönyör és hosszú kín után. Felkéi a nap és glóriába vonja A leányka szőke, ábrándos fejét, Melynek ma nincsen egy csepp búja, gondja, Mely édes, kába szerelemben ég. Buzgó imákban esdve kérte Szerelme nagy diadalát S ime, — a fényes, szép napot megérte, Az kél, az tündököl, a merre lát. Felkél a nap... Az áldás napja légyen. Boldog legyen, ki ez nap két frigyet. Ke érje bú, ne baj, ne sújtsa szégyen, A jók ne szánják —s szidják irigyek. Szeresse párját és a fészkét S mint az telik, legyen mind boldogabb S ketten, öten, hatan csicsergőé nézzék Sok hajnalon, ha kél a fény, a nap ! Kozma Andor, MICKIEWICZ ÁDÁMRÓL. (HAMVAINAK KRAKKÓBA SZÁLLÍTÁSA ALKALMÁBÓL) írta SEBESZTHA KÁROLY. I. A legnagyobb lengyel költő földi maradványát e hó 4-én helyezték örök nyugalomra Krakkóban, rendkívüli ünnepélyességek közt. Igazi nemzeti ünnep volt a nagy költő hamvainak áthelyezése (tudvalevőleg Párisban volt eltemetve), kinek életében ez volt fohásza a czensztochovai szent szüzhöz: «Szülőföldem ölébe mig visszavisz csodád, vidd addig vágyó lelkem a messzeségen át» . .. Galicziából, Posenből és nyugati Poroszországból ezerei érkeztek e napon a küldöttségeknek és magánosoknak. Csak a kongresszusi Lengyelország nem volt hivatalosan képviselve; az orosz cenzúra még azt is megtiltotta, hogy a varsói lapok bármit írjanak az ünnepről. A lengyel parasztság, mely Mickiewiczben ügyeinek leglelkesebb előharczosát tiszteli, halászokat gyűjtött Lengyelország minden tájáról s azokból font össze a költő sírjára egy óriási koszorút. Mickiewicz, mint annyi honfitársa, évtizedeken át ette a száműzetés keserű kenyerét, hazájától távol hunyta be szemeit Konstantinápolyban s száműzött honfitársai költségén vitetett Párisba, hol tetemei ez ideig nyugodtak. Ezeket hozta a lengyel nemzet haza, hogy a nagy költő emlékének azzal a tisztelettel adózzék, a mely életében kedvezőtlen politikai okok miatt soha ki nem fejeztetett. Egy nemzet érzelmeit kifejezni, vagyis költőnek lenni, csábító gondolat, de szláv költőnek lenni sohasem volt irigylésre méltó sors. A hatalmas, a gazdag Oroszország, vagy az eltiport, szétdarabolt lengyel nép költőire egy és ugyanazon sors vár. Vagy beleilleszkednek a zsarnoki elnyomatás vaskeretébe s énekelnek hamis hangokat meggyőződésük ellen, vagy szakítaniok kell mindazzal, a mi szívüknek, lelküknek kedves, vándorbotot venni kezükbe s enni idegen nemzetek kegyelem-kenyerét. Turgenyev és Mickiewicz, mint ellenséges nemzetek költői, távol állnak egymástól, de a sors mostohaságában osztályos atyafiak. A lengyeleknek nagy okuk van Mickiewicz emlékét ünnepelni; ő nemcsak első költője volt nemzetének, hanem a nemzeti költészetnek megteremtője is. A lengyel nemesség, mely egyedül volt államalkotó elem Lengyelországban, igen sokat vétkezett, de keserűen is bűnhődött. Egyik legnagyobb vétke volt a külföldieskedés. Mikor a múlt század végével a magyar főnemesség kivetkőzött nemzetiségéből s a németet és francziát majmolta, egy mentsége volt bűnének takargatására, hogy az udvarnak engedelmeskedett, mely nemzeti sohasem volt. A lengyel nemzetségnek ez a mentsége sincs meg. Neki volt önálló nemzeti királya, fényes udvara, melyben igaz ugyan, hogy lengyelül ritkán, vagy soha sem beszéltek, de ezt önként, divatmajmolásból tették. Az egész udvar kizárólag lengyel főurakból állt, nem voltak kénytelenek senki kedvéért idegen nyelven beszélni s ha már az udvar diplomatikus szempontokból be is hozta az akkor divatos franczia nyelvet, saját tűzhelyén mindenki elég úr volt arra, hogy a nemzeti nyelvet ne tagadja meg. Azonban mint a múlt század második felében Lengyelországban időző utazók, szerencselovagok és kalandorok Írva hagyták, éveket tölthetett valaki azon országban a nélkül, hogy a paraszt fuvarosok kivételével valakitől lengyel szót hallott volna A társaságokban mindenütt a franczia nyelv volt divatos, melyet itt-ott inkább feltűnési viszketegből, semmint szükségérzetből a német vagy orosz váltott fel. Előkelő lengyel főurak s úrnők azzal tetszelegtek maguknak, hogy saját otthonukban törve beszélték saját nemzeti nyelvüket. Az iskolákban is, melyek csaknem kizárólag jezsuiták kezeiben voltak, a latin s a divatos franczia ápoltatott. A krakkói egyetem irodalmi kézikönyvében szószerint ekként van jellemezve e kor tanítása. Az iskolákban elpazarolták az időt s a tehetségeket a latinra, s tanították a retorikából a szónoklat elveit, a bölcsészetből a nyakatekert tévtanokat, mint igazságokat. A jogtanodák, (melyeket legszorgalmasabban látogatott a nemesség) gyógyíthatlan perlekedőket neveltek az ifjakból. A hazai nyelv minden téren elhanyagoltatott, lenézetett s a hol még tűrve maradt, ott szörnyszülötté tekerték azt ki a latin és más idegen szavakkal. E viszonyok között az irodalom nem volt képes nagyot és maradandót teremteni. Az írók franczia minták utánzására adták magukat, vagy franczia divatos darabokat fordítottak s aki a komolyabbat kereste, a latin klasszikusok után indult. Az ország szétdarabolása után a nemzet elveszítette önmaga iránti bizalmát, kívülről s elsősorban a francziáktól várta szabadulását. A franczia iránynyal rokonszenvezett, azt még mesterségesen is ápolta s mikor Varsóban 1800-ban néhány lengyel író Albertrandi János püspök vezetése alatt egy irodalmi társulatot alapított a nemzeti irány fejlesztésére, sem rokonszenvre, sem támogatásra nem talált. És Boguslawskinak egyetlen lengyel nyelvű színtársulata a kisebb vidéki városokban vándorolgatva, csakis úgy tarthatta fönn magát, hogy fordított franczia színműveket játszott s közbeszórtan, mintegy pótlék gyanánt mert közölni egyet-kettőt saját énekes népszínműveiből, melyek sokáig fogják túlélni az akkori rég elfeledett franczia másolatokat. A tilsiti békében (1807) megalapított varsói nagy fejedelemség s az 1815-ben alakított lengyel királyság e szerencsétlen nemzet közszellemét újból magasra növelte. A francziák iránti előszeretete megmaradt ugyan s minden műveit embertől megkövetelték, hogy francziául beszélni tudjon, de az ifjúság nevelésében főfeladatnak tekintették a nemzeti szellem ápolását. Minden középtanodában s az egyetemeken irodalmi körök alakultak, melyek sok szép tehetséget vezettek be az irodalomba. A varsói fiatalság kebeléből kerültek ki : Witwicki, Zileski, Goszczymki költők, Grabowski, a legjelesebb lengyel kritikus ; a többi egyetemek közül főleg a vilnai tűnt ki, hol a lengyel nemzet legnagyobb történészének, Lelewelnek, előadásaiból merített lelkesedést a fiatalság s ennek kebeléből került ki Mickiewicz Ádám is, a népies és nemzeti költészetnek legnagyobb dalosa, a lengyel nyelv kezelésének eddig legnagyobb mestere s korának egyik legnagyobb tehetsége. Mickiewicz Ádám 1798-ban született Litvániának Osoveze nevű községében, hol atyja ügyvéd volt. Már mint gyermek annyira tudott lelkesedni a nemzeti vállalatokért, hogy 13 éves korában, mikor minden fegyvert fogni tudó lengyel önkényt csatlakozott Napóleon oroszországi hadjáratához, hogy az annyira gyűlölt oroszok leveretésében részt vehessen, Mickiewicz megszökött az iskolából s csatlakozott az önkénytesekhez. Azonban nemzete szerencséjére a gyönge termetű ifjat egyik csapat se akarta kebelébe fölvenni s ő, miután egy nagy dombon át utána kullogott a seregnek, költségből kifogyva, kénytelen volt visszatérni. 1820-ban jelentek meg rendkívül föltünést keltett balladái és románczai, melyekben kora romantikus ízlésének hódolva, szülőfölde népének mondáit és hagyományait írta le egyszerű, választékos szavakban és festői leírással. A kormány a szép tehetségű ifjút az odesszai líúzeumhoz, a latin nyelv tanszékére nevezte ki, honnét szabad idejében beutazta a krími félszigetet. Ez utazásának eredménye lett a nagy tetszéssel fogadott «Krimi szonáták» czímű kötet, melyben főleg a természet sajátos szépségének megénekléséhez fűzött mély gondolatok ragadnak meg. Odesszából Moszkvába helyeztetvén át, az ott töltött 3 év alatt több ízben megfordult Pétervárott is, hol több orosz íróval kötött ismeretséget, kortársával Puskinnal pedig szorosabb barátságot is. Itt írta meg hires ódáját a fiatalsághoz s itt fejezte be nagy művét, Wakenrod Konrádot, melylyel dicsőségének tetőpontja érte el, gazdagítván nemzetének irodalmát egy oly művel, mely a világirodalomban is az elsőrangú költői termékek között foglal helyet. Mickiewicz Wallenród Konrádjának tárgya egy történelmi mondán alapul. E monda abból az időből ered, mikor a lengyel litvánok százados irtó harczban állottak a német keresztes rend lovagjaival. A harcznak a monda szerint az vetett véget, hogy egy bátor litván ifjú Wallenród Konrád, eredetének elhallgatásával beállott a keresztesek közé s vitézsége által annyira kitüntette magát, hogy a keresztesek őt választották meg nagymesterüknek; mint ilyen, ő vezette azután vesztükbe a kereszteseket. Tagadhatlanul merész és nehéz tárgy arra, hogy költői eszménynyé emeltessék: egy ifjú, ki hazája iránti szeretetből föláldozza önmagát a legmegvetendőbb szerepre, az árulóéra ; egy tény melyben a czél szentesíti az eszközt. Azonban Mickiewicz elég erős szellem arra, hogy e lélektani problémával megküzdjön. A hősnek nem engedi, hogy czéljának teljesedését megérje , elbukik, mielőtt az általa előidézett katasztrófa kimenetelét láthatná vagy annak biztos bekövetkeztéből hosszú érzete kielégítést nyerne. Tagadhatlanul merész megoldás, melylyel csakis a kivitel zsenialitása engesztel ki. Ez azonban feledtet mindent. Az első pillanattól, amint a költő megragadja figyelmünket, gyönyörű nyelvezetével, megkapó lélektani rajzaival annyira elbájol, hogy teljesen átengedjük magunkat az élvezetnek s megszűnünk bírálni. (Befejező közlemény következik.) ORSZÁG-VILÁG NYÁRI HAJNAL. írta KEMECHEY JENŐ. A nyári hajnal bíbor-festése olyan rövid idejű, mint egy orca-pirulás. Keleti ég lehajlásán a poétikus «rózsa-ujjak» felnyujtása alig tart tovább, mint egy sugár-őzön végig szökkenése a kék selyem-bútorzaton, mikor az ablak-függönyt föllebbentik. De nem is ez a számtalanszor megénekelt bíborfestés és rózsaujjak nyújtakozása teszi elragadóan bájossá a nyári hajnalt, hanem inkább a párás levegő, mely csillámos és szürke, nehéznek látszó és könynyed egyszerre, s a mely sűrű és mégis átlátszó ködként gomolyodik föl az erdők összebomló, ragyogó zöld lombjai fölött, — és úszik csöndesen, hangtalanul, semmi foszlánynyal, de sőt összetömörülten a fölsugárzott napfényben. Magas erdőhátaknak ez a párolgása, ez a fényes köd-úszás, a hegyormok és erdőtetőknek kibontakozása kékes fehéres csillogással az alaktalan éjből, ezek teszik fölségessé a nyári hajnalt. A sötétből eltűnő ragyogó világ, a semmiből életre kelt dús élet, a lombok zöldje és levelek reszketése, az özönlő napsugár gyémánt villogású táncra és lenn, az erdő aljában, ahol a hegy beleszakad a völgybe, friss csemeték gyönge hajtásain, még nem is zöld, inkább sárgás, nyákos fejtő levélkéin a leszálló harmat némiben szivárványos tündöklése, szóval a viruló pompára ébredés : ime, ezeknek együttes, összehangzatos megjelenése adja meg a nyári hajnalnak gyönyörködtető szépségét. Madarak felröppenése, szárnyaik suhogó verése a reszkető levegőben, hangos megjelenésük a hajlongó lombok közt, az ugar megsimult földhányásain és zsongó méhek szállása a rekettye bokrok tövéből sarjadzott virágok kék fejecskéin, ezek már csak kedves és beszédes uszályai nem a kelő, de már kifestett hajnalnak. Ott, hol olyan a föld, mint a nyugvó tenger simasága, hol tehát a végtelenbe nyúló rónák, búzakalászok lapálya terül el, ott másként szakad fel a hajnal. Talán nem oly szépen, nem annyi pazar pompával, nem azzal a viruló reszketéssel, mint az erdők között és szőlőhegyek alján, de azért nem kevesebb üdeséggel és kedvesen száll föl és öltözik fényességbe az oszladozó nyári éj gyermeke a pusztákon. A hold már lebukott, a tejút fehér sávja alig több egy szakadozott, vékony ívű fátyol -foszlánynál. Itt-ott egy-egy kicsi csillag még remeg. A Vénusz pompás ragyogása még kigyúrt fényben sugárzik. De égragyogás, csillagtündöklés, tűnő fény, alig pár pillanatnyi már. A nyári éj beleszakad a homályos szürkeségbe, egy negyed órai zűrös álomba. Puszták éjjele nem több egy negyed órainál. 1890