Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 27-52. szám)
1892-07-02 / 27. szám
1892 Újra elhallgatott, majd egyszerre valami hirtelen eszmétől megkapva, egy pillanat alatt megtalálta az elvesztett talajt. Megfogta a nő kezét és végtelen gyengéd, jóakaró hangon súgta a fülébe: — Nem vehetem a lelkemre, hogy miattam sárba tapodja tiszta, fehér nevét. Gyengéd, érzékeny lelkét megölné a nyomorult világ kíméletlen szóbeszéde, amelynek védtelenül odadobná magát. A botrány elkerülhetlen lenne. Szeretem úgy, amint van, megelégszem vele, úgy amitt van. Tegyen ön is így, Éva! Az asszony hitetlen, rémült csodálkozással kapta föl a fejét. Ott állott előtte az imádott férfi perfekt amoroso mosolygással, de ijedt zavara még a szemében borongott. És ezen a szemen, valami csodás, víziószerű világosságtól megkapva, egyszerre belátott a köznapi lélekbe. Kikapta kezét az övéből, csak egy szava volt még hozzá. — Nyomorult! Azután futott ki a szobából. Szétlibbent fátyollal rohant le a villa terraszán a fekete éjbe. Égő arczcal, elborult ,szemmel indult meg hazafelé. Az az ötszáz lépés a Villa Faecundától hazáig végtelenre nyúló, tűzzel kirakott Kálvária-út volt neki. Minden gondolata éles, hosszú tövisként fúródott izzó agyába. És mégis meglassította lépéseit. Hiszen térden csúszva szerette volna végigjárni ezt a Golgothát. Egyszerre teljes tudatára ébredt bűnös eltévelyedésének. És míg a kísértő nyomorult alakja glóriás magaslatáról a förtelmes, piszkos mélységbe hullott alá, fenyegetően emelkedett föl előtte a megcsalt férj számonkérő, szomorú arcza. A jó, szelíd férjé, a kinek mindenét köszönheti, a ki a szegényes, meszelt falusi paplakból selymes fészekbe emelte s oly rajongó, tiszta szeretettel vette körül, a milyen csak a romlatlan férfiszívben lakozhatik. A férje, aki ha diadal, ünnepeltetés érte, mint a gyermek a jó iskolai bizonyítványnyal szülőjéhez, először is hozzá sietett büszkén, boldogan. — Nos, meg vagy elégedve Évikém?... Hazaért. A férj szobájában lámpa égett. Odatámolygott az üvegajtóhoz. Komann íróasztalánál ült és dolgozott derűs, nyugodt arczcal. Előtte az ő aranyrámás képe, amelyet mindenüvé magával hordott, mint valami talizmánt. Néha elgondolkozva emelte föl fejét a fehér papírlapról, fáradtan végigsimította homlokát, azután a képre nézett. Elmosolyodott s mintha új ihletet merített volna a reátekintő halvány, ifjú arczból, újra gyorsan, könynyen dolgozni kezdett. Egy perczig sem habozott. Betaszította az ajtót, a karszékhez tántorgott s a férje vállára tette kezét. Komann csodálkozva emelte rá tiszta, szelíd tekintetét. Éva megtört, mély csengésű hangon súgta. — Megcsaltalak, Károly! Ez az első perczben meg sem értette, mit akar mondani. Csak nézte őt zavartan, nyugtalanul. De mikor dúlt arczát, reszkedő ajkait meglátta, kihullott a tol a kezéből. — Éva! A szívén talált ember tompa halálkiáltása volt e szó. Az örökösen derűs arca halálosan sötétre festődött. Visszafojtott lélegzettel kérdezte tőle: — Kiért? Éva odabukott a földre melléje. — Rejtőért. Romann megtörten ingatta fejét. — Érte! érte!... Egy léha kalandorért. Az asszony nem is hallotta, mit beszél. Ott a földön fetrengve, arczával a székre hajolva rebegte: — Nem buktam el, csak gondolatban. Nem mentségemül mondom. Hiszen a tett csak a gondolat következménye. A testem tiszta maradt, de a lelkem mocskos, gonosz. Utálatos vagyok. Utolsó szavai belefultak görcsös zokogásába. A férj lassan felemelkedett a székből. Nem szitkozódott, nem fenyegetődzött. Lágy, sima vonásai csodálatosan megszilárdultak. Egész lénye fenséges, elszánt nyugalmat mutatott. — Köszönöm bizalmadat, Éva! Tudom, mi a kötelességem. Azonnal végezek vele. És nyugodt,biztos lépésekben megindult az ajtó felé. Az asszony fölsikoltott és fölugrott. Iszonyú vízióban látta férjét, aki tollon kívül soha egyéb fegyvert nem forgatott a kezében, a kalandor biztos ezéltáblájául állani. Hozzárohant, elébe állott, a nyakába kapaszkodott. — Nem, nem Károly! Ne tedd, az istenért. Meg nem érdemli a nyomorult. Még a megvetésedet sem érdemli. Csak velem végezz! Komann megállóit. Sokáig elmerülve, lassan földerülő arccal nézte a reá tapadó reszkető, küzködő asszonyt. A magába vonult emberek csodás, szinte érthetetlen éleslátásával mélyen a lelkébe látott. És látta ott, hogy ezt az asszonyt ma nem vesztette el, hanem csak ma nyerte meg igazán. Homlokon csókolta, hátrasimította kibomlott fürteit és szelíd szeretettel kérdezte tőle. — Elmenjünk innen, Éva? Az asszony kónyázott, égő arczát mellére temette. — El, el, azonnal! A homályos szürke hajnalból aranyospiros reggel fakadt. A sok málhával összepakolt Victoria a harmatos fákkal szegélyzett országúton sebesen haladt előre. A férj és feleség összebújva, édes hallgatásba merülten ültek benne s észre sem vették a festői lovast, aki friss rózsabimbóval saccolában, impozáns lovagló costumeben, a legudvariasabb mosolygással köszöntette őket s azután sokáig utánok nézett. — Bravo! A férjével szökik. Kitűnő megoldás. Nagyon kellemetlen helyzetből menekültem ki. Végre is nincs mit a szememre vetnie. Gálánsul, lovagiasan viselkedtem. Megmentettem egy család boldogságát. És a gáláns, aranykulcsos lovag sans reproche megelégedetten veregette meg Miss Mill tajtékos, fekete nyakát s diadalmas mosolygással vágtatott neki az aranyszínben csillogó síkságnak. ORSZÁG-VILÁG A SELMECZBÁNYAI BÁNYÁSZATI ÉS ERDÉSZETI AKADÉMIA ÚJ PALOTÁJA. (Képpel.) A selmeczbányai bányászati és erdészeti akadémiának nagy ünnepe volt e héten. Az erdészeti akadémia új palotáját avatták föl a kormány képviselőinek és nagy közönségnek jelenlétében. Egy külön erdészeti palota fölépítésének eszméje már 1800-ban, tehát majdnem egy évszázad előtt merült föl, de valósággá csak most lett az, bár maga az akadémia már 1763-ban alapíttatott. Mária Terézia királyunk volt az alapítója, ki abban az előadásokat 1764 szept. 1-én a jeles Jacquin tanár által kezdette meg, akadémiai rangra azonban csak 1770-ben emelte ez intézetet. Innen van az, hogy száz éves fennállásának évfordulóját akadémiánk 1870-ben ünnepelte meg, s nem alapítása napjától számítva. Alapítása előtt a bányászat szakférfiai oly módon szerezték meg szakismereteiket, hogy azok az ifjak, akik a bányászatnak szentelték magukat, néhány kitűnőbb bányászati és kohászati tiszttől nyertek kézművesi módra oktatást, és az a misztikus homály, melylyel ezek a tisztviselők sok évi tapasztalataikat körülvették, nagyon megnehezítették a növendékek haladását. Minden bányakerületnek bizonyos számú tisztviselője volt, akik később gyakornokok neve alatt fordulnak elő okmányunkban. Ezek egyes jelesebb műszaki tisztviselők mellé voltak beosztva, akiknek vezetése alatt több irányban nyertek kiképzést, u. m. a bányászatban, az érczek előkészítésében, a kohászatban, az erdészetben és a gazdászatban. E tisztjelöltek, gyakornokok fizetést is élveztek s eleinte negyedévenként, később évenként tettek vizsgát, s velük töltötték be a tiszti állomásokat. Míg azonban véglegesíttettek, hosszú gyakorlati próbán kellett keresztül menniük. Bányászati s erdészeti akadémiánk több átalakuláson ment át, míg mostani fejlettségét elérte. Ez átalakulások legnevezetesebbje az 1869-iki, a midőn tanszékein a német nyelvet a magyar válta föl. Ez az átalakulás nagy befolyással volt az akadémiának egész szellemére, fejlődésére. Az akadémia ezzel a magyar kultúrintézmények sorába lépett; nem volt többé idegen tényezője a szakismeretek szerzésének. Közelebb jutott hozzánk és mi megbecsültük, emeltük. A magyar kormány oly szilárd alapra állította, amilyenen még soha sem állott, s amelyből erősen hajt azóta a szakirodalom fája is, kiválóan az ifjabbik testvér, az erdészet mutat ez irányban örvendetes haladást. Ha korát akarnék jellemezni, akkor akadémiánknak ujóbbi korát a virágzásénak kellene neveznünk, s ebben a korban a jeles tanári kar élén Farbaky István mostani országgyűlési képviselőnknek jutott osztályrészül az átalakító munka tetemes része, aki sok éven át volt az intézet igazgatója. Hogy elbírta e terhet, s jelesül oldotta meg feladatát, arról az akadémia mostani fejlettsége s az e heti ünnep tanúságot tehet. V. F. A VÁRADI NAGY NAPOK. (Két képpel.) Ritka ünnepségek ragyogása vetette fényét e héten Szent László városára és a keresztény egyházra.étszáz évvel ezelőtt avatták szentté László magyar királyt és két évszázadja múlt el jun. 5-én annak, hogy Nagyvárad fölszabadult a török nyomás alól. A váradi püspök kezdeményezéséből ezt a két nevezetes évfordulót együtt ünnepelte az egyház és Nagyvárad városa. Nagyvárad ma egyike a legszebb vidéki városoknak és most van a fejlődés azon lépcsőzetén, amelyen csak emelkedni lehet, leszállani nem. Helyes gazdasági politikája rendezett anyagi körülményeket teremtett számára, szellemi tényezői pedig oly számosak, hogy bízvást részt vehet a szomszédos, hasonló városok kulturversenyében. Aki Nagyvárad történetét végig nézi, az megtalálja benne a tűz, víz, betegség, ellenség s mindenféle pusztító elem átkos rombolását, melyek egy-egy nagy lökést adtak a haladni akaró városnak. S Nagyvárad mégis él. Él és virágzik. Szebb, mint valaha ; nagyobb, erősebb, gazdagabb. A nagyváradi ünnepélyek fényét mindenesetre nagyban növelte az az előkelő társaság, amely ott összegyűlt. Császka György, kalocsai érsek s a hazai főpapok nagy része s tekintélyesebb tudományos társulataink képviselői jelentek meg a város és az egyház ünnepélyén. És bizonyára szívet-lelket emelő volt reájuk nézve látni a várost, mely hűséges istápolója a vallásszabadságnak és igaz áhitatnak; mely oly sok jótékony és nemes czélú intézmény szülőanyja és melynek alig van utczája, hol templomot ne találhatna az, aki lelkén fohász által könnyíteni akar. A szabadságnak az a szelleme pedig, mely Nagy Sándor vértanúi emléktáblája és Rulikovszky Kázmér lengyel szabadsághős sírja fölött is meg-megjelen , otthonos e városban. Egymást szerető testvérek lakják Szent László városát, mely állandó tanyája a művelődésnek is. Kétszáz évvel ezelőtt Nagyvárad 114 házból állott. Kicsiny, számot sem tevő városka volt. Kétszer száz esztendő alatt szárnyakat kapott, emelkedett, erősbödött, emelkedik, erősbödik folytonosan. * A váradi székesegyházban ünnepi misék voltak. Sokan megnézték a gyönyörű dómot. De megnézték valószínűleg az épületen levő kétfejű sast is. Ennek is megvan a maga története. A székesegyház költségeire Mária Therézia királynő közel százezer forintot adott és e nagylelkű áldozat meghozatala alkalmával került oda a szép madár s le sem szállott onnan azóta. Ártatlan jószág, senkit sem bánt s talán maga sem bánná, ha valaki elcsenné onnan, így azonban ott marad. Érdekes szerepe van Nagyvárad történetében a várnak is, a hol egykor a székesegyház állott. Ott lelték Szent László király családfája. Rajzolta Wenckheim Krisztina grófip. 435