Ország-Világ, 1891 (12. évfolyam, 27-52. szám)

1891-11-21 / 47. szám

XII. évfolyam. Budapest, 1891 november 21. 117-ik szám. Hirdetések helyben fölvétetnek a kiadóhivatal­ban (Erzsébet-körút 12. sz. a.) és bármelyik hir­detési iroda útján.F­elelős szerkesztő: BENEDEK ELEK. Franczia-, Angolország-, Belgium- és Hollandiá­ból hirdetéseket John F. Jones et Cie (Páris), irodájától fogadunk el. Szerkesztőség és Kiadóhivatal : BUDAPEST, VII. KERÜLET, ERZSÉBET­ KÖRÚT 12. SZÁM. HOVÁ A LAPNAK SZÁNT KÖZLEMÉNYEK KÜLDENDŐK. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Az ELŐFIZETÉSI PÉNZEK AEgész évre— 10 frt ! Negyedévre... ... 2 frt 50 krFélévre ... .. ... ... 5 * | Egy hóra ... • 85 Egyes példányok 20 krért kaphatók Budapest, Erzsébet-körút 12. PALLAS IROD. ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁGHOZ (IV., KECSKEMÉTI-UTCZA 6. SZ.) KÜLDENDŐK. IFJÚKOR. REGÉNY. Irta COPPÉE FERENCZ. — Ford. MOLNÁR GYULA. (Folytatás.) VIII. Am­édée elsőnek érkezett meg a találkozási helyre, de alig ejtette ki Roger Móricz nevét, a lépcsőn legott egy érczes hang csendült meg: «Sárga sza­lon...» és az ifjút egy yankee-szakállu pinczér egy ragyogó kinézésű szobába vezette. A hajlongó pinczér udvariasan segítette le Amé­­dée felöltőjét és kalapját és aztán magára hagyta őt a meggyújtott gyertyák fényétől tündöklő szo­bában Világos, hogy pompás lakoma várt reá. Pompás rákleves párolgott az asztalon, melyen öt teríték volt elhelyezve, minden teríték mellett egy nagy és kis pohárral. Pár percz múlva Móricz is belépett három társával, kik választékos öltözetük­ben nem úgy néztek ki mint «tacskó»­­korukban, mikor nadrágjukat végigkoptat­ták a IV. Henrik-lyczeum padjaiban. Néhány: «Bah! te vagy!», kézszorítás és «Emlékszel ?» után mindenki megbarát­kozott egymással. Hogyan­ ez a szélesvállú, önmagával annyira megelégedett horgas orrú ember Gorju volna, ki színész akart lenni? Első gondja az volt, hogy tudtára adta Amédéé­­nak miszerint lemondott Gorju nevéről és álnevet vett fel, Jacqueletet. Aztán nehogy beszédében megzavarják, legott elmondja sietve, hogy milyen «eszközei» vannak, mily «báj» és «fizika» rejlik benne. Hát az a magas, jó kinézésű, szabályos vonású fiatal­ember, azzal az okos fejével, melyet mintha szappanba véstek volna ? Hiszen az Papillon Arthur. A harmadik pajtást Am­édée véletlenül mindjárt felismerte. — Nini! Gusztáv! — kiáltá vidáman. Igen! Gusztáv, a hajdani «zsugori», kit «pénzeszsáknak» neveztek el, mert atyja roppant meggazdagodott a guanóból. Gusztáv nem változott meg! Szemei még mindig beesettek, a rézszíne még mindig sárgászöld. De mennyi dikc benne! Min­den angolos rajta a kilukgatott czipőjétől kezdve lovat ábrázoló nyakkendő tűéig. A szemfényvesztő gyorsaságú pinczér megjelent a levessel és mint egy Robert­ Hondin tálalta ki a levest. A rajnai finom borok csakhamar megoldották a pajtások nyelvét. Olykor-olykor mind az öt ember egyszerre beszélt. Mily zsivaj is állt be ilyenkor! A mon­datok egymást keresztezték. A társalgás emez élénk zajongásában a félénk Am­édée hirtelen elhallgat, nem mer beszélni, maga Móricz is elcsittul, csinos aranyszőke bajusza alatt megvető mosolyra nyílik ajka. Gusztáv maga is okosabbnak látja elnémulni. Immár csakis az ügyvéd és a színész ágyúzza egymást a szó éles villámaival. Papillon Arthur, mint afféle dühös ellenzéki ember, ki nagy újításokról álmodozik, egy pillanatra kezébe kapja egyik újság utolsó számát, s szórakozottan lapozgat benne. Aztán néma csend állott be, mindenki elhallga­tott egy pillanatra, hogy azután annál kevesebben fogjanak hozzá a beszélgetéshez,­­ ezúttal az asz­­szonyokról. No természetesen Jacquelet volt az indítványo­zója, ki Páris egyik legérdekesebb művésznőjéről kezdett el beszélgetni. Valamennyien ismerték azt a hölgyet tetőtől talpig, viszonyait, szeretőit. Móricz egy új tréfát említett társainak, mi arra bírta az ügyvédet, hogy e szavakkal fejezze ki szerelmének programmját:­­— Ide figyeljenek. .. Legyen a nő képzett, mint Hypatie, érzékeny, mint Héloise, mosolygós, mint Joconda és bírjon oly c­ombokkal, milyen Antio­­pénak volt. . . és ha nem volna oly torka, mint a médicisi Vénusnak. .. hitemre, nem tudnám sze­retni. A naiv Am­édée pedig rém­ilően szenved. Ábránd­jai, — érzelmekkel és vágyakkal vegyest,­­ ke­gyetlenül megvannak sértve. És hozzá még újabb okot talált, hogy szerencsétlennek érezze magát : az ostobaságok kínozzák őt. Fiatal emberek és mennyire elpuhultak és hazugok! Gusztáv úgy tűnik fel előtte, mint egy hülye, Papillon Arthur meg egy pedáns ember, Jacquelin pedig oly elvi­selhetetlen, mint az a húslégy, mely dongva kop­­pan az ablakhoz egy ideges ember szobájában. Szerencsére Móricz elvonja róluk figyelmét, han­gos kaczagásba törvén ki. — Nos, barátaim, — kiáltá, — mindannyian ostobák vagytok, csakis én vagyok kivétel közöt­tetek... Én nem vetem meg a levest... Éljen a nő és éljenek a nők!... Igen! valamennyi! A szépek... meg a többiek!... Mert én csúnya nőt nem ismerek, hitemre!... És ez a jó kedv egész a lakoma végéig tartott, csak az az ügyetlen Gusztáv el ne rontatta légyen. Ő ugyanis három pohár kümmelt akart inni, — pedig inkább fenyővizet tölthettek volna neki! — aztán azt képzelte, mintha Jacque­set görbe szemmel nézte volna, miért is fejbe akarta kólintani a palac­kkal. A szí­nész pedig sápadtan emlékezik vissza azokra a jelenetekre, miket a színpadon látott, peczkesen ülve marad a székén, harsány hangon dadogván el: «Paran­csára állok!» tökéletesen játsza a szere­pét. Csakhogy fölösleges volt. Mert Gusz­távot Móricz és Am­édée fogja le, ki már oly részeg, mint egy cseh trombitás; bará­tai szidalmazására könyekre fakad és elterül a földön magával rántván néhány csészét és tálat. — Nosza fiúk! ágyba kell fektetni a babát! — mondja Móricz, intve egy pin­­ezérnek. Aztán azt a hústömeget, melyet Gusz­távnak hívnak, felemelik és alant egy bér­kocsiba czipelik le a pinezérek, kik visz­­szatérve, sietnek összehorgászni azokat az aranydarabokat, melyek itt-ott az asz­talon elszórvák. Késő van immár, tizenegy óra rég elmúlt; a barátok a növekvő köd sűrű­ségében kezet szorítanak egymással! Brr!!! Mily nedves az idő! És a gázlámpák bá­gyadtan pislognak. — Isten veletek! — Viszontlátásra! — Köszöntöm a hölgyeket! Papillon Arthur fehér nyakkendősen, csinosan felöltözve, mint rendesen, most is ellátogat egy balpárti hölgy szalonjába, hol Morchoddal, a genfi történetíróval talál­kozik össze, ki Napóleon történetével lett hírneves férfi. Jacquelet az Odéon-szín­­házba néz be, hol már tizedszer látja egy nagy sikert aratott darab ötödik fel­vonását, melyben a hős, ki négy felvoná­son keresztül rossz rímekben küzd a pénz ellenében, a kifejtésben egy milliomosnak leányát veszi el feleségül a polgárok nagy elégültségére. Móricz pedig, mielőtt Irmát keresné fel, a Monsieur le Prince-útczában, Amédéet elkísére egy jó darabon. — Egy kissé nagyon is vígak, a bará­taim ? — szól Amédéehoz. — Bevallom előtted, hogy megutáltam őket, — válaszol a fiatal­ember. — A dur­vaságuk, melylyel a nőkről és a szere­lemről beszéltek, egészen felháborította HORÁNSZKY NÁNDOR.

Next