Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1891-02-14 / 7. szám

Budapest, 1891 február 14. 7-ik szám . Xll. évfolyam. ORSZAG-VILAG Hirdetések helyben fölvétetnek a kiadóhivatal­ban (Erzsébet-körút 12. sz. a.) és bármelyik hir­detési iroda útján.F­elelős szerkesztő: BENEDEK ELEK. Franczia-, Angolország-, Belgium- és Hollandiá­ból hirdetéseket John F. Jones et O (Páris), irodájától fogadunk el. Szerkesztőség és Kiadóhivatal : BUDAPEST, VII. KERÜLET, E­RZSÉBET­ KÖRÚT 12. SZÁM, HOVA a lapnak szánt közlemények küldendők. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre... ___ ___ 10 frt Negyedévre........... 2 frt 50 kr Félévre ........................... 5 * 1 Egy hóra ... * 85 Egyes példányok 20 krért kaphatók Budapest, Erzsébet­ körút 12. Az ELŐFIZETÉSI PÉNZEK A PALLAS IROD. ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁGHOZ (IV., KECSKEMÉTI­ UTCZA 6. SZ.) KÜLDENDŐK. A VÉR­­ REGÉNY. Irta BENICZKYNÉ BAJZA LENKE. (Folytatás.) VII. Leóna grófné órái nem folytak ez idő alatt ily derülten. Leánya után sietve, azt szobája ajtajánál találta; úgy látszott, a kertbe akart menni, mert fején kalap volt, napernyő és keztyü kezében. — Hová mégy ? — szólítá meg Leóna grófné. — Maradj. Ezentúl nálam nélkül nem ha­gyod el e házat. Ma este Monte-Carlóba megyünk a nyolczórai vonattal, Salome grófné estélyére. — Nem megyek, — válaszolt daczo­­san Desirée. — Akkor itthon maradunk. De egye­dül nem megy sehova. Desirée könnyekben tört ki. — Fogoly vagyok én? — kiálta zo­kogva. — Minden szabadságod meg volt ed­dig, — válaszolt keserűen a grófné. — Visszaéltél vele. Ezentúl jobban fogok vigyázni reád. Desirée egy közel álló székbe rogyott s betakarta arczát. — Csendesülj, — szólt hozzá most Leona grófné enyhébb hangon. — Min­den leánynak vannak csalódásai, s a te szenvedélyes természeted erősebben lá­zad föl minden ellen, a mi nem történik tetszésed szerint. El fogunk innét utazni. Bár soha ne jöttünk volna e helyre, sok bánat és szenvedéstől lettünk volna megkímélve. Desirée pár perczig néma maradt. Levette arczárói kezeit s anyjára füg­gesztve tekintetét, erősen küzdött azzal, a­mit mondani akart. — Szólj, — biztatá Leona, szeretettel simogatva meg Desirée fejét. — Arczod­­ról látom, hogy mondani akarsz vala­mit. Légy egészen őszinte hozzám; tudod, hogy nincs senki e földön, a­ki Hálám­nál jobban szeretne. Minden kívánsá­godat teljesítem, egynek kivételével. Mert ez az egy lehetetlen. Desirée mély lélegzetet vett, azután fölugrott helyéről. — Én pedig csupán ezt az egyet kívánom, s inkább meghalok, minthogy erről lemondjak, — szólt határozottan és teljes nyugalommal. — Azok után, a­mik ma történtek ? — kérdé fájdalmasan Leona. — Egy meg­bélyegzett ember neje akarsz lenni, te, Ábray Desirée, ki válogathatsz a kérők között! ? — Livia előbb a kapitányt megöli, azután fér­jem lesz. A­mi ma rajta történt, az egyszerűen szerencsétlenség és nem becstelenség. Ez minden­kin megtörténhetik, ha a sors oly durva emberrel hozza össze, mint a minő Lonzano. — Pirulni kellene miatta. Soha se tudnád, hol és mikor gyaláztatik meg az a név, melyet viselsz. — Ezzel nem törődöm. — Ha nem állsz el e kívánságodtól, és tegyük fel, hogy én belefáradva a küzdelembe, hagylak menni útadón, ezennel kijelentem és esküszöm, hogy többé ez életben nem találkozunk. Meghaltál reám nézve. Neked nincs anyád, nekem nincs gyermekem. Válassz köztem és közötte. Egyikünk­ről le kell mondanod. Desirée megrendülve állt anyja előtt. Habozott. Ily hangon és ily erős fájdalommal még sohasem hallotta anyját beszélni. Fejét lesütő, arczán újra könnyek omlottak alá, sírva borult a grófné keb­lére, ki remélni kezdett, bár nem bízhatott a vér­ben. Ez az elérzékenyülés és ez a habozás nem egy jelenetre emlékeztető­tt a házas életből. Nem egyszer remélt és bízott, hogy megtérő áll előtte férjében és mindannyiszor csalódott. A következés meg­mutatta, hogy félelme, bizalmatlansága alapos volt. Desirée nem folytatta ez este a vitát. Nem ellen­kezett, hogy Salome grófné estélyében részt vegye­nek. A szokott gonddal felöltözködött s a nyolcz­órai vonattal Monte-Carlóba mentek, hol valószínű­leg Liviót is remélte találni. De az nem volt ott s Leona grófné észrevette a csalódást leánya arczán. Egész este figyelt reá, de az kikerülte figyelmét, hogy Desirée a társa­ság tagjainak egyikével hosszasan társalgott. Livió barátja volt ez, üzenetet hozott tőle. — Livió nem jöhetett el, mert nem kapott meg­hívást, — mondá neki az ifjú, — engem bízott meg, hogy adjam át üdvözletét és kérelmét, hogy holnap reggel menjen le a grófnő a tengerpartra, ott ő várni fogja, mert okvetetlen beszélnie kell önnel. — Köszönöm, — szólt Desirée, ki nem egyszer vett át már ily üzenetet az ifjú francziától, Liviónak meghitt barátjától, ki rendesen Párisban élt, Liviót gyermekkorától ismeri s valószínűleg Livióval ha­sonló utakon haladt. — Elmegy ? — kérdé a franczia sürgetőleg. — Ott leszek, — felelt Desirée halkan, habozva, mintha érezte volna, hogy ez ígérettel egész életét semmivé teszi. De egy kérdést intézek ön­höz, melyet nem tudom miért, Liviónak még soha­sem mertem föltenni. — És az? — Kik voltak Livió szülei ? Hová való, s ha nincs e vidéken, hol szokott tartózkodni ? — Mindenfelé,—válaszolt mosolyogva a franczia. — Livie szerencsétlen em­ber, ki érdemes a szánalomra. Atyja sohasem törődött vele. Anyja meghalt s e zsenge korában árván maradt. A sors és az élet hányták-vetették a fiút ide s tova; a balsors és a körülmények gyakran kétes­­, veszedelmes helyzetbe sodorták. — Ő sohasem oGSZé'A nekem múlt­járól. — Mert büszkébb, mint hogy panasz­kodjék. Daczol az élettel és annak viha­raival, s egy reménye van csak, az ön szerelme, ezért az egyért örömmel adná életét. Desirée kipirult és elfordult. Valami kellemetlen érzés szállta meg e szavakra. A fiatal franczia hangjában és modorá­ban volt valami, a­mi nem tetszett neki. Bár nem volt fogalma a helyesről, mind­a mellett ösztönszerűleg érzé, hogy ez a társalgás rá nézve lealázó és méltatlan. Szó nélkül, könnyű főhajtással távo­zott az ifjútól. Egy leányból álló csapat­hoz lépett, ezek azonban meglehetős hidegen fogadták. Mindnyájuknak meg volt tiltva anyjuk részéről, hogy hossza­sabban foglalkozzanak vele, s csak any­­nyira bocsátkoztak társalgásba vele, mennyit a jó nevelés okvetlen meg­követelt. De ő ezt nem vette észre. Nagyon el volt foglalva önmagával s a ránézve zajos nap eseményeivel. Futólag tár­salgott még néhány férfiúval, kik őt ma mindnyájan feltűnő csendesnek, komoly­nak találták, holott máskor egyike volt a legélénkebb s legmulatságosabb ifjú hölgyeknek. Éjfél után az egész nizzai társaság egyszerre ment az utolsó vonat­tal haza. A villába érkezve, Desirée szokott szeretettel mondott anyjának jó éjszakát és fáradtan feküdt le ágyába. De nem tudott aludni. A holnap reggeli találkozás Livióval nyugtalanította s az a kérdés, hogy sikerül-e a házat észrevétlenül elhagynia. Alig lehet valami szebb, mint egy reggel a Ri­viérán ! A köröskörül emelkedő Alpesek hóval fedett csú­csai kék és rózsaszínben ragyognak a fölkelő nap tündöklő sugaraiban és visszatükröződve a tenger ilyenkor sima felszínén, ezer változatban ragyog­ REMÉNYI EDE.

Next