Ország-Világ, 1908 (29. évfolyam, 1-26. szám)
1908-01-12 / 2. szám
32 része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam : melyiknek van már igaza ? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség - az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség — mondom : az olvasóközönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli... hacsak az egész kor nem egészen ferde ízlésű , mit a mostaniról kétségkívül nem tehetni föl. Ezelőtt csak egy évvel is, megvallom, nagyon nehezemre estek az (önmaguk által úgynevezett) kritikusok anathemái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála Istennek, ki vagyok e gyöngeségből gyógyulva, s jóízűn tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőlködnek reám Ossát és Peliont hajigálni. Sőt mindenik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhunyorítására megrendült az Olymp ... megbillentik ezen Jupiterculusok az ő copfjaikat, de az Olymp nem rendül meg. És miért ezen élet-halál háború ellenem ? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem síkra szállanak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejekre ; de én nem rántom le a sisakot róluk, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek e ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm, sem ahhoz, miért mondják ezt vagy az azt; csak azt veszem, mit mondanak, mit állítanak ? s erre van egy pár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak. Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem . . . aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádfukat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik, hogy költeményeimben rossz rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van. Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmuk sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot és német cadentiát keresnek s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem sincs tudatom, de van sejtésem... az ösztön vezet s ahol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához. Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem itélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek s én mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szálán, hová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni. Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való, de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben a csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság , vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén , régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek ... Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazáltal más ruhát kiván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. így van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csöndes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen a század s lehetek-e én másforma ? én századom hű gyermeke ! Pest, január 1. 1847. Petőfi Sándor, régii Rosn........................ . — Te édes kis virágom, ne félj, nem válunk el. Forró kis kezének átlátszó ujjaival kétségbeesetten szorította át a nyakamat, szelíden simulva hozzám, mintegy megerősíteni igyekezvén mondásomat. — Beteg vagyok, érzem, súlyos beteg, de meggyógyulok, habár nehéz fájdalmakkal kell megküzdenem. Isten kegyelmes lesz, hiszen még oly magasan áll az élet napja felettem. Miért húnyna ki oly hirtelen ? Rövid idővel előbb még oly ragyogóan hulltak reám sugarai, miért hidegülnének el egyszerre. — Nem, Ilmám, te élni fogsz, hisz nem hal el a virág, ha hervad is olykor. Nem szűnik meg ragyogni a nap, ha fellegek takarják is néha, az éj szelíd nyugalma visszaadja ereidbe a vér egészségesebb, gyorsabb keringését, a hajnal visszacsókolja arcodra a rózsaport. — Ugye, az orvos is azt mondja, én élni fogok veled, vidáman örülve a mának, vágyva a holnap után. — Kegyetlen sors, míg tudtak ajkaim vigasztaló szót rebegni, míg szivem vérzett szavai hallatára, görcsösen árasztottam el csókjaimmal a hervadt, omlatag kis virágot és mosolyt erőltetve zártam karjaim közé.— Úgy fáj nekem, ne szoríts oly nagyon karjaidba. — Bocsáss meg, hisz tudod, szerelmem tett önfeledtté. Nem óhajtasz egy kis limonádét? Arcodra pirt fakasztott a láz. — Drága Emil, vigyenek ki engem a kertbe, hadd lássam virágaimat, melyeket rövid idő alatt megfoszt ékeitől a busongó természet; vigyenek oda a szép rózsalugasba, hol oly sokszor mondtad, Virághullás, hogy szeretsz mindig, változatlanul, hadd szemléljem a rózsák halványuló szirmait, melyeket az ősz hideg szele letarol úgyis nemsokára. — Szivem, Ilmám, aranyos gyermek, kiviszlek oda azonnal. * * # És ott pihen az angyali szelíd arc. Beteg ő, mint a virág, melyet vihar tépett meg, a susogó lombok enyelgve hintik reá rózsaszirmaikat, melyeket ő reszkető kezeivel egybegyűjtve, úgy tetszik lelkének, mintha a zajtalan természetben valami fenséges, andalító zene harmóniája illetné meg szivét. Ünnepélyes némaság van körülte, a lugas nyílásain a messze kéklő hegyek tünedeznek elő, kék lepel takar völgyet, halmot. Az őszi szél susogva röpköd a lombok között, susogásától megrezdül a hervadó virág. Mit súghatott oly ijesztőt? Talán a sírok titkaiból hozott hírt a temetőkön is átsuhanó szellő ? A fák levelei tőle megsápadva, sóhajtva hullnak, a szenvedő beteg lábaihoz. A nap hidegebben süt, mintha fáradtan nyugalomra vágyna, bágyadt sugarai megpihennek a liliomfehér arcon, mintha csak annak kedvéért sütnének még a földre rövid ideig. És ott a kert túlsó oldalán, a jegenyésben, hol a patak átszeli kavicsos medrével, enyelgve szorítja, öleli habkeblére a patakba hullt nyárfa leveleit, zúgva, csobogva viszi tovább, míg a hullámfodrok fölött egy-egy társaitól elmaradt madár röpköd csipegve, bolyongva céltalanul. Gyönge köhögés ráz fel merengésemből. Ijedten néztem életem üdvére. Iima lázban égő szemekkel, révedezve tekint a hulló rózsa szirmaira, melyek még most is, lassú haldoklásukban, mámorító illatot írta Sebessné Borbély (Bariska, terjesztenek. Melléje ülök, forró kezecskéit sajátomba vonva, a visszafojtott fájdalom kitörő sóhajával nézek hervadó arcára, melyen az enyészet vele kegyetlen pusztítást művelt. A lenyugvó nap sugarai bűvös fátyolt szőve, aranyszálú finom szövettel vonták be a fák hervadt koronáit. Bíborszínben ragyogtatva a nyugati láthatárt, utolsó nyara búcsúcsókot lehelve a szenvedő beteg arcára, míg mind magasabbra nőnek a hegyek árnyai s az estszürkület kiterjeszti esthomályát; megcsillannak a virágok kelyheiben a harmat tiszta gyöngyei. A levegőt áthasítják a sötétben röpködő kuvikok rémes huhogásai. — Emil, — susog a megtört liliom — a remény megcsalt, csak biztatott; érzem, a földet el kell hagynom, az undok halál vigyorogva közelít felém, most, midőn szivem legforróbban kezdett érezni, elolvasztja a halál fagyos lehellete. Lelkemben még annyi vágy élt, mit megirigyelt a sors: szerelmemtől, melyet magammal viszek. A haldokló természeté az én halálom is, de oly jó, oly édes, karjaid között válni meg az élettől. És nekem látnom kell az utolsó harcot, melyet az élet a halállal vívott, csak hidegülő ajkait csókolhatom, melyek nem fognak nekem többé szerelmes szavakat suttogni. Élete egy virág élete volt, mely a hajnal meleg sugarán fakadt s az esti őszi szél hideg érintésétől elhullt, amelynek szebb nyílása, állandóbb virulása fenn van az égben. Fű, fa, virág, minden enyészetet, halált lehelt, harmatkönnyeket hullatva elszállt testvérükért, kinek ajkán már egy túlvilági üdvözült mosoly lebegett. 0R57R5-UILR5 1908