Ország-Világ, 1901 (22. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-06 / 1. szám

– írta JÓKAI MÓR. Az én falumról s az én ősömről szól ez a kis történet. A Nagy-Mezőn levő birtokomon keskeny út vezet keresztül. A birtok a határon fekszik s az út, a mint kiér belőle, a szomszédos Fehér vármegyébe lép át. A határnál áll a Hármas-Halom, emberkéz­hányta kerek domb egymás mellett mind a három. Kúpját a kakukfű, árkát a vad szederinda lepi el. Századok óta áll ott a Hármas-Halom. Térítő papoktól, erőszakos nagy uraktól itt védték meg őseim az ő kis birtokukat. Már kis gyermekkoromban hallottam a vén gu­lyástól, a vén Basa Szentétől, mikor rámutatott a Hármas-Halomra: — Itt halt meg az utolsó Palásthy. Hogy ki volt az az utolsó Palásthy s mikor halt meg és miért halt meg itt a Hármas-Halmon, azt már nem mondta a vén Basa Szente. Azt “meg­tudtam én s elmondom röviden s egyszerű hű­séggel. Az utolsó palásthy. Palásthy Boldizsár a mi fölséges fejedelmünk­nek, Rákóczy Ferencznek volt vitézlő lovas had­nagya. Ott szolgált Béri Balogh Ádám csatáiban, de utoljára túl a Tiszára is elkerült és ott volt az ecsedi láp partján, mikor Majténynél feloszlott az utolsó kurucz lovastábor. Onnan indult hazafelé s bizony esztendőbe telt, mire a sok bujdosó baj­­társon s útközben való atyafi látogatáson keresztül hazaérkezett túl a Dunára Mező-Szentgyörgyre. Mentéséről minden szőr levásott, dolmányának minden zsinórja foszladozott, csizmája se sárga­­szinű volt már, hanem egerszinű, tarsolyán se volt meg a czimere, már a fegyvereit is elhagyogatta imitt-amott, kit készpénzért, kit zálogban. Csak egy kurtanyelű fokos volt minden kezebelije- Csak a lova győzte meg egy kissé, így érkezett haza. Birtokait rég feloszlatták már Pál bátyja és Ádám öcscse maguk között. Nem is csoda. Tiz esztendő alatt csak egyszer látták, ez is régen volt. 1707-ben volt, mikor a labanczok elpusztították a vidéket s felgyújtották a falut, a mint Béri Balogh ge­nerális maga előtt hajtotta őket. Ekkor egy napra otthon termett Boldizsár úr is; szívesen látták, de bizony csak sátor alatt, mert a ház még akkor is füstölgött s abban fejét le sem hajthatta. Másnap elment csapatjával s ettől kezdve csak holt hire szállongott haza testvéreihez s öreg édes anyjához. De hát elvégre hazaérkezett. Édes anyja és testvérei ott laktak a napnyugoti részen a fűzfák alján abban a házban, melyet ma Márkus-háznak nevez a falu népe. Szívesen látták a bujdosó testvért, rokont és atyafit mind az egész atyafiság. No hát még a jó édes­anyja, mennyit sirt az, hányszor összeölelte, csókolta nagy örömé­ben ? El sem lehet azt mondani. Pál bátyja és Ádám öcscse másnap már elő­hozakodtak a birtok felől s atyafiságos jó szívvel ajánlották föl neki az igazságos osztályt. — Majd ráérünk arra még — szólt Boldizsár. — Of?SZÁG»VILIÉG « a csizmadiának hadat izen. Képtelenség! A csizmadiának hadat izenni! Hát lehet olyan egy kerék híjával a fejében élődő ember a világon, a­ki ezt még csak szóval is meg­merje tenni ? Hisz a­ki a csizmadiákkal ellenséges lábon áll, az megbukott, akár lép fel képviselőnek, akár nem. Már­pedig ez megtörtént dolog. Akadt olyan ember nagy Magyarországon, a­ki a csizmadia nemzetet ki akarta irtani, megsemmisíteni, leterülni e haza földabroszáról. A nevét nem mondom meg, csak úgy hivom, hogy »az én jó Barátom«. (Nagybetűvel, mert nagy ember volt.) Az én Barátomak pedig egy kerékkel több volt a fejében, mint másnak. Sokat tanult mindenféle akadémiákon: szép vagyont örökölt, beutazta egész Európát, fiatal is volt még. Az ötvenes évek közepén történt ez, a­mikor még nem választottak képviselőket, nem tartottak se országgyűlést, se munkásgyűlést. Hanem azért a magyarnak akkor sem volt pénze. Mindamellett, hogy a kérdés felett nem vitatkoz­tak, a kérdés mégis csak föl volt téve, hogy miért nincs a magyarnak pénze. Az én Barátom akkor jött haza Francziaország­­ból, a­hol nemzetgazdasági tanulmányokban töké­letesítette az elméjét. Meg tudott ő erre a kérdésre felelni. Azért nincs a magyarnak pénze, mert csizmát visel. Lám, a franczia népnek van pénze: sok pénze! Azért, mert faczipőt visel. Ha Magyarország népességéből leszámítjuk a csizmadia-tagadókat, a­kik bocskorban és mezítláb járnak, marad nyolczmillió ember, a ki czizmában jár s legalább egy új pár sarut meg egy fejelést elszaggat évenként. Az újat hat forintba, a fejelést négybe számítva: ez évenként 10 forint: tízszer 8 millió , nyolc­vanmillió forint. Ennyit költ el a magyar a lábára. Ellenben a franczia paraszt, ha egy pár faczipőt beszerzett a vásáron, az azt soha el nem szaggatja , az még a fiára is örökségül marad. Igaz, hogy idomtalan egy lábtya s az ember lúdtalpat kap tőle, de hát az csak az asszenth­angsz­­komissziónak baj, ha a rekruta nem válik be. Tehát ha a magyar nép felcserélné a csizmáját a faczipővel, tíz esztendő alatt nyolczszázmillió forint rekedne meg a ládájában : huszonöt esztendő múlva azt kérdeznék a némettől, hogy adod Bécs városát ? Megveszszük készpénzen s mi keblezzük be, nem az minket. »Csak gazdag nép lehet szabad.« Ez volt az akkori idők jelszava. (Lásd Angliát, Észak-Amerikát, Hollandot.) Az én Barátom magáévá tette a jelszót. Saját­jává tett egy patakmalmot Nagyvárad mellett, mely azelőtt kitűnő puliszkadarát őrölt. Azt átalakította faczipő-gyárrá. Hozatott Bretagneből kitűnő faczipő­­vájókat, a kik a legalkalmasabb bükkfából remek faczipőt tudtak kifaragni. Mert előbb egy raktárt kellett azzal megtölteni, hogy a­mint a faczipőviselés országszerte divattá fog válni, a készlet megfeleljen a keresletnek. Mi pestiek csak akkor tudtuk meg a közhasznú gyár létezését, mikor már a kezdet nehézségei teljesen le voltak győzve, s a magyar faczipők meg­jelenhettek a világversenyen. A megnyitó ünnepélyre én is hivatalos voltam (mint egy szépirodalmi lap szerkesztője), kívülem számos hazafiak, a­kik c­elebritás-számba mentek. Mellőzöm a Nagyváradra utazás leírását, a­mi Pestről odáig négy napig tartott, Biasini-gyors­­kocsin, tizenhathetes eső után. Okos ember volt az ünnepély rendezője, a disz­­lakoma megelőzte a szemlét. Előbb áldomásokat ittunk a nagy horderejű vállalat megteremtőire , csak azután ültünk szekerekre, a gyárt megszemlélendők. Csakugyan nagyszerű volt a faczipőgyár! Láttuk azt teljes működésében, vízhajtotta kere­kek mozdítóereje mellett: hogyan daraboltatott hasábokra a bükkfa, hogy került az a faragószékbe, az esztergályozópadba, majdan mindenféle furfan­gos vésők, ráspolyok alá, utóbb edző páczok tek­­nőibe, végül fénymázak és kenezék műhelyébe. Volt ott mindenféle kaliberű lábtyű , igazi paraszt­lábnak való, csónak alakú és aztán egészen diva­tos formájú czipőke, topánka, papucska, fekete fénymázzal bevonva, sőt még kokett piros czipellő is, pillangókkal kiverve. S hogy szalonképessé is legyen téve , voltak csinos faczipőkből készült varró­­vánkoskák, tűtartók, a­miket bármely toalett-asztalra föl lehetett tenni. — Uraim! — szólt az én Barátom az egybe­gyűlt hazai czelebritásokhoz. — A nagy mű kez­deményezése előttünk áll. Tőlünk függ, hogy annak az első lökést megadjuk. Ha mi, e nemzet intelli­­gencziája, mindnyájan elindulunk­ faczipőt viselni: utánunk indul a nemzet, s tíz év múlva gazdag lesz a magyar, húsz év múlva boldog, s harmincz év múlva szabad. Válaszszatok magatoknak fa­czipőt. S a nevezetes férfiak választottak maguknak fa­czipőt. Csak én húztam ki magamat. — Uraim! Engem hagyjatok faczipőtlenül. Éppen most választattam meg a pesti csizmadiaczéh által diszcsizmadiává, ha az én kollegáim megtudják, hogy én kitértem az igaz ősi hitből (soha Árpád apánk faczipőt nem viselt), hát engem kicsapnak a czéhből. Én már csak maradok az én baga­riámnál. Ezért aztán megvetettek. A többi urak felhúzták a faczipőket s megpróbál­ták az utczán járást benne. De olyan kopogást követtek el azzal, hogy a károlykaszárnyai silbak kverauszt kiáltott: azt gondolta, egy svadron sva­­lizsér közelit kurta galoppban. Egy hét múlva senki sem viselte a faczipőt. A nagy faczipőgyár megbukott, senki meg sem kérdezte, hogy adják párját, pedig félbankóért (30 krajczár) vesztegették. Így múlt el a magyar csizmadiák elleni hadjárat az ötvenes években, a­mi ha sikerül, most gazda­gabb volna a magyar nemzet háromezermillió forint­tal , de nem volnának csizmadiáink. Hát mégis jobb’ igy. Lám, a francziák nem viselnek csizmát, meg­takarítanak vele annyi ezer milliót, azért mégis náluk van a legérettebb kelevénye a szoczializmus­­nak, anarkiának. Nekünk legalább megvan a csizmánk. 1901 írta Eötvös Károly.

Next