Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1892-05-07 / 19. szám
296 ORSZÁG-VILÁG ORSZÁG-VILAG E véres mozgalom újra igazolta azon társadalmi törvényt, hogy az alsóbb osztályok csak az esetben vívhatják ki jogaikat, ha a társadalom többi osztályai azokat jogosultaknak ismerik el. Amit a parasztok ez alkalommal követeltek, annyira méltányos volt, hogy szinte nehéz elképzelni az akkori fölfogások szűkkeblűségét, melylyel azt megtagadni lehetett. Hajlandóknak nyilatkoztak a földesúri robotot teljesíteni, a tizedet fizetni, csak a személyi — költözési — szabadságot s az erdők szabad használatát és vadászatot követelték, «nehogy a mit Isten kegyelme az ember számára növeszt, értelmetlen állatoktól a mezőn elpusztíttassék»" Hogy a társadalom többi osztályai mily vakmerőnek találták e követelést, mely mai fölfogásunk szerint még az ősjogok határáig sem terjed, azt eléggé megvilágítja a kor egyik legfelvilágosodottbb gondolkozójának, Luthernek mennydörgése a «rabló és gyilkos parasztok» ellen : «Szúrjon, öljön, vágjon mindenki a ki bír, — mondja Luther szószerint. — Verjetek agyon mindenkit kivétel nélkül, az Úr ismeri övéit. Oly különös időket élünk, hogy a fejedelem nagyobb szolgálatot tehet az égnek vérontással mint imádsággal. Az embernek kenyér, a szamárnak virgács és teher, a parasztnak zabszalma kell. A közönséges embert terhekkel kell megrakni, különben vakmerővé és bujálkodóvá lesz. A személyi szabadság követelését rablásnak s az evangéliummal össze nem férőnek mondja, mit Pál apostol Timotheuszhoz intézett levelének eme soraival bizonyít: «Az iga alatt való szolgák az ő Uraikhoz minden tisztességgel legyenek». Képzelhető, hogy a kevésbbé fölvilágosodottak miként vélekedtek a pórság, jogairól ha Luther így írt. (Folytatása következik.) KIRÖPPENÉS. —A Husvétról maradt mérgelődés. Irta FRANCISCUS. Esztendőnkint, mikor a boulevard de Kerepes, meg a boulevard de Vácz fáit nyírják; mikor nyíratlanul zöldelni kezdenek a tavaszi versek a női divatlapokban; mikor Podmaniczky báró és a kálvinién szökőkút levetik szögletes felöltőiket; mikor a közönség lelkesedéssel üdvözli az operaház közelgő bezárását; mikor a piros lóversenyplakátumok előtt sikkasztó kereskedősegédek csoportosulnak, — tehát mikor kitör a fővárosi tavasz, leküzdhetetlen vágyat érzek a kiröppenéshez. Ilyenkor le szoktam szaladni a mi magyar kir.tengerünkhöz, egy kis igazi tavaszt élvezni. Ott jártam az idén is. Néhány napja, hogy visszatértem, lefagyott orral és egy hat személyre szóló náthával. Valahol olvastam, hogy a mellbeteg eszkimók, déli éghajlatot keresve, gyógyulás végett el szoktak menni Szentpétervárra. Csaknem ilyenformán siettem én haza minap Fiume zord ege alól, a melegebb budapesti klíma alá, ahol legalább nem akarják elhitetni az emberrel, hogy melege van, mikor a foga vaczog. Ne tessék megijedni. Fiume rég föl van már fedezve. Nem fogok alkalmi útleírással alkalmatlankodni. Csak a hazafias fájdalmamon akarok egy kicsit könnyíteni, papírra vetve egy pár belém szorult, röpke benyomást. Fiume fekvése majd oly érdekes, mint közjogi állása — a papiroson. Miután majd a horvát, majd pedig az olasz testvérek kötnek ki velünk, mi kötelességünknek tartjuk, hogy milliókat öljünk a kikötőjébe. Ez a kikötő pedig rendkívüli fontossággal bír arra a kereskedelmünkre nézve, ami nincs. A rakpartokon végig sétálva, bízvást mondhatjuk, hogy «Fiuménél a tenger csöndes». Ugyancsak kevés hajó van, ami fölkavarja. Fiume látványosságai: a kormányzó, Uzselácz kapitány és egy pár importált magyar ember. A kivitel legnevezetesebb portékája a donga, a bevitele a magyar hivatalnok. A maroknyi magyarság a horvátokkal és a talánokkal a legtestvériesebb egyetértésben szidja a kormányt. Egyáltalán csak egyetlen egy vitás kérdés létezik, hogy t. i. Fiume mi leginkább : olasz-e vagy horvát ? A magyar kormány bölcs politikája is folyton a kettő közt ingadozik. Nagyon természetes tehát, hogy szóba se kerül az a harmadik, abszurd lehetőség, hogy a «magyar korona gyöngye» magyar legyen. Nevetséges. Hát nem elég, ha van egy magyar mágnás, aki olasz üdvözlő válaszokat és estélyeket ad, ide-oda yachtozik és szellőzteti a díszmagyarját, tehát egyszóval «kormányoz»? Igenis, kormányoz. Minden kormányzó kormányoz. Legalább ő azt hiszi, hogy Fiume hajója arra tart, amerre ő akarja. Lehet, hogy a budapesti kormány is azt hiszi, amit a fiumei kormányzó. (A budapesti kormány is gyakran leledzik abban a tévhitben, hogy csakugyan ő az, aki kormányoz.) Ámde ne tessék elfelejteni azt a régi adomát, amikor a megrökönyödött lovas arra a kérdésre, hogy hová megy, kénytelen volt úgy felelni hogy: «Tudom is én! Kérdezzétek meg a paripámat.» Fiume elegáns kormányzója — a legszebb mágnás — glacékettyűs kezeivel láthatólag csavargatja a kormányrudat, igen ám, de mégsem ő dirigálja a hajót. Ami tényleg dirigálja, az egy régi, erős áramlat : a magyarfalas. Mi tagadás, Fiume épp oly kevéssé magyar város, mint akár Zágráb vagy Trieszt, azzal a különbséggel, hogy pl. Triesztben a «hotel de la ville»-ben akadtam egynéhány kiszolgáló emberre, aki olasz létére egészen jól beszélt magyarul. Megtanulta üzleti érdekből. Fiuméban azonban a «Deák-szálló» személyzete közt egy szál emberre sem bírtam bukkanni, aki csak egy kukkot is értett volna a mi nyelvünkből. Az én magyar szómat úgy megbámulták, mintha legalább is ó-hindu nyelven szóltam volna. A fiumei színházelött egy csoport-válogatott csirkefogótól igyekeztem tájékozódni a művészeti viszonyok felől. Magyar beszédem viharos derültséget keltett a reményteljes ifjú honfitársak közt. Végre előállt egy irredentista képű kamasz és néhány kriminálisan tört magyar szóval tudtomra adta, hogy a színház zárva van és hogy ő meg a társai jóravaló laljának, ne tessék nekik magyar szót inszinuálni. Tűnődve, megszégyenülten állottam odébb. Egyebek közt arra is gondoltam, hogy ama tisztelt ficzkók nagyrabecsült szülei részben alighanem az én keserves adómból eszik a makarónit. Fiume belső viszonyait mi idejénn jórészt csak kisebb-nagyobb botrányokból ismerjük, melyeket a t. kormány jobb ügyhöz méltó buzgósággal szokott eltussolni. Ámde ami lólábként ki szokott lógni az óvatos lepel alól, már az is elég arra, hogy kinyissa az objectív megfigyelő szemeit. Ne áltassuk magunkat üres illúziókkal. Fiume a szó legkínosabb értelmében csak névleg «magyar» terület. Ez különben már eléggé régi dolog és elég szomorú reánk nézve. De még szomorúbb az, hogy az a város nemcsak hogy nem magyar, hanem nem is akar magyar lenni, nem is magyarosodik. Tessék csak végig sétálni Fiumén, egy kissé, bármily futólag, hallani és látni: a benyomás mindig az lesz, hogy ott eddig még nincsen számunkra hely. Számunkra még nincs, csak a pénzünkre van. Annál feltűnőbb és másrészt annál szégyenletesebb dolog. Fiume, magyar pénz befektetése nélkül, a számára általunk folyton és szinte naiv lelkesedéssel hozott áldozatok nélkül, alig volna egyéb egy silány kis kikötővárosnál, amilyen tucatjával van az olasz partokon. Áldozatkészségünk pedig e részben elég önzetlennek nevezhető, mert ugyancsak messzire vagyunk még attól az időtől, amelytől tőkéink gyümölcsét várjuk. Ezek a várt gyümölcsök, ezek a hazafias aggódással lesett eredmények pedig nem tisztán anyagiak. A főczél egyelőre politikai. Magyarrá tenni Fiumét, ez a jelszó. Bocsánat, úgy akartam mondani, hogy annak kellene a jelszónak lenni. Nézzük már most, hogy milyen eszközökkel iparkodik elérni azt a fontos czélt a mi kitűnő, erélyes kormányunk? Ahelyett, hogy csakugyan czéltudatos, erélyes politikát inaugurálna, megelégszik azzal, hogy gavalléroskodik : pénzzel, sok pénzzel tömi Fiume zsebeit és aztán aztán a saját zsebeibe sülyeszti kezeit és nagyúri nondalence-szal várja, hogy mi lesz most. A hírhedt, magyarfaló Jellasich-ezred még mindig ott garázdálkodik Fiuméban. Ez példának csakugyan elég. Nem lehet kieszközölni, hogy pl. a Mollinárybakákat helyezzék oda és azt a garázda ezredest küldjék, mondjuk, Kecskemétre. Ott henczegjenek azután. És akkor fészkelődjenek a fiumei horvátok meg a taliánok. Aki a kormány tehetetlenségén meggyőző kisebb példában akar mulatni, röppenjen le egy kicsit az úgynevezett «magyar» tengerparthoz. GONDOLATOK. Két út van fölfelé. Az egyik a magunk lábán visz, a másik a mások vállain. Az elsőt a munka, küzdelem egyengeti, a másikat a tolakodás. Amannál mindig biztos alattunk a talaj, emitt két váll közül könnyen leesünk egy harmadiknak a lába alá. A becsület csak egy, mint a napfény. Nem ez az oka, hogy az emberek nem tudják keresztül bocsátani magukon mind a hét színét s hol az egyiket, hol a másikat tartják az igazinak. I !Nem szabad panaszkodnunk, hogy nincsenek barátaink, magunk vagyunk az okai. Ideált alkotunk a jó barátokról, s ha egy ilyen közeledik felénk, azt elűzzük közelünkből, — mert az igazi barátságban terem az igazmondás. A LENGYEL FÖLKELÉS LEVERÉSE. (Kozák-cs patak Varsóban.) — Kossak festménye után. 1892 1892 TAVASZ A TANYÁN. Irta TÚRI M. ISTVÁN. Mindennel elkésett az idén az alföldi természet is, csak úgy lopva mutogatta tavaszi erejét. Máskor Józsefnaptárban szokott stácziót tartani nálunk a gólyamadár, és az idén Szent György hava hozta el védenczeivel, a fecskékkel együtt. És így késett minden és mindenki. A galamb első kis fiait elvitte a márcziusi fagy, s azóta csak most kapnak kedvet a turbékoláshoz. Az éneklő madarak is izgatottan várják a cserje sűrű lombját, ahova biztosan rakhassák a kicsi kis meleg fészkeket a kánya, vércse és a tanyájában egerésző macskák szemei elől. Csak a verébnek, szarkának nem ártott az idő. A madárvilágnak ez a két élelmes fajtája rég kész az idei otthonnal. A szarka, a kis csirkék és a kis ruczák hóhérja, a legmagasabb akáczfák leghegyeiben, száraz galyból összetákolt fészkét mintha nem is féltené; a veréb, meg kiszorítaná az embert a házából is, mert hamis hangon csiripelő fiai részére elfoglalja a házak ereszeinek minden olyan lyukbeli hiányát, melyen csak be tud báni; még a kutak kőrakásait is megvizitálja ez a furfangos jószág, mert oda is bele költözik, ha csak egy fészeknyi helyet talál. A kis libák is megkéstek az idén. Legtöbb helyt most buvogatnak ki tojásméhükből ezek a kedvesen papatyoló, szűzi tiszta kis jövendő nagy libák. És ez a késedelem nem jót jelent. Mert azt bizonyítja, hogy ebben az esztendőben rosszul költ a lúdféle, tehát kevesebb lesz, és drágább lesz az idén — a falusi liba. A kis ruczákban se gyönyörködhetünk még. Pedig ezek is kedves jelenségei a házi szárnyas világnak. Különösen ha már vízre kapnak. A kis emberi babák se fürgébbek a langyos vízben, mint a kicsi kacsa a kútgüdörben. Ilyenkor esik meg a kis kacsák öreg dadáján, a vén tyúkon, hogy apróságai ott hagyják a szárazon — mert bizony a kotló-féle nem született a vízre. De azért az öreg dada ott őrzi őket óraszámra, körül-külül sétálgatva az unalmas partot. Mikor azuután sok a mi sok, vészt karitgál az öreg kotló. Ez a vész azonban sokszor igazi nagy veszedelem minden kis apró jószágra, mert vércse, kánya, sas képiben szok megjelenni a tanya udvarán. Van is ilyenkor riadás. A kis kacsa bezzeg hallgat a tyúk-dada beszédjére. Csakugyan bámulatos a madárfélék látóképessége. Sokszor a harmadik tanya felett repked még a zsákmányt kereső ragadozó madár, és mi nálunk máris felriad az apró jószág, és melyik látja meg az ellenséget legelőbb , elkiáltja magát. Ezt a vészjelt azután egyik fajta átadja a másiknak, és rohan, menekül a hova tud ; a pulyka pedig összeszalad és lelapul; csak az öreg gúnár bíztatja a fiait, felfeszített nyakkal gágogva nekik, hogy ne féljenek. Nincs is egy öreg gúnárnál bátrabb, büszkébb madár, mikor arról van szó, hogy gyermekeit védenie kell. Fővárosi hölgyeim, talán nem is tudják, hogy a gúnár legalább is a szemét szeretné kivenni az embernek, ha csak közel is merne menni az ő családjához. Meg is védi azt — még kutya, ló, ökör ellen is. És tudják-e mindnyájan azt is, fővárosi hölgyeim, hogy milyen a szülői szeretet azokban az oktalan házi szárnyasokban, melyeket önök csak a dunaparti tyúkhordó kasokból és terített asztalukról ismernek ? Mikor egy tyúk 50—60 kis csirkének gondját viseli, keres nekik, kapar nekik szemet, férget, megvédi eső és a kánya, de még a maga fajtája ellen is, kotyog nekik egész álló nap — nem igazi és önzetlen anyai szeretet ez is? És én sohse láttam még olyan apai szeretetet, mint a gúnáré. Ez a madár képes négy héten keresztül az előtt az élelölt strázsát állani, ahonnan várja a kis libákat. És amikor kirakják ebbe a kis papacsikat, az az öröm, az a büszkeség a gúnárban — ne nevessenek ki — még nem részesültem hasonló örömben — mondom engem meg tud halni. Még a szeme is ragyog, s ha tudna könnyezni, még könnyezne is ilyenkor a kicsiknek gingáló édesapa. De csak a hídnak vannak ilyen apai örömei. A kakas, pulykakakas nem sok gondot vetnek a maguk jövevényeire. A kakas inkább csodálkozik, hogy miért lett hirtelen hozzá a kotló, aki bizony még neki is neki vág, csak ott szemtelenkedjék körülük. Pedig ki nagyobb és ravaszabb gavallér, mint egy magyar kakas; addig, ameddig , ki szereti jobban egy ideig az ő édes tyúkjait, ki körül van mindig 5—6, akiknek még a szájából is odaadja a falatot ? Ki megy ilyen tavasz évadján, vérebbig a vetélytársának, mint egy magyar kakas ? És elmondhatnám még, hogy ez az időjárás keleszt a gácsér-ruczában kriminális érzelmeket. Avagy tán el se hiszik nekem, hogy egy öreg gácsérunknak esztendőkön keresztül egy vén tyúk volt a bomlasztó ideálja. De hát ilyenkor rakja fészkét a fecske, pacsirta is. Bomlik most minden érző idege mindennek. A vad kacsa is keresi már a búzában a jó helyet. Ostoba vad madár. Napok óta itt őgyeleg, és helyet is foglalt már a mi búzánkban is egy vad kacsapár. Azt gondolja szegény, hogy ha csak feje van kint a búzából, nem látjuk őket. Pedig hát tudjuk már a fészkit is, hogy hol van. El is határoztuk már, hogy szószos 297