Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1892-03-26 / 13. szám

X7/7. évfolyam Budapest, 1892 márczius 26. 13-ik szám. ORSZÁGAJSÁG Hirdetések helyben fölvétetnek a kiadóhivatal-­­ Franczia-, Angolország-, Belgium- és Hollandiá­ban (Erzsébet-körút 12. sz. a.) és bármelyik hir- | JD ELELOS SZERKESZTŐ 13 H1 H ’ D F1, |h ’ 1 K K. ból hirdetéseket John F. Jones et Gie (Paris) detési iroda útján. ú­j irodájától fogadunk el. Szerkesztőség és Kiadóhivatal : BUDAPEST, VII. KERÜLET, ERZSÉBET­ KÖRÚT 12. SZÁM, HOVÁ A LAPNAK SZÁNT K­ÖZLEM­ÉNY­.A KÜLDENDŐK. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK! I Egész évü­k........... ........... 8 frt | Negyedévük... ... 2 ! Félévre ............................ i­t 1 egy hóra ... ... — Egyes szám ára 18 kr., kettős számé 30 kr. ÉRT — KR . 70 . (IV., KECSKEMÉTI­ UTCZA 6. SZ.) KÜLDENDŐK. Az ELŐFIZETÉSI PÉNZEK A PALLAS IROD. ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁGHOZ D­ELILA. REGÉNY. Irta BENICZKYNÉ-BAJZA LENKE.­­Folytatás.) vili. Delila feltűnően rossz kedvű volt s szeszélyeit az egész ház népével éreztette, a mi az utóbbi időkben nem volt nála szokatlan, de ily módon még sohasem adott rossz kedvének kifejezést, mint ma. Midőn nővérével és Krisztinával kiszivakodta magát, a kertbe ment, hol lázas nyugtalansággal járt föl és alá, s valami jelt keresett, mely meg­mutassa neki, hogy a főhadnagy ott volt, kiről meg volt győződve, hogy sokáig várt reá, s azután bizonyára haraggal távozott. — Miért nem jön el nagyapához, hogy megkérje kezemet? — ez a kér­dés foglalkoztatta most is, mint már annyiszor, mit nem tudott megmagya­rázni magának és hiába keresett rá feleletet. Szerette volna ezt tőle meg­kérdezni, de nem beszélhetett vele, s nem tudva, hol lakik, nem írhatott neki. Várnia kellett tehát egy új jelre, egy új tudósításra és ez a várakozás kiállhatatlan volt neki. Újra és újra eszébe jutott az a kü­lönös helyzet, melyben a főhadnagyot nagybátyja szobájában találta, de nem mert arról senkinek beszélni, mert nem akarta elárulni, hogy a főhad­nagy náluk volt. Eszébe jutott az is, hogy miért nem lakik most nagyatyja régi lakásában, holott azt idejövetelük után csinosan berendeztette magának, hisz az sok­kal kényelmesebb és lakályosabb volt, mint a földszinti szobák, melyek régi állapotukban maradtak. Azonkívül az üres láda kérdése is foglalkoztatta s az a különös kopogás, mit második éjjel hallottak idejövetelük után. Min­dez kíváncsisággal töltötte el s úgy sem tudva unalmában és türelmet­lenségében mit tenni, fölment az eme­letre és a kérdéses szobában szemlét tartott. Semmi feltűnőt nem talált ott. Minden a régi, szokott helyén volt. A szekrények nyitva s üresen állottak, az ablak új függönyei lebocsátva voltak, mint használatlan szobákban lenni szokott; csak egy különös, kellemetlen szagot érzett, a­mi sem penész, sem zárt levegő nem volt, egész kü­lönös, a minőt még, soha sem érzett. Lehajolt arra a helyre, a­hol Szalárdyt letérde­pelve találta s észrevette az új, tündöklő szöge­ket a korhadt deszkába verve. Perez alatt az éj­szakai kopogásra gondolt. Ezeket verte be nagy­apja, — gondola. —­ De mily czélból végezte e munkát, holott a következő napokban elég mester­ember járt itt, kik az új bútorokat hozták, a kály­hákat igazították, a függönyöket fölaggatták. És miért állította nagyapa, hogy a ládát fogja leszö­gezni ? Ez gondolkodóba ejté Delilát és midőn már rég elhagyta az átvizsgált szobát, még mindig arra gondolt. Elhatározta, hogy mindezt megkérdi nagyatyjától, nem is sejtvén, hogy az által annak valami kel­lemetlenséget okozhat, s azt remélve, hogy meg­tudhatja Szalárdy tettének indító okát. A nagyapa szobájába ment, kit az nap még nem látott s kit ismét sokkal betegebbnek talált, úgy, hogy nem merte kérdését előadni. Egy ideig kö­zönyös dolgokról beszélt vele. Egyszerre Krisztina lépett a szobába és névjegyet hozott, — mint monda, — Szalárdy főhadnagytól, ki ott lent fe­leletre vár s kéri Prosper urat, hogy olvassa el a névjegyre irt sorokat. E szavak alatt Krisztina jelentőségteljes pillan­tást vetett­ Delilára, ki vérpiros arczc­al, dobogó szívvel ült helyén, s nem tudta a cseléd előtt nagy felindulását eltitkolni. A névjegyen, mit Prosper úr elolvasott, ez állt: «Bár el van tiltva nekem az idejövetel, egy fon­tos ügyben kérek Prosper úrtól bebocsáttatást. Okvetlenül beszélnem kell kegyeddel s ezért kérek igenlő választ.» A beteget újból felizgatta e néhány szemrehányó s majdnem parancsformába öntött kérelem. Át­­nyújtá azt unokájának, ki határozottsággal mondá : — El kell őt fogadni, nagyapa, ha fontos do­logról kiván beszélni. Prosper nyugtalanul tekintett körül, mintha va­­lahonnét segítséget várna e reá nézve félelmetes találkozáshoz. — Jöjjön be, — mondá aztán gyenge hangon. — Te maradj itt Lilla, mert igen rosszul érzem magamat. Pár pillanat múlva kardcsörgés jelenté a katonatiszt közeledését, ki belépett s vidáman, udvariasan és szokott ele­­gancziával hattá meg magát. — Remélem, nem zavarom Pros­per úr, — kérdé a betegre pillantva, azután szeme a leányéval találkozott. — Beteg vagyok, mint mindig, — válaszolt Prosper, kellemetlenül érez­vén magát, mint mindig, ha a főhad­nagy közelében volt. — Azért nem alkalmatlankodtam eddig, bár sürgős dolgom lett volna kegyeddel, mit már nem halaszthat­­tam tovább, mert határozatától függ boldogságom. Delila meglepetve pillantott reá, Prosper láthatóan megriadt e beve­zetésre. — Delila kisasszonyt szeretem, ő viszont szeret, s azért jöttem, hogy — öm­lengett Szalárdy. Mély hallgatás követte e könnye­dén, biztosan kiejtett szavakat. Pros­­pernek mintha fejéhez sújtottak volna valamit, úgy szédült el s esett vissza székében. A jelenlévők csodálkozva szemlélték e nem várt hatást, mert Szalárdy meg volt győződve, hogy ama tilalom csak azért volt, mert e nagy szerencsét Prosper nem remélte unokája számára. — Nem felel, Prosper úr ? — kérdé sértődve a főhadnagy.­­— Nem tudom, mit feleljek, — nyögte a beteg. — Nagyapa, — mondá kérő hangon Delila, kinek szíve repdesett az örömtől. — Erre csak egy lehet a felelet: «igen». Mert az ellenkezőre nem adtam okot. Prosper nagyon gyengének érzé magát az ellent­­állásra, majdnem azon a ponton volt, a­midőn minden közönyös volt számára. Félt a katasztró­fától, mely lassú, de biztos léptekkel közeledett fe­léje s ha mindenkinek inkább szerette volna nőül adni unokáját, mint Szalárdynak, mégis gondolta: legalább egynek az árvák közül biztosítva lesz HÓDOSSY IMRE.

Next