Ország-Világ, 1893 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1893-01-14 / 3. szám

XIV. évfolyam Budapest, 1893 január 14. 8-ik szám. ORSZÁG-VILÁG Hirdetések helyben fölvétetnek a kiadóhivatal­ban (Erzsébet-körút 12. sz. a.) és bármelyik hir­detési iroda útján.F­elelős szerkesztő: BENEDEK EBEK. Franczia-, Angolország-, Belgium- és Hollandiá­ból hirdetéseket John F. Jones et Cie (Paris) irodájától fogadunk el. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: BUDAPEST, VII. KERÜLET, ERZSÉBET­ KÖRÚT 12. SZÁM, HOVÁ A LAPNAK SZÁNT KÖZLEMÉNYEK KÜLDENDŐK. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK: Egész évre. .................... 8 frt I Negyedévre......... 2 fut &­ki Félévre ........................ 4 «­­ Egy hóra ..........— * 70 * Egyes szám ára 16 kr., kettős számé 30 kr. AZ ELŐFIZETÉSI PÉNZEK A PALLAS IROD. ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁGHOZ (jv., k cskkmkti-utcza 6. sz.) küldendők. ZÖLD GYEPEN. REGÉNY. Irta BENIGZKYNÉ-B­AJZ A LENKE. (Folytatás.) — A mit ma ön tett nekem, az helyrehozhatatlan. Meggyalázta saját vérét és nevét s én elhagyom örökre ezt a házat, mely ma még sajátja, de egy­koron az enyém lesz. Nem térek addig vissza, míg ezen a helyen, ezen a zöld gyepen térden állva nem kér tőlem engedelmest és mindezen tanult . Az, a­mire ön gondol, kapitány, bátyám és közöttem lehetetlen. Bármit tett is ő velem, atyámként kell tekintenem őt, ki engem nevelt, és a kinek örököse vagyok. Más elégtéte­lem nem lehet, mint hogy elhagyom örökre házát s az életben többé nem találkozunk. Weilern kapitány gúnyosan elmosolyodott. — Ha ön ezt elégnek tartja, gróf úr, én termé­szetesen nem mondhatok ellene. — És ön mit tenne helyemben? — kérdé­sévvel az ifjú. — Nekem más felfogásom van e dologról. — Fegyveres elégtételt kívánna. — Minden bizonynyal. Önnek Balázs gróf végre is csak nagybátyja... — Igaza van és én még sem teszem! — kiált a keserű dühvel Edvárd. — Nem tehetem. Ez az ember egy örült, számbavehetetlen tévelygő, ki utál engem azért, mert nincs fia, s én öröklöm vagyonát és utál engem azért, mert fiatal vagyok, s hogy más oka is lehet még, mi végett ezt rajtam elkövette, az csak a múlt perc­ekben jutott eszembe. De mindegy, én őt atyámként tiszteltem, bár mostoha atyám volt mindig. Nem vonom felelősségre, bár úgy bánt velem, mint az ebből szokás, melyet vétségéért megkorbácsolnak. Nem teszem már csak leányáért sem, ki nekem mindig jó, szerető nővé­rem volt, mert érzem, hogy ha fegyveresen állnánk szembe, lelőném őt és mily különös volna halála után elfoglalnom birtokait. De elhagyom, a világ ítéletére bízom tettét, mely törvényt fog fölötte tartani. A kapitány kétértelmű mosolylyal vonogatta vállát. — így engedelmet kérek, hogy zavartam, — mondá hidegen s távozni akart. De az ifjú utána sietett és megragadta kezét: — Ne hagyjon el így, kapitány, — mondá csengve. — Látom, hogy nem nyertem meg helyes­lését és mégis ismételnem kell, hogy nem tehetek másként. Azonban egy más kérésem van önhöz, mit nem fog megtagadni. Mikor indul az ön hajója Braziliába? — Velem akar jönni ? — Ma még Brémába utazom s onnét önnel vagy mással megyek tovább. — Mily czélból hagyja el hazáját? — Mert nem akarok itt botrány tárgyául szol­gálni, s mert nem akarok talál­kozni senkivel, ki e történet részleteit tudakozhatná tőlem. — viszont­ majdnem sírva a két­ségbeeséstől Ed­várd. Évek múlva, ha visszatérek, el lesz feledv­e minden, addig pedig megkese­rítem ennek az embernek az életét oly módon, hogy halála óráján is megemlékezik róla. Weilern fürkészve vizsgálá a beszélő arczát s látta, h­ogy az nagyon sötét terveket készít a jövőre, aztán mondá: — Én két hét múlva Brémá­ban leszek s onnan nyolcz nap múlva indul a «Merkur», mely­mielőtt elváltak, Edvárd még arra kérte őt, mondjon nevében istenhozzádot Etelkának, kitől nincs ideje elbúcsúzni, s midőn a kapitány még talán a park közepén sem volt, hallá az udvarról kirobogni a kocsit, mely már előbb készen állt a kastély előtt, hogy a hölgyeket séta­­kocsizásra vigye, s melyen most Edvárd az indó­­házhoz hajtatott. Néhány iratot és a készpénzét vette csupán magához, azon öltözetben, mey rajta volt, indult útnak, — mintha utálna mindent, a mi e házra emlékezteti, semmit sem érintett, senkitől nem bú­csúzott, szóval podgyász és búcsú nélkül hagyta el a kastélyt, melynek jövendőbeli ura volt s hon­előtt el nem ismeri, hogy a mit ma tett, azt műveit és úri­ember nem teheti, s lealjasodott azok közé, kik állati szenvedélyük által utálatossá lesznek . Ezzel megfordult, többet nem birt mondani, rohanva futott végig a kert útján be a kas­télyba, egy pillantásra sem mél­tatván senkit,­­ még zokogó unokahugát sem és eltűnt a megdermedt társaság szemei elöl, kik bár mindnyájan Gá­­lossy Balázs gróf vendégei vol­tak, de rosszaló zúgással adtak megrovásuknak kifejezést, míg Weilern kapitány követte az el­rohant ifjú lépteit a kastélyba. III. A kastély emeletén fekvő szo­báiban érte Edvárdot utól, ki csodálkozva látta r­ kapitányt belépni s égő arczczal fordult felé. — Láttam önt elrohanni, ifjú barátom, — kezdé a kapitány, hogy jövetelét kimagyarázza, — s azt akartam megtudni, nem lehetek-e valamiben szolgála­tára ? Edvárd egy pillanatig gondol­kozott, nek kapitánya vagyok. — Tehát nincs ellenére, ha azon utazom? — Mint kapitánynak köteles­ségem minden utasnak örven­deni, kivel az átkelők száma szaporodik hajómon. — Ez nagyon kitérő és hideg felelet, de engem nem sújt, nem változtatom meg tervemet s két hét múlva találkozunk Brémá­ban, — viszonzá Edvárd, ki nagyon határozott jelleműnek látszott s midőn a kapitány elvált tőle, reá azt a hatást tette, hogy ez az ifjú tudja, mit akar és lehetetlen őt gyávának tartani. Jászay Mari Popper Dávid Ehrenstein k. a. Hilgermann Laura Rossi Marcello A HANGVERSENYÉVADRÓL.

Next